Kiss Jánosné : ELVÁGYDÁS 12.

 

Április 20.

Tutyika Bond

 

Még mindig nincs lakás, viszont kisütött a nap.

Cala D'orban úgy látszik, csak lassan indul be az élet, de legalább lehet nagyokat sétálni a hosszú-hosszú utcákon, amelyek szinte kivétel nélkül mind a tengerpart felé vezetnek, – f?leg, ha arrafelé haladunk – és ahol egyre s?r?bb a sós párával összekevered?, a gyakori es?zésekt?l rothadó, mediterrán növények fanyar-édeskés illata.

„Pinea szag…" – leheltem áhítattal mélyeket lélegezve, hogy minél inkább elárassza a tüd?met az a csodás illat, mire a férjem rendkívül éretlen módon, felhúzott szemöldökkel végigmért két arra sétáló középkorú hölgyet.

Isteni szerencséjére nem engem.

„Pi-ne-a…" – szótagoltam el neki egy alsós tanító néni szigorával a félreértések elkerülése végett, ami teljesen felesleges volt, mert már úgyis megtörtént, de a téma kapcsán eszembe jutott, amikor a n?véremmel és a sógorommal – aki egy angol fickó remek humorral – bementünk vacsorázni egy kínai étterembe…

Szóval, ott gyorsan kiderült, hogy milyen csuda móka, ha brit és kínai illet?ség? úriemberek magyarul próbálnak meg beszélgetni egymással, ha már furcsa véletlenek sorozataképpen mindkett?jüket ugyanaz alá az arany sárkányos, piros lampion alá sodorta az élet. 

„Öhm… kocsát…" – mutatott könnyed eleganciával a sógorom a „Pekingi kacsa" elnevezés? ételre, miután megjegyezte, hogy akkor már biztosan jólétben élsz, ha bármikor, bármelyik étterembe betérvén nem kell nézned az étlap jobb oldalát…

A kis kínai közben zavartan gy?rögette az asztalkend?t, és furcsán gyöngyözött a homloka. Úgy nézett ki, mint a cukrász, amelyik nem találja a habzsákját…

„Kocsát… kocsát, please!" – böködte egyre türelmetlenebbül az étlapot a sógor, érdekesen eldeformálva ezzel a „kacsa" szót.

A pincér zavartan körülnézett, majd közelhajolt hozzá, és vigyorogni kezdett:

„Kucsa nincsen, cica sem nincsen…" – magyarázta hadarva, de addigra mi már úgyis sírtunk a röhögést?l, és csak hosszú percek alatt, mindenféle szomorú emlékek elképzelése árán – nálam az érettségi tétel húzás pillanata mindig jól beválik – tudtuk csak megértetni a felekkel, hogy mi a különbség a „kucsa" és a kacsahús között…

 

Mire ezt századszor is elmeséltem a férjemnek, és ? századszor is nagyot mosolygott rajta, már haza is értünk.

Amióta elvállalta, hogy minden nap dolgozik – amíg tökéletesen ki nem ismeri magát a helyi szokásokban és a különféle nyelvekben – mi minden estét kettesben töltöttünk Fannival, ami okán új rendszert alakítottunk ki. Ez abban merült ki, hogy én például pontosan másfél órát idegeskedtem fél hét és nyolc között, amíg a férjem Santa Ponca-ra nem ért, mert nem tudom, említettem-e már, de a spanyolok észveszejt?en rosszul vezetnek, aminek bizonyítására úgy sorakoznak az árokban hagyott törött autók, mint groteszk kiállítási tárgyak a „Morbid-múzeumban". Leszakadt alkatrészek hevernek a gondosan ültetett leánderbokrok alatt, és néha ágakra akadt, véres ruhafoszlányokat lenget a szél… mintha m?szaki mentésr?l nem is hallottak volna errefelé. Tényleg nagyon bizarr látvány a vakító kék ég alatt, és van, amikor két-három napig sincs elszállítva a roncs; azt mondják a helyiek, hogy amíg meg nem kezd?dik a szezon, az ilyenekre nem sokat adnak. „Manana…" – mondják legyintve szinte mindenre, ami nagyjából annyit tesz, hogy „ej, ráérünk arra még", így néha komolyan kezdem azt hinni, hogy a mi derék Pató Pál urunk voltaképpen spanyol származású volt…

