(Nagyszüleim emlékére)
Sok-sok esti beszélgetés elevenedik fel, ha az ember – a felette sokasodó évekkel – magára marad. A gyertya, vagy a hangulatlámpa fénykörében életre kel a mindig küzdelmes múlt. Sokszor, sokan elmondták már, mégsem veszi mindenki komolyan, mégis, ha kicsit jobban belegondolunk, minden történetnek központjában – a férfi biztos háttereként -, n?k állnak. ?k a t?zhely ?rz?i, nem egyszer a szokások és család önkéntes rabjai, akiknek feje felett láthatatlanul is – ott a glória.
mottó:
„Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál!
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.”
– Madách Imre: Az ember tragédiája, Londoni szín, Éva –
I. Két asszony
Az 1910-es években, a falun elitnek számító középosztály megteremtette magának külön kis világát, amíg az els? világégés bele nem szólt ebbe is, mint minden másba. A jobb sorsra érdemes falusiak hétköznapjait legényegyleti rendezvények, teadélutánok, zártkör? bálok, és az olvasókör színesítette. Egyáltalán nem volt olyan megvetni való az a poros, falusi élet. Amat?r színjátszókkal gyakran még zenés népszínm?veket is bemutattak, ahová bárki jegyet válthatott.
Anyáink és apáink ismerték a módját – és éltek is vele -, hogyan pezsegtessék az élet ama felét, ami a hétköznapok munkálkodásából maradt.
A férfiak pinceszerekkel oldották meg a n?k távoltartását azzal az ürüggyel, hogy finom boraikkal egymás el?tt büszkélkedhessenek. Igazából azonban: hogy szabadon elengedhessék magukat és annak a hölgyek ne lehessenek tanúi, ahogyan a szesz már a fejekbe szállt. Hogy a hazaérkez? férjek milyen állapotban kerültek nejeik elé, az már egy másik dolog.
Ha igazságosak akarunk maradni, el?fordult maximum csak politizáló, vitázó est is, ami viszont véresen komoly szóváltásokba volt képes átcsapni.
A szüretek, a disznóölések és -torok is jó alkalmakat szolgáltattak a társasági élet fenntartására.
A nagycsaládok és a komaság azonban délutáni kávézásra vagy parádés vacsorák ürügyén is szívesen gy?ltek össze, sokkal személyesebb, árnyaltan meghittebb jelleggel. Ezek az összejövetelek mindig másik házban, örök körforgásban zajlottak. Meghatározott rend, részben rang szerint is csoportosítva és a háziasszony specialitásaihoz igazítva.
Az úri és úribb vagy a nem is szigorúan el?kel? körök közti távoltartást kicsit oldotta a falusi összezártság. A gyógyszerész felesége szerda délutáni haboskávéinak és süteményeinek – amit a bóbitás szobalánnyal szervíroztatott – rendes vendégei az orvos és neje, a plébános, a kántor volt, de külön meghívások is akadhattak hozzá az egyébként rangon aluli társaságból, amennyiben az ominózus személy rendkívüli módon kit?ntette magát valamivel.
Az ifjú kántor édesanyjának ízletes vacsoráira a kiterjedt família minden tagja járt, ilyenkor csak az aprónépet hagyták otthon.
A fiatalok társaságba bevezetését?l az összehozott jegyességig, sok mindenre alkalmat adott ez a társasági érintkezési forma. Falun nem vették túlzottan komolyra azt sem, ha a rangjánál egy kicsivel feljebb, vagy lejjebb házasodott az a fiatal. Fontosabb a róluk kialakult múlt, vagy jöv? képe. Az id?sebb, tapasztalt asszonyok az állandó kapcsolattartással, a bölcsességeikkel is segíthették a párválasztás el?tt állókat. Nem mintha ezt ?k egyértelm? örömmel vették volna, akadt bizony, aki nem kért bel?le. Az öntudatosabbja, akinek volt önálló elképzelése nem örült, hogy szinte semmi nem maradhatott titokban az ilyen közösségekben. Arra azért mégis jó egy nagycsalád, hogy többé-kevésbé minden helyzetben számíthattak egymásra a hétköznapokban is.
Egy-egy összejövetel az új divatok megbeszélésére, kézimunkafortélyok átadására és finom receptek kicserélésére is remek alkalmat adott. Nem beszélve a jó kis pletykák terjesztésér?l! A hírek amúgy is igen gyorsan terjedtek, de meg kellett azokat kissé f?szerezni, hogy élvezetesebbekké váljanak. Hogy aztán azokban mennyi a jó, vagy rosszindulat, ki firtatta azt? Ha mégis megtette valaki, akkor még szórakoztatóbbá vált az egész!
