dr Bige Szabolcs- : Núbiában oroszlánra vadásztam

 

N’Gola még Nú városában került szemem elé. Núbiai rabszolga volt Ammon és a főpap szolgálatában. A ragyogó strucctollakból készített legyezőket hordozta számára. N’Gola háta mögött mindig két álig felfegyverzett lándzsás őr haladt. Éjszakára láncra verték. Mégis megszökött. A sivatag vándorai — nincs se házuk, se falvaik, sátrakban laknak — elfogták. Minden elfogott rabszolga után az egyiptomiak fizettek, és a nomádok örültek ennek az átkozott haszonnak. Az őrök addig korbácsolták N’Gola hátát, amíg azt nem hitték, hogy meghalt, és otthagyták azon a helyen, ahol verték.

Naplemente után hazafelé tartottunk, én a gyógyszeres ládikát cipeltem, mikor az öreg orvos-pap, Anu belebotlott. Odahajolt, megvizsgálta és szólt, hogy él, majd megparancsolta, vegyem a hátamra és legjobb tudásom szerint gyógyítsam meg. Ő volt az első beteg, akit teljesen rám bízott, anélkül, hogy bármilyen tanácsot is adott volna. Azért tette, mert egy értéktelen rabszolga volt és a halála nem jelentett volna semmit? Azért tette, mert már bízott bennem? Nem tudom, de meghallgattam a parancsot és végrehajtottam. Miután N’Gola megerősödött, érte jöttek a főpap emberei és elvitték, annak ellenére, hogy Egyiptom törvényei nekünk ítélték. A halandók azonban nem tartják be a törvényt — és attól félek — az istenek sem.

A nagy főpap a núbiai rabszolgát a kőfejtőbe küldte és megparancsolt szigorúan, hogy állandóan láncra verve tartsák és a legnehezebb munkára, a kőhordásra osszák be. Az egyiptomiak ezt a munkát a következőképpen végzik: miután a sziklát a mesterek méretezése alapján kivágták, a rabszolgák kemény rudakkal megemelik, és gömbölyű rönköket csúsztatnak alá, melyen tovább taszítható a kőlap. Mások vastag kötelekkel tartják, hogy simán csússzon és nehogy leessen, nehogy megsérüljön az éle. Mégis megtörténik, hogy a kötél elszakad, és a kőlap elszabadul, maga alá temetve, azokat, akik útjában állnak. Nem ritkák az ilyen balesetek, mert a munkások kimerültek és érdektelenek, és azok, aki a kőtörőért felelnek kopott, régi, rosszul megfont köteleket használnak. Az új kötélzet ára pedig a zsebükbe vándorol. Ha meghal egy rabszolga senki nem hibáztatható. Miért nem vigyázott magára? N’Gola innen is megszökött. Egy kőtörő szerszámmal, leverte lábáról a láncot. Átúszta a folyót, lehagyva krokodilokat és majdnem ugyanazt az utat követte, mint én. Így megérkezett hazájába, falujába.

Büszkén mesélte ő maga a történteket, apró részletekbe menően, mialatt éhesen faltam a parázson sült gazellahúst, és savanyú tejjel oltottam szomjamat. Pihentető, mély álomba merültem, miután csillapítottam éhségemet. Legnagyobb csodálkozásomra még reggel is olyan kimerült voltam, hogy képtelen lettem volna tovább menni. A núbiaiak lándzsáikból és nagy pajzsaikból ügyes hordágyat készítettek számomra és magukkal vittek. Az egyetlen fatörzsből kifaragott csónakjaik ott voltak a folyó zuhataga fölött. A folyás irányával szembe haladtunk a bennszülöttek falujáig. Kézben tartott rövid nyelű evezőiket a mélybe merítve eveztek mindannyian, és közben énekeltek, ahogy mi is tettük nagy királyunk evezős hajóján. Így könnyen legyőzik a víz sodrának erejét, s attól sem tartanak, ha egy sziklának ütköznek, mert jó kemények csónakjaik. Amikor a folyó egyik küszöbéhez érnek, vállukra veszik vízi járművüket, és úgy kerülik meg a vízesést. Fennebb újra vízre teszik, míg célhoz nem érnek.

