dr Bige Szabolcs- : Ki az erősebb?

Részlet Horia Stancu: Aszklepiosz című regényéből /3. rész/ *

 

 

A lakoma és tanácskozás után apám Eumenichész, a környékbeli baszileuszok, és Agamemnón követe Sztentor, egybehívták az egyszerű népet, tetszésükre van-e háború, vagy sem.

Míg összegyűlik a hadnép, a mulatozás tovább folyik. A költségeket most már a vezérek viselik. Egy távoli háború, egy erős vár ellen a sokaság szerint inkább veszteség, mint haszon. Az emberek nem siettek a válasszal, titokban tanácskoztak egymás között. Az Agy (így becézték a katonák Agamemnón királyt) küldötte sem aludt sokat — borral, s ígéretekkel szédítette a majdani katonákat. De minden egyszer véget ér. Sor került végül a gyűlésre, a baszileuszok elmondták, mit határoztak, a katonák egy része hangos szóval értett egyet. Mások hallgattak. A vezérek úgy vélték, hogy a hadba szállással mind egyetértettek, ezzel a tanácskozás véget ért.

Akiknek úgy tetszett, hogy még maradna, azoknak versenyeket rendeztek: célbalövést nyíllal, gerelyvetést és vitézi tornát. Mind a fiatalok és életerős férfiak égtek a vágytól, hogy csillogtathassák erényeiket és elnyerjék a győztesnek járó drága ajándékokat.

Én magam nem keveredtem a küzdők közzé, bár korom szerint illett volna. Csak néztem őket a tömegből. Eumenichész és testvéreim: Androsz és Androkleidesz szeme időnként megakadt rajtam és hosszan kutatóan néztek rám. Mégis, nem mutattak hajlandóságot, hogy a küzdőtérre leszálljanak. Tisztában voltam saját hozzá nem értésemmel az ilyen dolgokban, alkalmatlan vagyok rá, és úgy gondolom, nem kellene szégyent hoznom a családomra a vendégek előtt. Ezért aztán, mélységesen megdöbbentem, midőn meghallottam Androsz, idősebb fivérem szavait, melyeket apánkhoz intézett:

— Atyám, mi rendre bemutattuk tudásunkat a harcban, tiszteletet adva ezzel a háznak és vendégeinek! Csak a mi legkisebb testvérünk gyalázza palotánkat, elrejtve vézna testét a tömegben. Mit szólnak a szomszédjaink házunkról, ahol a férfiak félreállnak? Mára már csak az ökölvívás maradt, mely nem igényel nagy tudást, inkább ügyességet. Parancsold meg gyáva és gyarló öcsénknek, álljon ki egy hozzáillő és megfelelő férfivel. Csak így moshatja le a gyalázatot, mely mindanyunkra, reánk hárul.

Szavai hangosan szóltak és a küzdelmet nézők mind hallották. Éreztem, lángol az arcom a szégyentől. Az Androsz szavait követő a korombeli fiatalok ócsárlását és nevetését hallottam, úgy éreztem, mintha megköveznének.

Apám védelmébe vett:

— Nincs igazad, fiam. Aszklepiosz éretlen ugyan, de tudom, nem gyenge és nincs híján a bátorságnak sem. Ha nem veti magát a harcba, az csak ifjonti tartózkodása miatt van. Íme, én az apja, engedélyt adok neki a közdelemre.

— Parancs kell neki, nem engedély! Parancs!

Beugrottam az arénába, a feléledt küzdők közzé, anélkül, hogy meggondoltam volna, mit teszek. Biztató kiáltásokban törtek ki, de voltak gúnyosak és álnokak is.

— Ugrálj, mint a kecskegida legényke, ha nem akarsz egy-kettőre, a földre kerülni!

— Kár a rózsás, lányos képedért!

— Menj inkább a hálókamrába, bújj a szoknyák közzé!