Itt a lökhárítót komolyan veszik a sof?rök: akkorka helyekre is beparkolnak, ahová normális esetben cip?kanál kellene, ezért olyan autót csak nagyítóval találni, ami nem horpadt, koccos, vagy nincs végighúzva a fényezése kulccsal, ami errefelé népszer?, spanyol szokás…

 

Szóval, a fentiek tudatában gondolom, már érthet?, hogy amíg a férjem fel nem hív, hogy megérkezett, nálam nem kell vérnyomást mérni.

Így történt ez azon az estén is, amikor az idegeskedés-telefoncsörgés-fellélegzés hármasistenségét követ?en Fannika már békésen szuszogott az esti szertartások után a kisszobában, és végre kicsit magammal is foglalkozhattam.

Ez nagyjából egy órás dagonyázást jelent a fürd?szobában, majd – hála az elhozott házi mozinak – rendszerint megnézek egy jó filmet, lehet?leg olyat, amit már unok, mert azon nem baj, ha kissé elszundítok, szóval amint látják, nem sz?kölködik az életem izgalmakban…

Vagyis…

Akkor éjjel már majdnem elaludtam a kanapén, amikor a teraszról furcsa, idegen hangot hallottam.

Mintha valaki a m?anyag székeket húzkodta volna a vörös kockakövön, és annak függvényében, hogy hajnali egy óra volt, és egy földszintes házban voltam egyedül egy ötévessel – nem mellesleg n? vagyok, és nyomokban sem Pesuth Rita – szóval mindezek tudatában éreztem, hogy itt csak az eszemre számíthatok… (Ne vigyorogjanak!)

Ravasz módon a falhoz simultam tehát, hogy meglessem a betolakodókat, miközben eszembe jutott az a cikk, amelyikben részletesen le volt írva, hogy veszély esetén az adrenalinnak köszönhet?en leáll minden nem szigorúan létfontosságú m?ködés a szervezetben, – pl. emésztés – és ha mondjuk futni kell, akkor az izmok és a szív turbó üzemmódra kapcsolnak… Éreztem, hogy pontosan ez történik a fejemben is.

Minden idegszálam megfeszült, és hideg zsibbadással jelezte az agyam, hogy „gyerünk bébi, a csúcson vagy!" amit mi sem bizonyít jobban, hogy kezemben már ott lapult a másfél literes ásványvizes palack, és mindenre kész voltam, hogy megvédjem az alvó kisded, és nem utolsó sorban a kerti bútorok épségét…

Egyetlen dolog kerülte el a figyelmem csupán, hogy a jobb oldali kapcsoló a kinti, míg a bal a benti villanyért volt felel?s, ezért csak mer? figyelmetlenség lehetett, hogy a gondosan kidolgozott tervem – miszerint vakító fényárral hozom zavarba a rablókat – némileg módosult. Vagyis tévedésb?l a bal gombot nyomtam meg, aminek köszönhet?en ott álltam a teraszajtónál tökéletes villanyfényben a szörnyen rémiszt? csipkés kombinémben, a macis alvós bugyimban, ásványvízzel a kezemben. Gondolom, a tisztelt Olvasót is borzongatja a félelem…

Valahol felrémlett az agyam hátsó szegletében, hogy hiába próbálom kompenzálni a helyzetet szigorú nézéssel, az nem sokat segít, de remélem, megértik, hogy a fejemb?l jöv? vakító villámlásoktól szinte alig tudtam gondolkodni…

Persze, gyorsan lekapcsoltam a villanyt, és kinéztem. Egy férfit vettem észre, aki valami nagy dologgal egyensúlyozva sietett, de sötét volt, és alig láttam valamit… vagyis, az azért felt?nt, hogy villogó fogsorral, szemtelenül vigyorgott…

 

Aznap éjjel szám?ztem a kismedvét, és diszkrét, tizenöt centis pengéj? konyhakéssel aludtam.

Másnap is.

