Both Péter (Peth) : Szörnyeteg

Ezt az írást egy pályázatra szánom. Ha véleményetekkel segítetek, el?re megköszönöm!

 

  

Az öreg szürkebusz számtábláján ez állt – Bajuszkirály. Valamikor a büszke egyes számjegy virított rajta, de most a kert szélében ácsorgott néhány téglára emelve. Nyaralóként használták.

– Meséljen Apa! Meséljen, meséljen! – kántálta a két szöszke kislány a jókora ágyon ugrálva.

– De utána alvás, mert elhúzom a nótátokat! – mosolygott apjuk a hófehér pödört bajusz alatt.

– A szörnyr?l! Amikor bekapja a kiskacsákat!- húzták magukra a takarót a lányok – meg amikor majdnem megfojtják a Palikát! – visongta a másik – meg amikor…

– Hát jó! – mondta komoran az Apa, miközben pipáját tömködte -. Mesélek, de hallgassatok!

            Egy h?vös nyári hajnalon a récék, mint mindig, aznap is az anyjuk után úsztak. – Heten vannak, mint a gonoszok! – Nevette ?ket Palika a tóparton ülve, miközben a lábát lóbálta a vízbe. Bátyjával, minden hajnalban lementek a tópartra mogyoróvessz?b?l készült pecával, dugóval és meghajlított gombost?vel vörös szárnyút akasztani.

– És nem volt damiljuk? – kérdezte Ilus égszínkék szemeit apja tekintetébe fúrva, mintha, sosem hallotta volna még a mesét.

– Hát, hiszen akkoriban nem is volt még damil! – vitatkozott vele Gyöngyös.

– No most aztán Ti meséltek, vagy én?- pirított rájuk az Apa.

– De ma végig meséli ugye? De egészen végig Apa!

– Hát jó – fújta ki az illatos füstöt a mesemondó, félbeszakítva a házsártoskodó gyermekeket – Ott tartottam, hogy a két fiú a lábát lógázta és a kacsákat leste, miközben a kapást várták. Csak hatan! Szólt vissza Gézu Palikának, de mire Palika ismét megszámolta ?ket, már csak öten voltak. Aztán négyen, majd hárman.

– Sz?zanyám! – kiáltották a gyerekek. Itt a rém! Az öregek szerint egy jókora harcsa szedte áldozatait mostanában, de a gyerekek tudni vélték, nem is hal az, hanem maga a tavi szörny.

            Másnap, amikor megkezdték a horgászatot, jó ideig nem szóltak egymáshoz. Szomorúan nézték a tükörszín? vizet. Tudták, hogy a kacsák nem jönnek el többé.

– Megette ?ket a szörnyeteg – sírdogált Palika.

– Ez az élet rendje – nyugtatta a bátyja

– A kukacot is sajnálhatnád, lehet, hogy azt is siratják.

– A föld alatt? – kérdezte Palika, miközben lábával kalimpált a vízben.

            Gézu, a pulival együtt kapott Palika után. A kutya utálta a vizet, de mindennap elkísérte kisgazdáit, hátha leesik néhány kicsinél is kisebb szürkeszárnyú halfalat. De most, a valódi veszélyben élete árán is harcba szállt gazdájáért. A vízbe ugorva ugatott, morgott, fenyegette a láthatatlan támadót. Gézu négy évvel id?sebb és annyival er?sebb is volt kisöccsénél. Szerencsére, mert így meg tudta ragadni Palika bal kezét, annál fogva pedig kirángatta a hét éves kisfiút a vízb?l. A partra vonszolta és megnyomkodta a fiú mellkasát, aki kiköpte a hirtelen elnyelt tóvizet. Mindketten halálra rémültek.

– Megfogta a lábamat és lehúzott.

– Jól van, jól van! – nyugtatta Gézu, aki legalább annyira ideges volt.

– De meg akart enni!

– Értem, no! – szipogta Gézu és borzasztó er?vel ölelte magához testvérét.

– Vége! Elment!- súgta Palika fülébe.

– Menjünk haza!- zokogott Palika:

            Összecsomagolták felszerelésüket és füttyentettek ma is, mint minden rendes nyári nap delén. De kutyájuk soha többé nem került el?.

            Palika nem ment többé a víz közelébe és amikor a háború maga alá gy?rte a világot, egy Donn nev? Orosz folyóba fulladt. Mert így kellett lennie.