Kiállt elém egy ifjú, az Agamemnón küldöttjét késérők közül. Nálam fejjel magasabb, s mellben, vállban kétszer szélesebb. Öklei, mint két nagy kődarab.

— Tudom jól Aszklepiosz nem fél. Megküzd velem és lehet le is győz. A dáridók alatt, de józanon is, az akhájok tele vannak kegyetlenséggel. Ha elfogadom a kihívást, ha visszalépek, jól fognak szórakozni a rovásomra.

Az előző küzdelmekből már ismert bajnokot valódi biztató kiabálások lelkesítették:

— Okhosz! Okhosz! Okhosz!

Eumenichész meg se várta, hogy fogadjam a kihívás, megadta a jelt a küzdelemre.

Ellenfelem összeszorított ököllel közeledet felém, hogy már az első csapással leterítsen. Nálam ő kétszer erősebb, nála én kétszer gyorsabb, a harc esélyei egyenlő lehet. Egyetlen dolog, ami ellenem szólt, hogy nem volt gyakorlatom az ütlegek adásában. Első ütése a levegőt találta, mert fürgén félre szöktem. Okhosz ökle a fülem mellett zúgott el. A magam ügyetlen módján megütöttem a mellkasán. Mintha sziklába sújtottam volna. Meg se rezzent s oda vetette:

— A tetvek is jobban csípnek Aszklepiosz! Készülj most a következőre! — Ballal rontott nekem. Újra félreugrottam, de az ökle a vállamat eltalálta. Belémnyílalt a fájdalom és meginogtam. A következő a mellemet érte úgy, hogy elakadt a lélegzetem és három lépést hátra tántorodtam. Okhosz egy pillanatra megállt, mintha hagyná, hogy lélegzethez jussak. Körülöttünk röhögés hangzott fel. A nézők szeme csillogott, hiszen a görögök nem bocsátják meg senkinek a gyengeséget.

„Történhet bármi a testeddel, tanított Kheiron, a lelked legyen erős és legyőzhetetlen”.

 Bár össze voltam törve, újra rohamoztam. Ami bekövetkezett a nézők számára teljesen váratlan volt — nem rogytam össze, ahogyan legtöbben hitték. Vérszomjasan ütöttem, de ütéseimnek mintha semmi foganatja sem lett volna, még ha célt is értek. Okhosz öklei ellenben záporoztak rám. Cseleim néha segítettek, de ütései legtöbbször a vállamat, mellemet, vagy karomat érték. Egy, vagy két különösen kemény csapás az arcomat találta. Éreztem, ajkaim feldagadnak. Egyik szemöldökömből és a számból csorgott a vér.

Később, amikor eszembe jutott az a küzdelem, értettem meg, hogy Okhosz már az elején le akart teríteni. Sikertelensége feldühítette és elveszítette buzdítói egy részét. A nézők úgy hitték, csak félerővel küzd, hogy húzódjon el a tusa a görögök kedvéért, nevethessenek kedvükre.

Gúnyosan kiabálták, hogy ne féljek. Mások azt tanácsolták, fussak és bújjak el. Rövid és idétlen ütésem röhögést váltottak ki, az Okhosz ütései hangos tetszést. Elvárták, hogy adjam fel, mert gyávának hittek. Megszégyenülésemet várták. Féltem, nem tagadom. Mostanáig soha sem éreztem ekkora testi fájdalmat. Újdonság volt számomra, sósnak éreztem, mint a vér ízét. Okhoszt nem gyűlöltem. Fivéreimmel semmiben nem értettem egyet. De azokat, akik örömüket lelték ebben az egyenlőtlen küzdelemben, szívem mélyéből gyűlöltem. Félretettem minden óvatosságot. Be akartam fejezni. Rárohantam Okhoszra, úgy véresen és meggyötörten, minden kétségbeesésemet beleadva. Nem tudom meddig tartott, egy pillanatig, vagy tízig, ezerig. Az idő végtelennek tűnt, nem érzékeltem múlását. Záporoztak rám az ütések, de a hirtelen beálló csend, melyet őrült merészségem váltott ki, váratlan erőt adott. Okhosz nem volt képes leütni. Dühösen fújtatott, és csapkodott cél nélkül. Úgy hiszem a gúnyolódások, most kezdtek ellene irányulni. Érthetetlen volt, hogy egy ilyen tapasztalt harcos, nem bír elbánni egy tapasztalatlan kölyökkel, vagy legalább lekergetni szégyenszemre a küzdőtérről. Még egy szempillantás, és a nézők az én oldalamra állnak. De erre már nem volt idő. Szemeim előtt vörös fény villant fel, a nap, s az ég fejem körül kezdtek forogni, és én lerogytam a földre, taps és kiabálások közepette. Mikor felnyitottam a szemem, az ég már kitisztult.