F?leg, mikor rájöttünk a férjemmel, hogy az a „nagy valami", amivel az a gaz könnyedén futkározott, a mi újonnan beszerzett, hatalmas tet?csomagtartónk volt, amit ketten cipeltünk el a férjemmel a teraszig… vagyis a fickó igen jó er?ben volt, de szerintem csak afroamerikai törpékkel dolgozik, akik alulról tartják a szajrét, és nem látszanak a sötétben.

Egyébként meg érthetetlen, hogy jutott be, mert az egész komplexum mágneses ajtókkal van körbekerítve, ami kizárólag speciális távirányítóval m?ködik, mint a Star Trek-ben…

Mindenesetre a férjem megtiltotta, hogy a legközelebbi, hasonló esetben bármilyen akcióba kezdjek, mert természetesen tudja, hogy rendkívül képzett stratéga vagyok és az agyam épp' mint egy hadvezéré, de mégis csak egyedül vagyunk éjjelenként, és miközben ezeket mondta, aggodalom látszott az arcán, majd családf?i szigorral kijelentette:

„Nem érdekel hogyan, és hová, de még a héten elköltözünk…"

Ámen.

 

Április 23.

Hurrá, Palmanova!

 

Juhéj!

Egy érthetetlen vargabet? után, újra itt vagyunk Palmanován, ahol olyan közel vagyunk a f?városhoz, hogy nem bámulják meg a rövid szoknyáimat naftalinszagú nénikék, és Santa Ponca is csupán hét percnyi autóútra van, ami több mint röpke öröm, igazi kéjmámor annyi szorongás után…

Ugyanabba az apartmanba jöttünk vissza, ahonnan gyakorlatilag egy hónapja elindultunk, de most egy másik lakást kaptunk, ami sokkal jobban tetszik, bár a csempe itt is ugyanolyan randa zöld, és a mosógép is az alagsorban maradt, de kit érdekel?

Kit érdekel a fürd?szoba, amikor a kert virágzik, és a medence kitisztítva, tökéletes csillogással melegszik használatra készen, de miket beszélek… kit érdekel a medence, amikor itt a tenger az erkély alatt ötven méterre, és van élet végre, és a mandolinos esténként egy óriás pálma alatt játszik andalító, spanyol dallamokat, amelyek egyenesen a kedvenc vörösboromig úsznak, bele a hatalmas, öblös poharamba…

Fanni is imádja Palmanovát, és a férjem is, és mintha csak miattunk történne, napok óta ragyog a nap, amit?l a tenger abnormális színbe öltözött: gyakorlatilag türkizkék, mint a Karib-tenger a képeslapokon.

Szinte giccses.

Nem baj.

Jól áll neki.

 

Teraszunk nincs.

A harmadik emeleten lakunk, vagyis lehet akár nyitott erkélyajtónál is aludni. A tet?csomagtartót meg úgyis ellopták, amiatt már legalább nem kell aggódni. (F?leg nem kell cipelni, he-he…)

A férjemnek sajnos itt is dolgoznia kell, de éppen másfél órával kés?bb indul, és a vigyor neki is nehezen kopik az arcáról, mert már nagyon unta a napi százhatvan kilométereket oda-vissza…

Az els? este maga volt a nyugalom.

Fancsi is sokáig ébren maradt, és csak ültünk az erkélyen, hallgattuk az utca hangjait, ami nem volt zavaró egyáltalán, csupán a békés turisták egybefügg? moraja, és természetesen a mandolinos, aki a „La Paloma blanca"-t is eljátszotta, amit?l a könnyem kicsordult… szóra sem érdemes, csak egy kis gyerekkori emlék. Anyánk gyakran énekelgette, amikor még hitt az életben.

Éjjel aztán csend borult a partra: nem hallatszott más, csak a tenger zúgása, a szél borzolta fák csendes zizegése, az éjszakai madarak kuvikolása… és a telibecseszett alsó szomszédok részeg ?rjöngése, ahogy beesve az ajtón, ordítva megosztották egymással az élményeiket…

Azt hittem, meg?rülök.

