Bonifert Ádám : Miért nincs a csillagoknak saját fényük?

Nyomtatás

Valamikor réges-régen, amikor még a Nap is fiatalabb volt, az égen járó bolygóknak és csillagoknak önálló fénye volt. A legfényesebb fényük a csillagok rendelkeztek, úgy csillogtak, hogy akkor valóban a napba lehetett nézni, de a csillagokba nem. A csillagok akkoriban csak az égbolt közepén kószáltak, a Föld más részeit nem is látták. Így nem tudták azt sem, hogy az általuk nem ismert területeken élnek-e él?lények, van-e egyáltalán valami arra?

Történt egyszer, hogy az egyik csillag, akit Vénusznak hívtak, és aki a szivárvánnyal is jó barátságban volt, megunta a megszokott vándorutat, amelyen nap, mint nap járt-kelt és elindult egy másik irányba világot látni. Ment, mendegélt ismeretlen tájékokon, de nem tévedt el, mert világított magának és világított neki még a napfény is. Ahogy haladt el?re, egyre sötétebb lett a vidék, egyre kevesebbet látott maga körül.
Csodálkozott, mert eddig csak világos és fényes tájékok felé járt. Nézett jobbra, nézett balra, de minden ismeretlen volt a számára. Olyan vidékre került, ahol még sohasem járt csillag. Már kezdett egy kicsit félni, vacogott is, mert hidegebb lett körülötte a leveg? és már meg is bánta, hogy nem a saját megszokott útján indult el, hanem letért erre az ismeretlen vidékre. De a kíváncsisága még er?sebb volt, mint a félelme, ezért csak ment tovább. Már egészen sötét lett, csak ott látott, ahol a saját fényével megvilágította az utat, mert a napfény már nem ért el odáig. Ahogy ment el?re, egyszer csak egy vékony hangot hallott:
– Nézzétek, mi ez a különös dolog, ami itt jön!
A csillag arra nézett és furcsa kis figurákat látott maga körül .Nem olyanok voltak, mint ô, a maga kerek testével, hanem a hosszúkás testükb?l felül is és alul is két-két hosszabb rész n?tt ki. A csillag csodálkozott és megkérdezte:
– Hát ti kik vagytok?
– Mi az embergyerekek vagyunk – mondta az egyik kis figura – Én kislány vagyok, de vannak itt kisfiúk és más kislányok is.
– És mik azok, amik kin?ttek a testedb?l?
– Ez a kezem, a lábam és a fejem. És te ki vagy?
– Én vagyok a csillag, aki a fényt hordom magamban.
– Mi az a fény? – kérdezték a gyerekek.
– A fény az a csoda, ami láthatóvá teszi a láthatatlant, ami segíti, hogy növekedjenek a virágok és más növények, ami meleget ad mindenkinek, akire rátekint.
– És mi az a virág? – kotnyeleskedett egy apró kislány.
A csillag elmosolyodott.
– A virág az egy olyan kincs, ami nélkül szegényebb lenne a világ.
– Mutasd meg, milyenek a virágok! – kérték ekkor a gyerekek.

Vénusz csillag erre megfeszítette minden erejét, hogy még több fényt tudjon kiadni magából. Egy kis területre összpontosította az összes fényét, a meleg elkezdett emelkedni és láss csodát, azon a helyen elkezdtek a földben lév? kis magok növekedni. Egyre több és többféle új növény jelent meg és emelte fejét a fény felé. Kin?tt a f?, a rózsa, a liliom, növekedtek a fák, a bokrok és az egész tájék megváltozott, átalakult.
A gyerekek csodálkoztak, majd mind ujjongani kezdtek, szaladtak egyik növényt?l a másikig, simogatták ?ket, szagolgatták az illatukat, ámultak a sok szép növényen, mert ilyeneket ?k még nem láttak. A csillag egyenként elmagyarázta nekik, mi a növények neve, milyenek a tulajdonságaik .A gyerekek szívb?l örültek mindennek. Majd lassan másfelé is nézel?dni kezdtek. Nézegették egymást, hiszen eddig nem láthatták sem saját magukat, sem a társaikat.
– Nézzétek, mi minden van erre! – kiabáltak egymásnak Mert Vénusz csillag fénye mellett most már látni tudták azt a környezetet is, ahol eddig éltek, de valójában eddig nem látták azt. Vénusz csillag egy kicsit magasabbra emelkedett, hogy körben a tájékot minél messzebbre megvilágítsa nekik.
– Mik azok a magas dolgok ott a távolban? – kérdezte csodálkozva az egyik gyerek.
– Azok a hegyek.
– És ez a csillogó, habzó, mozgó valami? – ámult a másik.
– Az a patak, amelyben a víz folyik.
És a gyerekek sorra nézték az eddig nem látott dolgokat, ámultak és örültek, futkostak fel-alá, nagyon boldogok lettek. Vénusz csillag elgondolkodott. Hát így éltek eddig az embergyerekek? Az emberek nem ismerték a fényt, nem tudták, milyen is az a szép tájék, s?t még egymást sem látták?