Március végén még korán esteledett, hétre gyülekezett Katalin asszonyhoz a vacsorára hívott vendég-koszorú. A hirtelen jött felmelegedést?l kissé pilledten, urának karján érkezett Mária, az Ausztriából az ozorai, Esterházy birtokra áttelepült, sokgyermekes uradalmi állatorvos, Huszár Ferenc legid?sebb lánya. Nyolcévesen csak annyit tanított meg az akkor még Schorn Maria-val az édesanyja, hogy:
„Nem tu-dok ma-gya-rul”. Azóta hibátlan magyarsága már nem is árulkodott arról, hogy más az anyanyelve.
A szül?k több fiatalembert is kinéztek két nagylányuk, Mariska és húga, Irma számára megfelel? férjnek, köztük egy biztos állású, uradalmi erdészt is, akit házt?znéz?be hozott egy jóakaró a Huszár kisasszonyokhoz. A kisebbik leány már úgy határozott, hogy a zárdában, ahol eddig tanult, felveszi a fátyolt és ?t nem lehetett err?l lebeszélni.
A „jó parti” csalódottan távozott, mert egyik lány sem adta neki a kezét, a talpraesett Mariskától is kosarat kapott. Ö is meglehet?sen makacsul ment a saját maga választotta úton. Szülei óhajtásai ellenében a snájdig és bohém, de szegény, fiatal borbélylegényt választotta férjül, aki a társaság kedvence volt.
Mariska nagyanyám 20 évesen:
Pápay Jen? a vándoriparosok útját bejárta már, szakmai és egyéb tapasztalatokat Olasz- és Németországban gy?jtött. Egészségügyi képzettséget is szerzett, hogy tudott fogat húzni és a s?r?, rossz vér lecsapolásához „köpölyözni” kis üvegharangocskákkal.
A férfiak a remek kártyapartnert, a hölgyek az egyik legjobb táncost és széptev?t szerették benne. A kiharcolt esküv? után Mariska nagy igyekezettel tartotta ?t kordában, eleinte több, kés?bb kevesebb sikerrel. Csakhamar önálló borbélyüzletet nyitottak, ami aztán a környék legnagyobb forgalmát bonyolította. Két kisfiúk született azóta és már várták a harmadik gyermeket. A szül?k kénytelen-kelletlen megbékéltek Mariska választásával.
Az amúgy is gömbölyded asszonyka nehézkesen döcögött be nagy pocakjával a vacsoravendégek közé. Azonnal a legkényelmesebb fotelba ültették, dereka mögé egy díszpárnát dugtak és mindenki körülötte sürgött-forgott.
– Drága Mariskám, milyen kedves t?led, hogy a te állapotodban sem hanyagolsz el bennünket. Hiszen otthon is annyi gondod lehet! A kisfiúkat kire tudtad rábízni? – érdekl?dött Katalin asszony.
– Carola mama vigyáz rájuk, le is fekteti ?ket. Mostanában úgyis sokszor veszi át gondjaim nagyrészét, mert már nagyon nehéz nekem. Még szerencse, hogy húgaim n?nek, Margitka sokat tud már segíteni, de Erzsike kicsi még. Otthon is túl nagy a teher a Mama vállán!
Erzsike a legkisebb húga volt Mariskának, az ? második kisfiával egyid?s. Mióta férjhez ment, hol a Mama, hol Mariska volt áldott állapotban. Abban az id?ben a b?séges gyermekáldás nem számított ritkaságnak. Sajnos a csecsem?-halandóság sem.
– Bizony, bizony! – bólogattak az asszonyok és közben össze-össze néztek.
– Mikorra várod a babát?
– Talán két hét múlva… – sóhajtott Mariska, visszaigazítva a feje búbjára t?zött laza kis kontyból rakoncátlanul elszabadult fürtjei egyikét, amik az aggodalmasra igazított arcocskáját vidámítva keretezték.
A szoba mélyén egy szék magas támlájára könyökölve állt Juliska, a házigazda köztiszteletben álló unokahúga. Az ? magasra fésült barna kontyából egyetlen elszabadult tincsecske sem bújt el?. Királyn?i tartását minden ifjú és éltes hölgy irigyelte csakúgy, mint a rafináltan szabott kosztümjeit, amelyeket maga varrt.