Kiégett, üres falvak mellett haladtunk el. N’Gola, aki valószínűleg a csapat vezetője volt, időnként rájuk mutatott, és csak egyetlen szót szolt: „Hemi”, ami éppen úgy jelentette Egyiptomot, mint országot és a népet is. Megértettem, hogy Egyiptom és Núbia között egy nyomorúsággal sújtott terület van, dúlásoknak kitéve mindkét részről, ahol mindenkire halál és tűzvész leselkedik. N’Gola mindenért az egyiptomiakat hibáztatta, de én hallottam Nú városában a feketék váratlan támadásairól is. De óvakodtam attól, hogy ilyen dolgokról említést tegyek N’Gola előtt. Éppen úgy zsákmányoltak, mint az akhájok Trójánál. Egy ilyen háború kedvéért kellett otthonomat elhagynom, nem szőke Heléna kedvéért. Így nem éreztem magamat elhivatottnak, hogy az ilyen dolgokban ítélkezzem. Az öregektől úgy tanultam, hogy a háború önmagáért van és hogy az erő, a bátorság dicsérendő dolgok.

Az esti pihenőkön elláttak tejjel, gyümölccsel és főtt hallal, így hamar erőre kaptam. Mire N’Gola falujába érkeztünk teljesen visszanyertem egészségemet. A parton elénk szaladtak a falu cserfes asszonyai és zajongó gyermekei. Mind egy szálig pucérak voltak eltérően a felöltözött férfiaktól, akik vadállatok bőrével fedték testüket. Az asszonyok nehéz bronz díszeket viseltek a karjaikon és lábaikon. Nyakukban vadállatok fogaiból készített láncot hordtak. A hazatérő harcosoknak szóló első lelkes öröm kitöréseik után a figyelem felém fordult. Csodálkozva vettek körül, beszélve maguk között a nyelvükön és elbámulva fehér bőröm és sárga hajam láttán, ami kezdett már kinőni a koponyámon, ahol kopaszra volt nyírva mostanig egyiptomi szokás szerint. Rájöttek, hogy nem vagyok „Hemi”, de fel nem foghatták, a világ mely tájékáról származom. Az asszonyok kicsinyeiket kézen fogva vigyázták, mert megijesztette őket az „idegen” szokatlan kinézete. A fiatal lányok titokban vihogtak, és felém lestek. Legtöbbjük jó alakú volt. Szemük barna-fekete, ajkuk duzzadt, bőrük csillogó.

N’Gola mindenki kíváncsiságát kielégítette. Elmutogatott messze észak felé, azután rám mutatott, gyorsan hadart valamit, többször említve a”Hemi” nevet. Azután újra rám mutatott, majd sajátmagára azt magyarázva valószínűleg, hogy a barátja vagyok.

— Mit mondanak? — kérdeztem Egyiptom nyelvén, melyet jól értett.

— Azt mondják a lányok, olyan fehér a bőröd, mint egy öreg elefánté, és a hajad, mint az arany.

— Mert a Nap fia vagyok, N’Gola!

Ő is nevetett, mikor szavaimat lefordította. Egy karcsú, magas lány szólt valamit és a többiek kacagni kezdtek.

— Te vagy a világ legnagyobb hazugja, mondja Ma’doula — fordított N’Gola. — Hogyan legyen a Napnak fia? De a barátom vagy és ügyes gyógyító.

N’Gola, mint a falu főnöke, rájuk szólt és elkergette őket. Nevetve futottak el, de csöppet sem tűntek ijedteknek, és titkon felém kacsintgattak.