            Géza zokogva nézett körül a tóparton. Jól ismerte a környéket, de nem fogadott volna rá, hogy ez Az a tó, Az a part… Az a víz… és, hogy láthatja még!

            Gáza, ezerkilencszáznegyvenhat áprilisában vette els? nádbotját. Nem volt több pénze, ezért orsó gyanánt két szeget használt. Arra tekerte az 50 méter damilt, amit munkája fejében kapott 20 darab horog és két valódi, faragott, festett m?tollas parafa úszó kíséretében.

            A tó mellett n?tt fel, a tó mell?l vitték el katonának és ide is hozták vissza a háború befejeztével. Tudta, hogy nem véletlenül. Neki meg kellett fognia a szörnyet. Aki megette a kacsákat, a kutyát és kis híján az öccsét is megfojtotta.

            Tíz évig vadászott rá. Bejárta az egész vizet, jobban megismerte a harcsákat, mint bárki az országban. Fogott 20, 40, s?t 55 kilósat is. Nem érdekelte a ponty, a süll?, vagy a csuka. ?csak a harcsára vadászott. Arra a harcsára! Mert, ha már nem lenne, ha már kifogták volna, akkor valaki tudná. Így ment ez akkor. Nem volt rádió, meg újság, mégis, minden fontosat tudtak az emberek.

 Aznap este nem világított a hold. ?mégis úgy döntött, a Fekete vízre evez. Sosem horgászott itt, mert az emberek szerint itt volt a Tó saját forrása. Márpedig a harcsák nem szeretik a tiszta vizet és valóban! Itt, mintha mindig feketébb, átlátszóbb lett volna a tó.

 Leszúrta a karókat, háttal a nádfalnak kötötte ki a ladikot úgy, hogy az el?tte lév? nádsziget, több mint 40 méterre esett. Baloldalt a nádasba vesz? ösvények, jobbra a nyílt víz. El?vette két új nádbotját. Saját maga nevelte, húzta, gy?r?zte és lakkozta ?ket. Soha nem használt fenekez? készséget Ha az id? rosszabbra fordult, inkább hazaevezett. De most az orráig sem látott és a viharlámpa fénye csekély volt az úszós horgászathoz. A rövidebb bot horgára jókora füstült sonkát f?zött az átkötések után. A csont mell?l szelte, ahová beköltöztek már a kukacok. A fél méteres el?ke valószín?leg úgyis az iszapba süllyed, de a harcsa szeret kutakodni. Behajította a cájgot, majd kifúrt egy öklömnyi mosószappant. Kavicsot kötött rá és a vízbe hajított, éppen a két szerelés közé.

Megtömte pipáját, megmosta kezét és elmondta szokásos imáját:

            – Ne Hal ne! Húzzad… amíg húzhatod! Két óra tájban, mikor majdnem elpilledt már, utolsó pillantásával együtt hatalmasat dobbant a szíve. A félig metszett mogyorógörcs megmozdult. Azt hitte képzel?dik, de akkor ismét! Leheletfinoman megindult a kapásjelz?. Lefelé! Kezét a botra tette és várt…..

 Óriási rántással kezdetét vette az igazi harc. Ha éppen aludt volna, nevelhetne új botot!

– Uram! – motyogta magában – de megvagy te szörnyeteg! Vicsorogta boldog izgalommal.

 A hal, a szembe lév? nádas felé vette az irányt. Gézának 100 méter damilja és emberfeletti hite volt. Tudta, hogy ma összeakadt azzal az ellenféllel, akiért 30 éve imádkozott.

– Menj hát! – Küldte a halat a nádas felé. Tudta, hogy id?re lesz szüksége, amíg a másik szerelést kicsévéli, eloldozza magát, és a karókat kihúzza. Arra amúgy sem volt nagy esély, hogy egy ekkora harcsa a nádasba meneküljön, hiszen ott ? sem mozog gyorsan, és hamar elfárad, mint a vadnyúl a búzásban . – Ha mégis túlszaladna, hát követem a bestiát! – gondolta Géza. Mert tudta, érezte, hogy ki van a damil másik végén.