Sudár termetét suhogó taftból készült kétrészes ruhája még jobban kiemelte, annak ellenére, hogy blúzán a magasan záródó nyak alatti – mell magasságából induló – sima részt, apró pliszébe rakta, az oldalt a csíp?jéig ért, de el?l ívelten meghosszabbította, így t?ntetve el dereka vonalát. Az akkoriban még divatos, halcsontos f?z?k elismert mestere volt ?, de már csak kivételes esetben vállalt munkát. Férje, a nála tíz évvel fiatalabb órás-mester mellett már nem kényszerült folytatni ezt a szép foglalkozást, a megye hölgyeinek nagy bánatára.
Juliska harminc éves korában a család rábeszélésére mondott igent a letelepedni szándékozó vándorórásnak, Hohlfeld Lénárdnak.
Addig özvegy édesanyjával és annak alig felcseperedett húgával élt, kézimunkázásból, no meg az ügyesen haszonbérbe adott kis sz?l?-birtokocskából. Egyetlen öccsét, taníttatni is futotta a három hölgy jövedelméb?l. István így kés?bb a pécsi szénbányák igazgatóságán szép karriert futhatott be. Bányamesteri rangjára büszke lehetett a n?vére.
Kautz Juliska fehérnem? készít? szalonjának jó hírét a megye határain túlra adták szájról-szájra a nemesasszonyok. Csak válogatott kuncsaftoknak dolgoztak.
Kedves, de zárkózott és határozott, magabiztos teremtés volt. Már rég’ lemondott arról, hogy a megye határain belül megfelel? párra találjon.
Gyermekek utáni vágyakozásáról azonban minden bennfentes tudott. Ezért amikor felt?nt a faluban, az addig soha nem látott csodajárgányát – a velocipédet – tekerve egy fiatalember, a szemfüles asszonyságok hamarosan méltó partinak találták ?t szeretett Juliskájuk számára. A komoly hölgy els? tiltakozásai dacára, a józan megfontolás gy?zött és kis id? után mégis egy kiegyensúlyozott házassághoz vezetett a céltudatos, ifjú idegennel. Lénárdról egyáltalán nem lehetett elmondani, hogy hódító szépfiú, inkább egy jól öltözött – vékonysága ellenére is – kölyökmackóhoz volt hasonlatos.
Hamar elterjedt róla, hogy bérelt kis szobájában szorgalmasan javítja a hozzá vitt, beteg órákat, pontosan fizeti a koszt-kvártélybért a ház asszonyának, közben párnapra másik falukba is átjár dolgozni. Soha nem látták vendégl?kben, csak egy-egy hosszú sétát tett esténként.
Nem titkolt célja volt, hogy valahol megállapodhasson… Aztán amikor már társaságba is hívogatták az is kiderült, hogy kellemes gitárjátéka mellé eldünnyög érzelmes operett dalokat és tréfás – ahogy ? nevezte: „kuplettákat”. Ezeknek a szöveges kottáit beszerz? útjain soha nem mulasztotta el megvásárolni. Az itteni társaságban az el?bbiekkel f?leg a hölgyeknek okozott nagy örömet, az utóbbiakkal az uraknak, mert nemegyszer merészen pikáns kis dalocskák voltak azok a kuplék.
Otthon húgaival, Bertuskával, Mártuskával és öccsükkel, Gyulával kisebb házi koncerteket is szoktak rögtönözni.
Mariska papája azt is kinyomozta, hogy ez a fiú bécsi származású és így kit?n? partner az általa oly nagyon hiányolt „dajcsoláshoz” is, mert itt senkivel nem tudott eddig egy jót beszélgetni az anyanyelvén. S?t, szívesen fogadta volna vejéül is.
A hölgyek tanácsa és persze a fiatalok mindhárman másképp döntöttek. Órásfeleség Juliskából lett és Lénárd hamarosan az esküv? után Jen?fire magyarosította osztrák nevét.
Az ifiasszony kortalan vonásai felett tökéletesen tudott uralkodni, tiszteletet parancsoló jelenség volt, de az ? rovására írható, nagy korkülönbség egyre kevésbé t?nt fel az id? múlásával. A vézna órás csakhamar pocakot eresztett, neje szoknyáján ül?, jó férj vált bel?le. Egy hat éves kislány boldog szülei voltak. A kis Ilonkán kívül azonban apró sírhantok tanúskodtak arról, hogy már három gyermeket temettek el.