Ameddig Egyiptom földjén éltem, távol tartottam magamat az asszonyszemélyektől, mert ez volt a törvény a gyógyítók és papokra nézve. A templomokban sehol sem találni papnőket. Igaz, voltak ott rabszolgalányok. Csak apró-cseprő dolgokat végeztek, és a papok tisztátalanoknak tartották őket. A szertarásokat csak a férfiak végezhették. Mikor Anu, az orvos-pap szolgája lettem figyelmeztetett ennek a törvénynek a betartására, pedig nem is voltam pap.

— Senki a világon — magyarázta Anu — nem képes a titkos tudományok felett úrrá lenni, ha nem teljesen tiszta és nem különbözik minden más embertől.

Egyiptomban megtartottam a fogadalmat annál is inkább, mivel ritkán találkoztam nőkkel.

Azok, akik gazdám és tanítóm, Anu kezébe kerültek mind betegségektől és szenvedésektől sújtottak voltak, vagy haldoklók. Az egyszerűbb nők néha merészen néztek rám, de én lesütöttem a szememet, hisz csak egy rabszolga voltam. A jobb fajta nők, lehet belém szerettek volna, de a pap figyelmeztetett, hogy nem csak könnyűvérűek, hanem tele vannak ravaszsággal is.

Itt N’Gola falujában azonban mások voltak a szokások. A szerelem az élet része volt. A férfi szerethette a nőt és a nő is a férfit. A hamis szégyenlősség ismeretlen volt. A harcosok a tűznél leültek mellém és hosszan figyeltek, mintha meg akarnák szokni jelenlétemet. Az asszonyok és lányok odáig merészkedtek, hogy megérintettek, vajon ugyanolyan hús-vér ember vagyok-e, mint ők. A núbiaiaknál ezenkívül is sok dolog egészen másképp zajlott, mint a távoli görögöknél, vagy a szomszédos Egyiptomban.

A kíváncsiak számára röviden elmondom hogyan élnek a núbiaiak. Náluk a nők dolgoznak, ők művelik a földet, termesztenek valamilyen gabonát, gyűjtenek bogyókat és készítik az ételt. A férfiak vadásznak, halásznak, vagy csak tereferélnek, ha béke van. A harcban kitartóak és bátrak. Akik a folyótól távol laktak nagy kitejesedésű legelőkkel rendelkeztek és rengeteg szarvasmarhával, melyek szebbek voltak az Egyiptom földjén látottaknál. A hegyek vidéke vadabb volt és még a neve is más: Etiópia, a „napégette arcok” földje. A parton városok épültek, ahol a hatalmasabb főemberek laktak és a király is, akire hallgattak, és akiről majd még megemlékezem, mert később fel is kerestem.

Legtöbbjüknek a napi élelem megszerzésén kívül más gondja nincs. A folyó mentén és a síkságon élők a hegyi lakóktól veszik ékszereiket és fémből készített fegyvereiket. Feleséget oroszlán vagy párduc bőréért vásárolnak, bár ennek értékét nem az ára adja, hanem a vadász bátorsága és nem gazdagsága. A nők a férfiakkal együtt táncolnak, amit magam sem hinnék el, ha nem láttam volna saját szememmel. Zeneszerszámaik a következőképen készülnek: egy fatörzset kivájnak, jó feszesen behúzzák bivalybőrrel, s ezt ütögetik ütemesen a tenyerükkel. Saját otthonukban mindig vidámak, sokat nevetnek és énekelnek. Egyiptom földjén a fekete rabszolgák sohasem nevetnek.

Soha nem sikerült a nyelvüket megértenem annyira különbözött a miénktől, sőt az egyiptomitól is. Azt mondják, az ország valamikor erősebb volt és aranyban gazdag. Az egyiptomiakkal és más szomszédokkal folytatott háborúk, amihez a belső csatározások is társultak, hanyatlást hoztak. Régi nagyságának jelei mégis látszottak még és nekem szerencsém volt látni azokat.

Csendesen teltek a napok, de az istenek az égben másképpen döntöttek: nem hagytak megpihenni.