És nagyon szomorú lett emiatt, sajnálta a gyerekeket. Érezte, hogy valahogyan segíteni kellene nekik abban, hogy legyen világosságuk. De ô nem maradhat itt, hiszen várják ott, ahová tartozik. Ha pedig itt hagyja a fényét, akkor nem talál haza. Tudta, hogy egyedül nem tud segíteni. Ezért megfordult és elindult visszafelé, ahonnan jött. A gyerekek riadtan megálltak a szaladgálásban és sírva kérdezték:
– Elviszed a fényt? Mi lesz velünk?
Vénusz csillag halkan így felelt:
– Most elviszem, mert magammal kell vinnem, de nemsokára visszajövök hozzátok a fénnyel és a melegséggel együtt.
A gyerekek szomorúan intettek búcsút, mert nem tehettek mást. De még akkor is a csillag után kiabáltak, amikor az már régen messze járt.
– Visszavárunk, gyere vissza, hozd el újra a fényt és a meleget!
– Visszajövök, megígérem nektek! – kiáltott vissza a csillag. És tudta magában, hogy be is fogja tartani az ígéretét.

Vénusz gyorsan haladt az úton hazafelé. Nem sok id? múlva meglátta barátját, a szivárványt, arra felkapaszkodva, mint egy hídon átmenve, gyorsan hazaért.
Vénusz csillag sietve visszatért tehát oda, ahová tartozott. Mikorra hazaért, már mindenki nyugtalankodott, hogy sehol sem találták. Akkor Vénusz csillag összehívta társait, az összes csillagot és elmondta nekik, amit látott és tapasztalt. Mindenki csodálkozott és sajnálta a gyerekeket, akik fény nélkül élnek. Vénusz csillag pedig így szólt:
– Adjuk nekik a saját fényünket!
Lett erre nagy zaj és kiabálás:
– Saját fényünket? És akkor velünk mi lesz? Mi marad nekünk?… Hogyan is képzelhetsz ilyet? …
Vénusz szelíden mosolygott és halkan elkezdte magyarázni az elgondolását.
– A fény nem a mienk, csak bennünk van. De arra való, hogy mások számára, mindenki számára hasznos legyen. Mi már régen használjuk és élvezzük a fény és a meleg örömét. Adjuk hát most át másoknak, a gyerekeknek, az embereknek is.
– De akkor nekünk nem lesz fényünk! – tiltakoztak továbbra is némely csillagok. A többség azonban elgondolkodott a terven.
– Kérdezzünk meg másokat is, kérdezzük meg a Napot! – javasolta ekkor valaki. Ezt aztán mindenki helyeselte. Elmentek a Naphoz és Vénusz elmondta a tervét, majd ezt kérdezte:
– Te mit szólsz hozzá, bölcs és tapasztalt Nap? Te odaadnád a fényt és a meleget másoknak, ha ezzel segíteni tudnál rajtuk?
A Nap pedig ezt válaszolta:
– A fény és a meleg mindenkié. Akinek nincsen, az boldogtalan. Ezért az, akinek van fénye és melege, nemes dolgot tesz, ha azt megosztja másokkal.
A csillagok csendben voltak. Értették, és magukban helyeselték azt, amit Vénusz csillag javasolt, de féltek is attól, hogy ezáltal ?k maradnak fény nélkül.
Vénusz pedig újra megszólalt és most ezt kérdezte a Naptól:
– Ha mi odaadjuk a fényünket, és nekünk nem marad, adsz-e a mi számunkra a magadéból annyit, amennyire szükségünk lenne?
Erre ismét nagy zaj támadt.
– Igen, igen! Úgy van! Ez jó dolog lenne! Ez a megoldás! – kiabáltak össze-vissza a csillagok. Majd mindenki elcsendesedett, és várta a Nap válaszát. A Nap hallgatott egy darabig, majd így szólt:
– Amíg nekem fényem lesz, nektek is jut bel?le! De osztozzunk úgy, hogy felváltva adjunk fényt az embereknek Amikor én adom, akkor fényt és meleget kapnak. Ezt majd elnevezzük nappalnak. Amikor pedig ti, a csillagok adjátok a fényt, akkor ezt nevezzük el éjszakának. Éjszakára ti tôlem kaptok fényt, hogy tovább adhassátok az emberek részére. Nappal teljes világosság lesz, éjszaka pedig annyi, amennyi ahhoz kell, hogy láthassanak benneteket az emberek.
– És én? – kiáltott ekkor egy mély hang – Rám senki sem számít?
A Hold volt az, aki közbekiabált, mert róla elfeledkeztek a csillagok.
– Én is csatlakozom hozzátok, átadom a saját fényemet, éjszakára. pedig a Naptól én is kérek annyit, hogy láthassam az embereket és ôk is nézhessenek engem. Ebben aztán mindenki megállapodott. És mindenki örült, hogy megtalálták a megoldást.

Összegy?jtötték hát a csillagfényeket, valamint a holdfényt és Vénusz csillag vezetésével elvitték a gyerekekhez, az emberekhez. Ã??k pedig a lámpákba beépítették és azóta is használják a megkapott fényt. És megváltozott az életük, ekkortól azt is jobban tudják, hogy mi lehet az a boldogság.

Azóta van az, hogy a csillagok a Naptól kapják a fényüket éjszakánként, amikor a fekete égbolton vidáman csillognak és mosolygó fényüket leküldik a földre az emberek felé.
A Nap pedig, amíg járta messzire vezet? égi útját, tovább gondolta a történeteket.
– Ez szép cselekedet volt a Hold és a csillagok részér?l. De a legszebb mégis az volt, amit a Vénusz csillag tett. Hiszen örömet szerzett a gyerekeknek, önzetlenül segített. Meg kell jutalmaznom!

Ha ma valaki felnéz az égboltra, lát ott egy különösen fényl? csillagot, amelyik a legfényesebb az összes között. Az a Vénusz, a Nap neki adja a legtöbb fényt. És meg is érdemli, mert jószív?, olyan, amilyen a fény maga is: simogató, barátságos, melegít?.