A párhónapos iker csecsem?k és a két éves Jancsika halála csak a lelkét gyötörte meg, de az élettelen magzatainak szülésébe majdnem bele is halt Juliska, a megpróbáltatások mégsem hagytak a külsején semmi nyomot.
Nagy barátságok is születtek azid?tájt, nem csupán a vérrokonság volt szoros kapocs.
Horn Imre, aki eredetileg csizmadia mester volt Ozorán, kés?bb munkafelügyel? lett a közeli Vám pusztán a gazdaságban. Hosszú ideig nagyon jó barátságban volt Jen?fiékkel, esténként hol egyiküknél, hol másikuknál jöttek össze kártyázni.
A jó ismeretségb?l komaság lett. Horn Imre és Prell Matild iker gyermekeit, Jánost és Veronkát, valamint Istvánt is Jen?fiék tartották keresztvíz alá.
Lénárd és Juliska iker gyermekeit és a kisfiúkat – Jancsikát – pedig Hornék kereszteltették. Sajnos ez a három gyermek meghalt, de a komaság és egy aranyos történet is fennmaradt a két családban.
Jen?fi nagyszüleim esküv?je:
Amikor a várandós Matild kikísérte a viziten náluk vendégesked?, szintén gyermeket váró Juliskát, a kapuban a vendég megjegyezte:
– Matild mi nem is ketten, hanem négyen búcsúzkodunk.
Ezen akkor jót nevettek!
És a szülések után kiderült, hogy nem is négyen, hanem hatan voltak, mivel mindketten ikreknek adtak életet. Aztán sokáig emlegették:
– Hányan is beszélgettünk mi akkor a kapuban?
A napi kapcsolat Juliska halála után lassan megsz?nt, de arra emlékezett mindkét család, hogy Hornék Margit nev? kisebb lánya mindig „Jen?fi keresztpapát” mondott a testvérei után, akkor is, amikor már Burza Józsefnénak hívták, pedig ?t már nem is Jen?fiék kereszteltették.
Juliska az életébe nem engedett id?sebb nénjeinek beleszólni és a fájdalmait, gondjait szigorúan magánügynek tartotta. A hölgykoszorú kénytelen volt ezt tiszteletben tartani.
– Milyen jól nézel ki Juliska drágám! Ugye híztál pár kilót? – kérdezte ezen az estén némi irigységgel vegyes kárörömmel a szétfolyt termet? Teruska.
– Valóban, felszedtem valamicskét. De most nem is bánom. – Mosolyát elnyomva hajolt az asztal fölé, hogy precízen megigazítson egy terítéket.
A konyha fel?l étvágykelt? illatok lopakodtak be. Hamarosan mindenki a g?zölg? tányérjával foglalatoskodott és az elragadtatott dicséretek csak úgy röpködtek a leveg?ben, a finom ételek páráival kerget?zve.
Mariska nyögdécselve, teljesen elpilledve zökkent vissza a vacsora el?tti karosszékébe. Nagy pocakját dédelgette, a társaság megkülönböztet? figyelmét?l kísérve. Amíg a férfiak elvonultak egy kártyapartira, Juliska – miután segített a két fiatal, viháncoló lánykának az asztal leszedésében – kerített magának egy másik díszpárnát és elnézést kérve, elhúzódott a lámpa fényköréb?l, hogy pár jótékony percre lepihenjen a dívány sarkában. Nem keltett ezzel semmi felt?nést, hiszen a megszokott, ilyetén röpke sziesztájának elmaradása jobban felt?nt volna a társaságnak.
Kint a konyhában Teruska sóhajtozva törölgette az aranyszél? tányérokat.
– Szegény Juliska! Mennyire szerettek volna ?k is több gyereket! Biztosan fájó szívvel látja, hogy Mariskáék már a harmadikat várják maholnap. – A többiek is sajnálkozva helyeseltek.
A két lányka kuncogását leszámítva csendben kerültek el? a legfrissebb, megmutatni kívánt kézimunkák. Mire a csacsogás is egyre jobban felhangosodott Juliska is el?került, felfrissített arccal és frizurával.
– Mostanában látták nálad a fürgedi jegyz?nét. Csak nem sikerült rábeszélnie egy f?z? elkészítésére? – érdekl?dött a kíváncsi Bözsike.
– Tényleg azért jött, szerette volna, de mostanában arra sehogyan nem lenne id?m – válaszolta Juliska és újra elnyomott egy mosolyt.