Még a mostani években sincs békességem. Öregen és betegen egyedül vagyok a lányommal, mozdulni sem tudok. A lábaim felmondták a szolgálatot, de a kezeim nem s így papirusz lapokra vetem az egyiptomiaktól eltanult szent jelekkel mindazt, amit átéltem. Azt szeretném elérni a történetemmel, ha elhiszitek, ha nem: az embereknek segítsek megtanulni, hogyan válhatnak ők is istenné. Nehéz és hosszú út vezet az istenségig, magány és boldogság, idegenség és emberi közelség keveredik benne, mert semmi emberi nem áll távol az istenektől és semmi isteni az emberektől.

Jól felerősödtem. Meggyógyultam, a sebeim összeforrtak. Karom és mellem megizmosodott. A sivatagi homoktól dagadt szemeim újra tiszták lettek. Fürtjeim is megnőttek. A núbiai naptól a hajam még szőkébb lett és a bőröm rőt, mint az oroszlán sörénye. A falu sikátoraiban néha összefutottam azzal a lánnyal aki „a világ legnagyobb hazugjának” nevezett, mivel a nap fiának tartottam magam. Valahányszor megláttam, rámosolyogtam, nehogy azt gondolja, hogy haragszom. Néha visszamosolygott, máskor elfordult vagy elfutott. Egyik nap – nem is tudom mi okból – lecsatoltam a karomról egy nem nagyon értékes karperecet, melyet N’Gola ajándékozott nekem. Egy kis tétovázás után elfogadta és magára öltötte. A bokája köré csatolta. Mást nem viselt és úgy találtam, nem is áll neki rosszul…

Egyik reggel a kunyhóm előtt melyben laktam, nagy rakás gyümölcsöt és egy tejjel töltött tökhéjat találtam. Kérdeztem N’Golát mit jelent mind ez? Válaszképen megveregette a vállamat:

— Am’Asu hamarosan el kell jöjjön velünk a vadászatra.

Semmit nem értettem, és mivel minden reggel valaki elhozta az ajándékait, elhatároztam, meglesem, ki az ismeretlen jótevőm. Éretlen agyamban mindenféle gondolatok születtek. Legvonzóbbnak azt tartottam, hogy a gyümölcs, tej és ital – áldozatok isteni származásom előtt.

Midőn az éjszaka készült átadni a helyét a nappalnak, a kunyhóm ajtaja előtt csoszogó lépteket és egy árnyat észleltem. Elébe szöktem. Egy lány volt. Kezeiből kihulltak a gyümölcsök és a tökhéj a földre esett. Ijedten sóhajtott. Egy intéssel megnyugtattam. Úgy éreztem fürkésző szemek figyelnek, de a núbiaiak aludtak mind. A lány lesütötte a szemeit és a hajnali derengő fényben nem tudtam kivenni a vonásait. Hirtelen rájöttem, hogy ez az a lány, aki kinevetett, és akinek később a karperecet adtam. „Ma’doula”, szóltam és elmosolyodott. Én ellenben nagyon csalódott voltam. A leány semmi jelét nem adta a hódolatnak, ami kijárt volna egy istennek, akinek kezdtem hinni magam. Ellenkezőleg: pillanatnyi zavar után mosollyal az ajkain egyenesen a szemembe nézett. A jobb bokája felett hordott ékszerre mutatott, kicsit megrázta, csilingeljen, mint valami játékszer. Kimondta a nevemet: „Am’Asu”, és utána a sajátját „Ma’doula”. Egyetértettem: ajándék karkötő Am’Asutól, Ma’doula részére. Ezután felemelte a karját és keskeny kezei közzé fogta a melleit. Miután elengedte, tenyereit mellkasomhoz szorította. Többször is elismételte ezeket a mozdulatokat, közben a neveinket suttogta: „Ma’doula — Am’Asu”, és anélkül, hogy válasz várna félreugrott és eltűnt a homályban.

