kisslaki : Báró Anna temetése – 3. Befejezés

*

 

 

Kállai Ica néni, a szomszédasszony, aki az utolsó héten önfeláldozóan éjjel-nappal a haldokló mellett volt, megitatta Annát, ha úgy gondolta, hogy elérkezett már az itatás ideje. Még ha Anna aludt is felkeltette, és ha csak gyenge erőszakkal is, de belediktálta a tegnapi kancsó vizet, ahol a legyek éjjel úszóvizsgát tartottak. Aztán, mint minden reggel, pontosan fél nyolckor megigazította a vánkost a haldokló feje alatt, ha kellett, ha nem, mert így látta lány korában az Irgalmasoknál. Azok pedig tudják, mit csinálnak, mert kitanították őket az ilyesmire. Ő is a bérma-keresztlány mellett állt, szorosan, mint a sziámi ikrek, hogy lássa mindenki, akit illet, hogy ő is érdemel valamit a jussból. Persze az önfeledt ápolás abból állt főként, hogy Kállai néni azon az egy hét alatt összeszedte a házban található holmit, amit az éj leple alatt átcipelt magához — ha már nem talált kézpénzt —, a fene egye meg.

— Annuska drága — derült fel az arca, mikor a haldokló múltkor véletlenül magához tért egy pillanatra — hol tartod a pogácsaszaggatót kedveském? Már napok óta keresem.

 — A nyári konyhában, a stelázsin — lihegte a beteg verejtékes arccal, majd újra elvesztette eszméletét. De azért a fekete selyem gyászruhának nagyon örült Kállai néni, amit Anna szekrényében talált, csak alig kellett rajt igazítania valamicskét. Deréknál egy kicsit ki kellett engedni, és a hosszából is fel kellett varrni kétujjnyit. A tésztaszűrő meg a káposztareszelő jó lesz tartaléknak. Meg ha elgondolja, dísznek is nagyon jól mutat a sparhelt fölött. A kaszakőért meg ad a boltos két deci olajat. Ha a fiatal segéd szolgál ki, az kimér három decit is az üvegbe, ha a boltos mással foglalkozik…

Azért Lőcs nénit, a pribékek elöljáróját sem kellett félteni, őt se a mai gólya költötte. Nem tetszett neki ez a Kállai-kettős versengése a pénzért. Egész úton feléjük pislogott, mint egy gyanakvó karvaly. Azok a némberek bizonyára elfelejtették, hogy ő is itt van az egész gárdával és nekik, aztán igazán jócskán jár abbó’ az örökségbü’! Hiszen ők adnak rangot egy végső tisztességes temetésnek! Ezerráncos könnyes arccal ő is a másik kettőhöz csatlakozott, közel a két ministráns mellett ziháló Koltai atyához.

— Óó..! Gráf Anna itthagytáá’! — sikoltotta fel az égig, hogy a helyi önkéntes tűzoltók, rögtön dobtak kapát, kaszát a földeken, s szaladtak a szertárba befogni szaporán a lajtos kocsit, tüzet oltani.

— Itthagytáá’ — visszhangzott a kórus. — A bűűnök mocsaráábaa — cifrázta tovább Mari néni torkaszakadtából.

— Csaráábaa’ — húzta tovább a sakálkórus.

Szegény plébánost annyira megijesztette a feneketlen mély gyász ilyen demonstratív megnyilvánulása, hogy hirtelen beteg szívét felejtve, szaladni kezdett a koporsó után. Az öregasszonyok már kezdtek csodáról susmutolni a menet közepén, mert alig bírták szedni a lábukat a porban papjuk után. 

Koltai atya, isten segítségével még befejezte a sírgödörnél a szertartást. Utoljára még összeszedte tartalék erejét, beszentelte a koporsót, s a sírásók máris fürgén lapátolták vissza a földet, mert már nagyon szomjasak voltak. A tör?dött plébános visszaindult lassan a ministránsokra támaszkodva. Szegény Hajagos harangozó forgatta a fejét, hogy melyik gyászoló kezében tűnik fel egy reményre jogosító buksza, vagy ki ad pénzt a sírásóknak és ki fizeti ki a sirató asszonyokat, holott azok máglyát érdemelnének. 

Gyalog Józsi is érdeklődéssel bámészkodott le a fűzfa tetejéről, csak a kánya pislogott türelmetlenül fészke felé, s remélte, hogy Józsi nem akar az ingatlanában éjszakázni. A sírásók már a fejfát is a helyére illesztették, egy talicskába rakták az ásót, csákányt, mikor hozzájuk lépett Danziger úr és pénzt számolt a kezükbe. Azok köszönték s nagyiramban elkattogtak a szerszámos bódé irányába.

— Hogyhogy Danziger úr fizeti ki a sírásókat? — csodálkozott a harangozó meglepetten.

— Mert az ügyvéd engem bízott meg — válaszolta egykedvűen. És itt van a maga borravalója is, ezzel kiszámolt pár bankót Hajagos kezébe.

— És itt a többiek mit kapnak? — kíváncsiskodott tovább.

— Nem titok, semmit. Az egész örökséget Báró Anna, a megyei gyermekkorházra hagyta. 

Pali bácsit ez már nemigen érdekelte. Visszafelé az úton a zsebében szeretettel tapogatta a pénzt, s kérte a Jóistent, hogy sok-sok ilyen szép temetést adjon neki.

Lőcs Mari néne is meg volt elégedve. Mikor átvette a köteg pénzt, együttese árgus szemekkel körbeállta s elkeseredve nézték, hogy a bugyelláris villámgyorsan eltűnik a száz szoknya valamelyik bugyrában. De azért Mari mámi biztatóan hunyorított nekik, mintha jelezné, hogy később elosztja a pénzt, csak nem akar Danziger úr előtt ilyesmivel foglalkozni. A siratóasszonyok elszontyolodtak, mert ismerték már ők az ilyesmit, s komoran elindultak Lőcs néni után hazafelé. Most pedig igazán okuk volt jajgatni, de most csak némán ballagtak a kijárat felé.

Gyalog Józsi is elunta magát. Már úgyse fog semmi sem történni a következő temetésig. Ha majd jövőre kifaragják Gráf Anna sírkövét, egy kora reggel kijön majd ide Danziger úr és letesz egy egyszerű követ a márványlapra, mert más úgyse fog kijönni ide. Nagy nehezen feltápászkodott a fészekben, egyenként nyújtogatta elzsibbadt lábait.

 

A kánya illedelmesen közelebb lebbent a szomszéd fára. Józsi barátságosan ránézett, mintha megköszönné a kedves meghívást. Kényelmesen állva még kipróbálta üresjáratban szárnyait, de aztán hirtelen égnek lebbent s nekiindult öreges szárnycsapásokkal a tornya felé. Alibabáék már odahaza voltak. Ez nem zavarta. Bemászott a kedvenc helyére. Fejét bedugta a szárnya alá, s remélte, hogy újra, mint alig pelyhedző kamaszholló megkapja végre Köbjés Bözsikétől az első tétova bakfiscsókot. 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2007.08.23. @ 13:00 :: kisslaki
Szerző kisslaki 252 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de