Néhányan, akik között felismertem fivéreimet is, zöldágakkal díszítették Okhosz homlokát. Kupa bort nyújtottak neki. Nehézkesen feltápászkodtam, és tántorogva elhagyta a porondot. A hátam mögött hallottam az öregek szavait, melyeket Eumenichészhez intéztek:

— Okhosz volt az erősebb, de a kölyök is megérdemli a dicséretet, úgy küzdött, mint egy fiatal oroszlán…

Kariklé, az öreg felügyelőasszony, megkente olajjal a sebeimet, borral csillapította szomjamat, és jó szóval enyhítette keserűségemet:

— Bátran harcoltál fiacskám. Veszítettél, de nem hagytad, hogy gúnyoljanak, mint ahogy azt, gazdáim akarták. Ne szomorkodj, rád egy jobb élet vár. Nem valami nagy dicsőség legyőzni egy gyermeket, aki még nem is ismeri az ökölharcot…

Az olaj lelohasztotta a duzzanatokat, a felvizezett, édes bor szomjamat oltotta, de az öregasszony szavai nem hoztak enyhülést. Megfogadtam magamban, hogy egyszer visszafizetek mindenért. Láttam magam, ahogy Trójába indulok, kitárom kapuit, vagy elrabolom a szép Helénát, gazdagon térek meg, mindenki engem becsül, dicsér.

— Majd még meglátják, majd még meglátják – motyogtam egyre, mintha valamilyen láz emésztene.

— Szegénykém azt hiszed, a háború ökölharc? Ott elesel az első összecsapásnál, az ellenség lándzsákkal és kardokkal küzd. A lovak patái és a kocsik kerekei alá kerülsz, azok meg összezúznak. Nem lesz ott, aki megsirasson, vagy akár csak eltemessen. De mit is beszélek? Öreg gazdám, Eumenichész, nem fog a háborúba küldeni egy olyant, mint te vagy, mikor ott vannak a derekabbak, tudom én azt jól.

Az öreg szolga szívből jövő szavai hasonlítottak az öreg lantos szavaihoz. Itthon akartak tartani, mintha nem várna rám a nagyvilág, a vizek tele hatalmas aranyhalakkal, tűzhegyek és nagy szobrok országa.

A torna véget ért egy minden eddiginél nagyobb lakomával. Végül is a baszileuszok színt kellett valljanak, melyikük indul Trója ellen, Agamemnónra hallgatva, mennyi szolgát, harcost, harci szekeret visz ki-ki magával. Az elszenvedett vereség szégyene, a testemet borító sebek miatt eszembe sem jutott, hogy a vígalom közelébe merészkedjek, mikor egy rabszolga jött hozzám, hogy apám sürgősen hívat. Követtem. A teremben javában folyt a dáridó. Mintha mi sem történt volna, Eumenichész maga mellé intett, a főhelyre, fivéreim közzé. Öblös hangon utasította a szolgákat:

— Hozzatok az én szeretett fiamnak, Aszklepiosznak jókora lédús húsdarabot és a legerősebb borból, adjon neki erőt, mert fiatalos mersze megkívánja! –

Mintha a gúny szikráit láttam volna a szemében, de hangjában mégis atyai melegség volt. Mellettem Androsz és Androkleidész is egyszerre barátságosak lettek, hátba veregetve kínáltak bőven kenyérrel, hússal és borral.