Elképedve bújtam vissza a kunyhóba, de a szívem mélyén éreztem, hogy Ma’doula mozdulatai a szerelem jelei voltak. Azt vártam, hogy istenként tekintsenek rám és közben a núbiaiak embernek, közülük valónak tartottak. Még csak megcsodálni való sem voltam. Eltemettem csalódottságomat, ahogy a kunyhók között elsuhanó karcsú árnyékra gondoltam. A bokáján csilingelő ékszer hangja még a fülemben csengett. Ma’doula magas és karcsú volt, vonásai finomak, orra egyenes, ajkai keskenyek, homloka domború és sima; ha nem lett volna fekete, még szépnek is találtam volna. Nem hasonlított a falu többi lányaihoz. Később N’Gola elmondta, hogy messze napnyugatról származott az anyja. Bőrének színe, mely annyira különbözött az akhájok vagy akár az Hemi népének sárgás bőrszínétől, úgy gondoltam elválaszt minket.

Nem tudtam a fejemből kiverni a gondolatot, hogy a núbiaiak mások, mint mi vagyunk. A görög szépség annál megbecsültebb, minél fehérebb a bőre, minél kékebb a szeme és minél szőkébb a haja. Isteneink és istennőink mind ilyenek. Az akhájok közül sokan hasonlítanak hozzájuk, de sokan vannak olajos-barnák és sötét hajúak. Legendáink szerint az akhájok arra a földre — amelyet most birtokolnak — valahonnan északról jöttek, ahol nagy erdők vannak, és nem éget úgy a nap. Akhaia területén az azelőtt élő népeket leigázták, de fokozatosan el is keveredtek velük. A szépség iránti csodálatomat az otthoniaktól örököltem illetve tanultam. A fekete bőrszín iránti lenézésemet az Egyiptom földjén eltöltött idő még erősítette, ahol azok rabok voltak. Még a bölcs Anu is alacsony fokon állóknak tekintette őket. Fiatal és tanulatlan voltam még. Nem jöttem még rá, hogy az emberek mind egyformák. Testem mégis vágyott Ma’doulára. Fiatal testem fellázadt a Nú városában tett fogadalom ellen és kész voltam áthágni.

Akhaiában nem voltam szerelmes: túl éretlen voltam, és túl korán indultam a háborúba. Egyiptom földjén láttam rabszolgákat és rabszolganőket együtt hálni és együtt élni, láttam, hogyan kérnek engedélyt a gazdájuktól a házasságkötésükhöz és láttam megszületni a gyerekeiket, akik rabszolgának születtek maguk is. Nú városában és más városokban is láttam rabnőket, akik gyors szerelmet árultak azoknak, akik meg akarták vásárolni. Bevételük a templomokat és a papokat illette. Voltak fiatal nők, akik világosan tudtomra adták, hogy kedvelnének. Fiatal vérem lázadt volna nem egyszer, de Anu lehűtött:

— Tartsd magad távol a nőktől, Aszú. Ez a papok és orvosok törvénye. Amikor egy nőt gyógyítasz, úgy tekints rá, hogy ne lásd. Másképpen Iszisz, a gyógyító soha nem adja át neked erejét.

Megtartottam. Most azonban, hogy Ma’doula elment, fiatal testének és tenyerének melege itt maradt bennem és mintha gúnyolódna, hogy ember vagyok, nem isten. Nem tudtam elaludni.

A faluban egész nap lelkes izgalom uralkodott. Ünnepre készültek, látszott ez a felhalmozott gyümölcsrakásokból és a döngölt földű téren égő tüzekből. Este megszólaltak a dobok. Kicsik és nagyok, a falu minden lakosa a tüzek köré gyülekezett. N’Gola és egy öregember közé ültettek, az öreg tele volt régi sebek nyomaival és bár mostanáig soha nem láttam, nagyon barátságosan viselkedett velem. Sült húst hoztak, halat, erdei gyümölcsöt és gyümölcsléből erjesztett bódító hatású italt.