            Kihúzta a karókat és megpróbálta minél er?teljesebben kifelé irányítani a prédát. 80-as damillal és drótel?kével, minden esélye megvolt rá. A hal irányt váltott a Nagytisztás felé és Géza tudta, hogy csak most vette kezdetét a valódi harc. Egyikük sem volt er?nek híján. A hal a part felé úszott, Géza visszahúzta, az-az tulajdonképp' saját magát, hiszen 500 méterre vonakodtak már a nyílt vízen. Ekkor a hal visszafordult. Nyílegyenesen a ladik felé tartott olyan er?vel, mint egy torpedó. Géza érezte a veszélyt és teljesen kilazította a féket, miközben ?rült módjára tekerte befelé a damilt. De amikor a hal elért a túloldal legtávolabbi pontjára, ahol a damil feszítését még nem érezte… Mintha elt?nt volna.

 Nem akadt le, nem akadt fel, nem fogták ki, vagy be. De a horog, mintha tuskóba akadna.

 – A nagymamádat vered át kiskomám! Ha kell, holnap reggelig várok rád! – mosolygott Géza. Pengette, ráncigálta, húzta, vonta a zsinórt, de hiába! A hal sem tartozott a butábbak közé.

Mikor ladikostól a hal fölé húzta magát, lehúzott, vagy 10 métert a hatalmas tároló orsóról és dobogni kezdett. A hal tök süket lehetett, vagy tetszhalott, mert centit sem mozdult.

 Géza rendet rakott a csónakban és dudorászva rápipált. Csak ketten voltak. Az egész vízen csak ?k ketten küzdöttek, mintha mindenki más ?ket figyelné. Az egyik az életéért, a másik a …ki tudja miért. Mert nem a dics?ségért és nem is a húsért, hanem a bosszú miatt. Megszállottan és keményen harcolt az „igazáért".

            Fél óra múlva, amikor a bestia er?t gy?jtött, minden el?zetes jel nélkül megindult. Ã??rült vágtába kezdett, majd megfordult és folytatta. Géza a botot a vízbe szúrta, nehogy a csónak alja elmetélje a damilt. Az ötödik forduló után a hatalmas hal, minden erejével a kiköt? felé tört.

 3 órája fárasztották egymást. Ki gondolná, hogy ebben az állatban van még annyi energia, amennyivel a horgászt, csónakostól a partra húzza. Volt! Géza tudta, hogy a csónakok alatt a hal menekülési esélyei igencsak megn?nek. Szerencséjére azonban ellenfele nem volt már olyan er?s, hogy a parthoz kötött ladikok közt ugyanazt a kering?t eljárja, mint amit a nyílt vízen m?velt. A hajók alatt lassan úszva a parthoz érkezett, onnan pedig a nagy víz felé vette az útját, de teljesen kifáradt. Géza karnyújtásnyira húzta ?t. A hatalmas fej láttán megdöbbent. Bal kezében a vágóhoroggal csak ennyit mondott:

 – Megvagy te szörnyeteg.

 A vas lyukat ütött a harcsa fején. Az mozdulatlanul, megadva magát zsákmánnyá vált.

 Géza kivonszolta a partra, kikötötte a csónakot és vállára vette a csúszós tetemet. A házig három kilométert gyalogolt egyvégtében, megállás nélkül. Másnap lemérték a ragadozót. 92 kilót nyomott. Akkoriban nem volt szokás újságokban, rádióban híresztelni az ilyesmit. Akinek kellett, így is tudott róla. Hatalmas adag halászlét és halpaprikást f?ztek. Az összes rokon és barát ellátogatott a halvacsorára. Éjfélig lakomáztak, a n?k pletykáltak, a férfiak viccel?dtek. Aztán mikor elfáradtak, hazamentek és jót aludtak. Aludjatok ti is kincseim!

            – Mi volt a kutya neve?- Nyitotta résnyire kék szemét Gyöngyös. Elmerengett, tekintete fátyolossá vált.

            – Láncos – mondta halkan. A nagyapám

 

Legutóbb szerkesztette - Both Péter (Peth)
Szerző Both Péter (Peth) 95 Írás
Üdvözlök mindenkit! Nagyon szeretem a verseket.Olvasni és írni egyaránt. Nem csupán a mondandója, de a formája miatt is.ÃÅgy gondolom, hogy a vers, tulajdonképpen egy "állapot", amelyben benne vagyunk amikor írjuk, vagy olvassuk. Mert a vers valódi jelentése, mindíg az adott helyzettől és lelkiállapottól függ.