Zatykó Zoltán : A csók

 

Nem vagyok benne teljesen biztos, de legbelül, a szívem legmélyén úgy érzem, hogy akkor, azon a tavaszi reggelen hosszasan megcsókolta izzadt kis homlokomat. Mintha éreztem volna h?vös ajkait és a kávé illatát meg a cigaretta kesernyés zamatát leheletén, amikor beosont a szobámba és gyengéden, búcsúzóul megsimogatta a hátamat, megigazította rajtam a kis takarómat, apai szívével gyönyörködött bennem egy percig, miel?tt elindult volna dolgozni. Ilyenkor leült a hintaszékre az ágyam mellett, megfogta a kezem, talán meg csókolta azt is, de erre már nem emlékszem pontosan.

Ezt tette minden reggel, de ez a múlt heti volt az, ami örökre nyomot fog bennem hagyni. Olyan különleges és megismételhetetlen volt, mint egy szivárvány, vagy mint egy t?n? délibáb, amely kecsegtet, mondákat regél kincsr?l, tündérekr?l, angyalokról. Nem tudatosan rögzült ez a pillanat, hiszen álom és valóság között voltam éppen akkor, az emlékek is egyre halványabbak lesznek, de mégis, ez a reggel marad beleégetve lelkembe. Az apám, aki minden apánál jobb akart lenni, minden h?snél igyekezett kiválóbbá válni a szememben, ilyenkor volt a legsebezhet?bb. Nem zavarhatta meg semmi ezekben a pillanatokban, hiszen velem volt, engem csodált, ahogyan lélegzem, ahogyan szempilláim megrebbennek a múló és változó álmok fuvallataiban, ahogyan valóra válik bennem mindaz, ami számára álom volt csupán, ahogyan ? én lettem, és én ?.

Aztán picit reccsent a szék. Felállt, mennie kellett. Várta a munka. Még hallottam, hogy az ajtót becsukja maga mögött, megzörrenti véletlenül a kulcsot, kilép a kapun. Elindult…

Egy hét eltelt. Itt állunk anyával, ? fogja a kezem, és érzem, hogy nagyon, nagyon szomorú. Sír.

Itt állunk apa sírjánál.

?volt a vétlen sof?r.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2007.08.28. @ 21:45 :: Zatykó Zoltán
Szerző Zatykó Zoltán 85 Írás
"Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy, S egy talpalatnyi föld elég nekem. Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni." Madách Imre: Az ember tragédiája