Először az asszonyok, azután a férfiak kezdtek el táncolni a dobok hangjára, órákon keresztül. A főemberek és az idősebbek közben lakomáztak és nézegették a táncolók sorait. Nagyon furcsának találtam ezt a táncot: fiatal lányok a csípőjüket rázva egyhelyben topogtak. Velük szemben festett arcú férfiak sora várakozott, pajzsokkal és lándzsákkal felszerelve. A nők aprócska lépésekkel előrehaladtak, majd visszahúzódtak, újból előrelépegettek s ezt ismételték tízszer, százszor kezüket kinyújtva, mintha ajándékot adnának. Az énekesek monoton dallammal kísérték a játékot, melyből kihallatszott két név ismétlése: „Ma’doula” énekelték az asszonyok és „Am’Asu” énekelték a harcosok. Mikor a hold az ég kárpitjának csúcsára ért, az asszonyok eltávoztak. Csak a férfiak maradtak. Az ételtől, italtól megvidámodott N’Gola felé fordultam és megkérdeztem mit jelent mind ez?

— Karkötőt ajándékoztál Ma’doulának. Ő ennivalót hozott neked. Nálunk ez a szerelem jele: te asszonyodnak akarod, ő pedig téged emberének.

— De nekem eszemben sincs, hogy nálatok megnősüljek, és örökre itt maradjak — válaszoltam N’Gola szavaira. — Jól tudod, hogy tovább akarok menni, előbb a székvárosotokba majd onnan, ha mód adódik rá, szülőhazám felé.

A nyugtalanság legkisebb jelét sem mutatta.

— Amikor majd elmész, Ma’doula talál magának másik férjet. Szép és jó családból való. Az öregember, aki itt van melletted az apja és nagy harcos volt. Nem lesz hiány – kérőkben.

N’Gola látta, hogy nagyot sóhajtok s hozzá tette:

— Ha nem akarod, még van időd meggondolni magad. De ez nagyon sértő lenne az öregre és a leányára nézve is.

A félelem, hogy elkergetnek keveredett a bensőmben égő vággyal, legyen nekem is saját asszonyom. Hagytam a dolgokat megtörténni. Jó, ha becsben tartod minden nép szokásait. Mellettem az öreg, Ma’doula apja semmit nem értett a N’Golával folytatott beszédből.

A lakoma hajnalig tartott. A núbiaiak egy része megszédült. Az italtól vidámak lettek és féktelenek. Midőn a nappal fénye kezdte az éjszakát felváltani, N’Gola felemelkedett. Utána a többiek is. Ma’doula apjának intésére egy fiatal harcos átnyújtott nekem egy erős lándzsát, hosszú, széles heggyel és olyan élessel, mint egy kard. N’Gola elmagyarázta újból az ünnepség értelmét:

— Ma’doula téged akar férjéül. Te, Am’Asu hozol az apjának egy oroszlánbőrt, hogy melegítse öreg csontjait és akkor ő a tied lesz, te pedig az övé.

Újból tiltakozni akartam. Soha nem tűntem ki a vadászatokon. A farkasoktól és medvéktől is féltem, melyek kevésbé veszélyesek, mint az oroszlán. Tehettem egy félelmet, ijedelmet kifejező mozdulatot, mert N’Gola megjegyezte:

— Ha most visszalépsz, azt jeleni, gyáva vagy. De mink tudjuk, hogy Am’Asu nem gyáva. Nem félt engem gyógyítani, pedig Ammon átka volt a fejemen. Nem félt egy szál fegyver nélkül, élelem nélkül, víz nélkül átszelni a sivatagot és most visszakozik egy vadállat elől?

Újból éreztem büszkeségemet felszínre törni. Ugyanaz a büszkeség volt, amely kipenderített az arénába a hatalmas Okhosz ellen. Ugyanaz, amely arra sarkallt, hogy beugorjak a krokodilok és vízilovak közé Hápi kormányost kimenteni. Ugyanaz, amely szembeszállni kényszerített Khaemonasztal a fáraó fiával, a nagy főpappal, a görög Akheosz testőrfőnökkel szemben.

Szó nélkül átvettem a lándzsát.