A hölgyek élénk nevetgélésekkel kísérve túlságosan elmerültek a fontos eszmecserékben, apró történeteik, kis tapasztalataik és receptjeik kicserélésében. Figyelmüket elkerülte Juliska huncut arckifejezése.
Miután Lénárd elb?völte a társaságot a Ã?¿Londonban, hej…Ã?¿ és a Ã?¿Szell?k szárnyánÃ?¿ dallamaival, áthívták ?t a férfiak a gitárjával együtt, a kártyaasztal közelébe. Amíg az el?készületek folytak, el-elsütöttek egy helyi anekdotát, vagy viccet. Most is megszólalt a segédjegyz?:
– Jen?, te biztosan többet tudsz a volt mestered legutolsó foghúzásáról.
Mivel a férfipletyka legf?bb színtere egyébként is a fodrászm?hely vala…
A feltett kérdés nyomán általános derültség támadt. De Jen? nem akart nyilatkozni.
– Majd én elmesélem! – kiáltott a harsány fakeresked?.
– A sógorának nehezen jött ki a fájós zápfoga, de megitták már a háznál található összes pálinkát, ha annak elmegy a hatása, a koma nem ül még egyszer a borbélyszékbe fogat húzatni. A pálinkában rejt?zködik nem csak a fájdalomcsillapító, de a bátorság is. Hát nem eresztette, húzta-húzta még a székb?l is le, szék mellé a földre. A nagy zuttyanástól aztán a fogóban maradt a pudvás fog.
– Ez nem egészen így történt – szólt közbe valaki.
– Hanem tovább húzta, ki az ajtón és csak akkor esett hanyatt, amikor a sógor lába elakadt az udvaron lév? sz?l?t?kében. A fogóban meg ott éktelenkedett már az a rossz fog.
Hatalmas nevetés közepette el is hitték, hogy ez így esett meg.
– No, erre koccintunk! – emelte poharát a kádár és kiosztotta a kártyalapokat.
A szépm?v? falióra méltóságteljesen kongatta el a tizenegyet.
Ahogy múlt az id?, úgy lett egyre csapzottabb Mariska arcocskája a vidám loknik keretében. Nehézkesen felállt, átment a zsongó ebédl?n.
– Jen?! – rebegte végül a füstbe borult kisszoba ajtajához támaszkodva. – Én már nagyon elfáradtam. Mehetnénk?
Azonnal mozgolódás támadt, hiszen az el?rehaladott állapotra ki ne lenne tekintettel! A férfiak sietve befejezték a partit és szedel?zködni kezdtek. A hölgyek is a falióra felé pillantgattak, az id? tényleg, igencsak elrepült.
Juliska tekintete a fejek felett találkozott férjuram kérd? pillantásával, aki alig észrevehet?en bólintott.
A leveg?be cuppanó puszik mellé senki nem mulasztotta el, mégegyszer megdicsérni és megköszönni a remekül sikerült estét és a finom vacsorát.
Az éjszaka h?vösében ki-ki az otthona felé igyekezett. Akadt, akinek azért furcsa hiányérzetet okozott, hogy Juliska nem azzal köszönt el, hogy – legközelebb nálunk -, pedig ? következett volna a sorban…
Jen? szokásos korareggeli borotváló körútja elején, az els? kuncsafttól lépett ki az utcára. A túloldalon siet?s léptekkel közeledett valaki.
– Hol jártál te ilyen korán Lénárd? – kérdezte, amikor felismerte az ifjú órásmestert.
– Csak a bábaasszonyt kísértem haza…
– Honnét?
– Hát t?lünk.
– Mit keresett nálatok a bába?
– Ó, hajnalban egy apró kislányunk született! – válaszolt az boldogan sugárzó arccal, hatalmas bajuszát büszkén megsimogatva.
– Miii? – hüledezett a másik babaváró apa.
– És hála Istennek Juliska és a kis Aranka is jól vannak, de megbocsáss, most sietek…
Jen? pislogva nézett a barátja után, még a kezét is elfelejtette leengedni a kézfogás után, csak maga elé hebegte:
– Gratulálok…
Kis Mariska és Aranka 20 évesen:
Akkor még hogyan lehetett volna sejteni, hogy a már két fiúcska boldog apukája, Jen? – aki olyan értetlenül nézett Lénárd után azon a reggelen – majdani menyének születésér?l kapott hírt.
Hét nap múlva a kis Mariska is megszületett. Csepered? koruktól kezdve együtt játszott a két kislány és barátságuk feln?tt korukban sem ért véget.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:53 :: Pápay Aranka