Nem egyszer?en hangoskodtak: üvöltöttek, miközben egyik?jük német ifjúsági dalokat énekelt, majd kappanhangon, visítva röhögtek, aztán a kappanhangú belekezdett egy újabb nótába…

Megnéztem a telefonomat, negyed három volt. Éjjel.

Fanni elkezdett álmában nyöszörögni, ami azt jelentette, hogy perceken belül felriad, ezért adtam nekik három perc türelmi id?t, majd sepr?nyelet ragadtam, és mint a panellakások hajcsavarós-pongyolás rémei, figyelmeztet? hangvétel? kopogásba kezdtem.

Válaszképpen az egyik?jük – papírforma szerint n? – felvette a fapapucsát, amellyel a kés?bbiekben tizenhétszer álmodtam vérmeset, vagyis részletesen kidolgoztam a tervet, hogyan dugom… a szekrénybe, jó mélyen, hogy meg ne találja többé…

A kappanhangú újra visítani kezdett.

Háromnegyed három volt.

Az idegeim hosszú, nyúlós szálakban lógtak le a plafonról.

Erre bekapcsoltak valami okádék rapzenét, németül.

Három óra tizenkett?ig hallgattam.

Mikor Fanni felsírt álmában, a tudatomat elborította egyfajta zöldesszürke massza, amit?l meg sem álltam a cip?s dobozokig, ahonnan kikerestem a legmagasabb sarkú topánomat. Mindenki a maga eszközeivel harcol.

Tehát felvettem.

Éppen jókor, mert valami oknál fogva azok a nem normálisak valami iszonyú hangzavarba kezdtek. Vélhet?leg középre húzták a bútorokat, majd elkezdték feldarabolni aprófának – legalábbis én úgy hallottam.

A kappanhangú felröhögött. Századszor.

Ez betette a kaput.

Lábamon a cip?immel vad dobogásba kezdtem. Emlékeznek, mint a Flashdance borzas f?szerepl?n?je a taposós jelenetben, azzal a különbséggel, hogy az én kezemben ott volt a sepr?nyél, és nekem kevésbé acélos a fenekem. Dübörögtem, na.

Ekkor ért haza a férjem. Mikor belépett a hálószobába, és meglátott, azért némileg meglep?dött a látványon. Úgy néz ki, azért még képes vagyok meglepni.

„Te meg mit csinálsz, Tutyika?" – kérdezte döbbenten, f?leg mikor lenézett az ezüst t?sarkúmra…

„Nem hagynak aludni ezek az állatok!" – hörögtem eszel?sen, miközben a puszta lihegésemmel lebegtettem az ágy melletti sz?nyeget, és ha hiszik, ha nem, eredményesen fáradtam. Odalent abszolúte csend volt.

„Talán inkább te nem hagyod aludni ?ket…" – nézett körül a fekete barkeeper ingjében, kezében az ezüst aktatáskájával, amiben a mixer kellékeit hordja. „Át kellene térned a koffeinmentes kávéra." – mormogta az orra alatt, és furcsán, szánakozva nézett rám…

A kappanhangú újra felröhögött, és ezzel jelt adott.

Az egész kezd?dött elölr?l.

Mire az én drága, munkától megfáradt férjem lefürdött, nekem már furcsán remegett a fejem. Állítólag ?rült fényben úszott a szemem, miközben hosszan ecseteltem, hogyan fogok forró szurkot önteni rájuk, mint az egri n?k anno…

Erre már nem tudott mit mondani, de belátta, hogy ez így nem mehet tovább. Úgy, ahogy volt, alsónadrágban lement szépen hozzájuk, és el?adta a „Csendesebben vigadjanak, szegény nejem elmebeteg" cím? monológot a maga szelíd stílusában, de mégis csak közel száz kilósan…

Ez hatott.

Reggel ötkor már elmondható, hogy csend volt.

Másnap panaszt tettünk az apartman vezet?ségénél, aki szigorúan rendreutasította ?ket, tudom, mert hallgatóztam a lépcs?házban… azt hiszem, holnap veszek nejlon pongyolát, és hajcsavarókat.

 

Szóval, hurrá Palmanova!

Újra szép nap virradt ránk.

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Kiss Jánosné 66 Írás
Felber Brigitta Tímea.