Nem tudom, vajon abban a pillanatban nagyon kedveltem volna Ma’doulát. Nemrég még lenéztem a fekete bőre miatt, de most megváltozott az ítéletem itt bent a zsigereim mélyén: fiatal vérem követelte a nőt. Abba a korba értem, amikor apám Eumenichész hozzám adott volna egy rangbeli lányt, cserébe küldött volna érte rengeteg marhát, és kapott volna gazdag hozományt, kincseket, ruhaneműt.

Hosszúra nyúlt sorban meneteltünk nehéz lándzsákkal a vállunkon. Rajtam kívül, minden harcos bivalybőrrel bevont, vesszőből font pajzsot is viselt. Elől ment N’Gola és mindjárt utána én következtem. Az út egy örökkévalóságig tartott. Mire felkelt a nap bokrokkal és magasra nőtt fűvel borított síkságra érkeztünk.

— Itt állj meg! — mondta N’Gola. — Küldjük az oroszlánt.

Elszóródtak jobbra-balra egy nagy kört képezve.

Egyedül maradtam. A harcosok ismerték a vadállat vackát és most megkeresték, hogy felém tereljék. Hallottam a távoli kiáltásokat és a mind közelebbről érkező bömbölést. A fűszálak szétváltak és szembe találtam magam a vaddal. Hatalmas oroszlán volt, nálam nagyobb és minden Akhaiában látott dúvadnál hatalmasabb. Sárga szemei voltak, mint a macskának. Erős fejét dús és fekete sörény díszítette. Megállt. Meg akart kerülni, de hajtók zajongása egyre közelebbről hangzott mögüle, meg jobbról és balról. Az egyetlen járható út hozzám vezetett. Lekushadt és ugrani készült. Bele kellett volna, vágjam innen a lándzsámat, de nem voltam valami nagy mestere ennek. Féltem, hogy el sem találnám.

Vártam. Apolló isten — az oroszlánok ura — erőt adott nekem és egy jó tanácsot. Mikor az oroszlán ugrott, hosszú lándzsám nyelét a földnek támasztottam. Széles hegye az állat mellébe fúródott. A kemény, vastag fanyél meghajlott a test súlyától és kettétört. Nem ugrottam félre elég hamar s fél oldalról elért. Mancsának egy óriási csapása kitépte a húst bal vállamból. Az ütés megölt volna, ha mellemet vagy fejemet éri. Meginogtam. Élénk fájdalom hasított belém, vérem kiserkent, vörösre festette a karomat. A vad a földön fetrenget halálos kínjában. Mindez egyetlen pillanatig tarthatott, mert máris hallottam valami susogást, és megjelentek a núbiaiak és N’Gola csodálkozva, kurjongatva, és boldogan kiáltozva a nevemet:

— Am’Asu! Am’Asu! Am’Asu!…

Megértettem meglepetésüket, amikor rájöttem, hogy az itteni szokás szerint a vadász beledöfte a lándzsát a vadállatba és a sebesült oroszlánnal a többi végez. Egyetlen núbiai sem merészelné egyedül megölni a veszélyes vadat.

Hálám jeléül a Napisten felé fordultam hangos szóval hazám nyelvén:

— Tekints le rám Phoibosz, a tudatlanság és félelem hősére! Te öntöttél bátorságot szívembe!

A harcosok csendben hallgattak, az ismeretlen nyelven mondott szavaimat varázsigének gondolták. Aztán újból ordibálni kezdtek és győzelmi táncot lejtettek az oroszlán teteme körül. Az ellenség, a nyájak, az eltévedt gyermekek, a mezőről későn hazatérő asszonyok réme itt hever legyőzve. Egy pillanattal előbb még az élet ott lüktetett az oroszlán testében. Bőre alatt erős izmok feszültek. Tegnap még gazellák után futott. Sárga szemeiben, melyeket az előbb még rám szegezett, most apró bogarak mászkáltak. Érthetetlen sajnálat lopózott a szívembe. Mindenki között egyedül én, a győző voltam szomorú. Bántam ezt a találkozást, ezt a halált. Örültem volna neki, ha az oroszlán kikerül és eltűnik a bozótban. Semmi büszkeséget nem éreztem és a gyilkolás árán elnyert nő sem vonzott már. Vagy csupán kimerült voltam és az ijedtség most jött elő a szívemből.