Mikor a lakoma túljutott a felén, Agamemnón király hírnöke felállt. Csend lett.

— Magasságos uraim! Közeledik az indulás napja a gazdag Trójához. Holnap más tájak felé veszem utamat, hogy oda is elvigyem Átreidész Agamemnón szavát. Jól ismeritek! Arra kérlek, mondjátok meg tisztán, hányan mennek közületek a király táborába, melyet tenger partján állított, Aulisz vára mellett és milyen erőket visztek oda: harci szekereket jól felszerszámozott fiatal és gyors paripákkal, kemény mellvértbe öltözött harcosokat és másokat könnyű fegyverekkel? Mennyi lesz a szolgák száma, az elemre és áldozatra szánt marhák mennyisége, hány mérő lesz a zab és a búza? A te házadban gyűltünk össze Eumenichész király, úgy illik elsőnek, neked adjuk a szó jogát. Halljuk hát szavadat!

— Én, Eumenichész, a király a nagy Agamemnón királynak, a legvitézebbet küldöm fiaim közül, mellé adok tíz katonának való embert a legderekabbakból. Birkákat és ökröket ajándékozok, és áldásomat adom a sikeres kalandhoz…

 

Eumenichész után sor került a többi baszileuszra is. Mindegyik tehetsége és vagyona szerint ajánlott fel fegyveres katonát, szolgát, lovat és élelmet. Kijelölt rabszolgák, rótták fel mindezt, vigyázva. Mintegy ötszáz harcos gyűlt össze a mi vidékünkről, gabona elegendő és lovak tíz harci szekérhez. A vezérek sokat vitatkoztak, mikor szóba került az átkelés a tengeren. Hegyvidékiek lévén, nem voltak hajóink és kezelni se tudtuk azokat. Sztentor megnyugtatott, hogy Agamemnón az átkelés gondját magára vállalja, természetesen ezért nagyobb részt kér majd a zsákmányból Trójában.

Nem tudom, Agamemnón küldötte végül is elégedett volt-e a mi vidékünkön elért eredménnyel, vagy sem. Máskülönben a hadak összegyűjtése nehézségeket okozott: az emberek egy része ózkodott a Trójához vezető tengeri úttól. Mások reménykedtek sorsuk jobbra fordulásában, hogy vagyont gyűjthetnek, hogy megszabadulhatnak a jobb helyre született nemesek hatalmaskodásától. Végül voltak, akik a főembereik büntetésétől féltek. Maguk a baszileuszok se mind hagyták otthon szívesen palotáikat, asszonyaikat, szolgálóikat Menelaosz és Agamemnón kedvéért. Tudták jól, hogy távollétük alatt tönkre mehet a gazdaság és az asszonyok csábítás áldozatai, lehetnek.

Atyám is így volt vele. Rokonságával együtt ragadozó és sóvár szomszédokkal volt körülvéve, akik készek voltak a birtokra rontani a gazda távollétében. Eumenichész odaígérte Agamemnónnak a legjobbat fiai közül tíz vitézzel együtt, ravasz húzás volt ez részéről, mert így maga megszabadult a hadba szállástól és a nagy király haragját se vonta magára.

Az énekesek most hasonlókról nem énekeltek, csak a csatákról és győzelmekről. De szólt egy is közülük Akhileusz tetteiről, mikor asszonyi ruhában bújt el a leányok közzé, vagy Odüsszeusz tétovázásáról, Pénelopé könnyei miatt? A nagy baszileusz azonban megparancsolta, hogy minden házból legalább egy harcos készüljön az útra.

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 599 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.