Egy bátorságomat dicsérő ének monoton ritmusára lépegettünk a falu felé, és jutalmul majd megkapom a fekete lányt.

Az asszonyok és gyerekek csodálkozása és öröme még a harcosokénál is nagyobb volt. Az oroszlán ősi ellenség, dúvad, amelyik a forrásnál leskelődik, amelyik betör az istállóba és megöli a kecskéket, amelyik arra kényszerít, hogy a szűk és sötét kunyhókba reszkessünk egész éjjel.

Megnyúzták. Elámultak a sűrű és selymes szőrén. Értékes prémnek számított, mivel csupán egyetlen hasadás volt rajta a szíve táján. N’Gola büszke volt aranyhajú barátjára, aki senkitől nem látva még mindig remegett.

Az esküvői szertartás — mely nem sok időre bekövetkezett — egyszerűen zajlott. Nálunk, otthon Akhaiában ilyen alkalmakkor a lakomák egymást követik napokon keresztül. Kövér tulkok, disznók, kecskék esnek a lakodalomi vígalom prédájául. Az egész hosszú napon át számtalan boros tömlő ürül ki. Képzett énekesek dicsérik a menyasszony szépségét és a vőlegény vitézségét. A vőlegény iszik a legtöbbet, órák hosszára megfelejtkezve a lányról, akit palotájába készül vinni, hogy asszonyává tegye. Megbocsáthatatlan gyengeség jele, ha a vőlegény bemegy, mielőtt az utolsó vendég is elhagyná a terített asztalt. Az is csak a gyengeség jele, ha nem nevet együtt a többiekkel, a lány rovására elhangzó durva tréfákon. Amíg a mulatozás folyik a füstös nagyteremben a szétdobált csontok között, a fiatal menyasszony türelmesen várja, hogy eljöjjön az ő ideje is. Nem azt akarom mondani, hogy nálunk soha sem házasodnak össze szerelemből, de legtöbbször a család és a hozomány, a baráti kapcsolatok és a várható örökség jönnek számításba. Egy baszileusz csak egy baszileusz lányával léphet frigyre és a vagyon cseréje — állatok csorda szám, bronz és ezüst edények, fegyverek, mesterien szőtt ruhanemű — a családok közti egyetértés záloga. Csak a rabszolgák kelnek egybe szabad akaratukból anélkül, hogy adnának, vagy kapnának bármit is, kivéve a testüket és a szívüket.

Ha Akhaiában maradok, nekem is részem lett volna egy olyan lakodalomban, ami megfelel Eumenichész gazdagságának és Ixiona rangjának. Itt olyan esküvőm volt, mint egy rabszolgának. De hát mi más is lettem volna, mint egy szökött rab. Elég lett volna, hogy Núbia és Egyiptom között véget érjen a háború, és bármilyen rövid időre is békét kössenek, és elég lett volna megegyeznie a fáraónak vagy a nagy főpapnak és a núbiai királynak, hogy kicserélik a rabjaikat, és visszaküldenek a rabságba. N’Gola elküldött volna? Lehet, hogy igen, mert nem egyszer észleltem, amikor Núbia királya, ha csend volt, eladta az alattvalóit a folyó menti kereskedőknek borért és drága olajokért.

Hála Árész istennek, a háború tovább folyt kisebb ütközetek révén, a határmentén. Azt beszélik — ki tudja, honnan tudják — a fáraó betegeskedik, és ez akadályozza a háború kiterjedését vagy a békekötést.

Nagyon kellett engem Ma’doula szeressen, hogy hozzám kösse az életét, hozzám egy betelepült idegenhez, aki más nép fia, aki örökké a visszatérésen rágódik, akit a rabságba való visszataszítás réme fenyeget!

 

Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:30 :: dr Bige Szabolcs-