Pápay Aranka : Falusi ranglétra – XI.

Sötét felhők

 

 

 Teherkocsik verték fel a port, csikorogva fordultak ki egy kapun. Gyuri ott menetelt karnyújtásnyira, nevetett is felé, és ő hiába kiáltott, ajkán nem szólalt meg hang, hiába akart hozzá szaladni, lábai is mintha odanőttek volna a talajhoz. A zúgás egyre erősödött, elviselhetetlenné vált. Kínlódva akarta befogni a két fülét, de sehogyan sem érte el… Mintha ólomsúlyokat kellett volna emelgetnie. Aztán a katona hirtelen eltűnt a szeme elől, mintha elnyelte volna egy gödör…

Mariska úgy riadt a verejtékes álomból, mint akire rákiáltottak. A ház felett egy repül? zúgott el, fülsértő recsegéssel, olyan alacsonyan, mintha le akarná pöccinteni a kéményt…

Nemrég, amikor – a kovászolás után – kicsit végigdőlt az ágyon, rögtön el is aludt.

Most arca az átnedvesedett párnába fúródott, keze belekeveredett a takaróba.

Nehezen eszmélt. A szobában a derengés még csak erőtlenül próbálkozott körülrajzolgatni a bútorokat.

Lecsukta és összeszorította a szemhéját, hogy az álmot hozza vissza még, hátha úgy tovább láthatja még Gyurit. Hátha közelebb jön, megérintheti kicsit, csak egy kicsit… Csak érezni a teste melegét..!

De csak a mély sötétség a szemhéjak mögött…, és ez, a mindent átható lisztszag van, ami könyörtelenül visszahozta a valóságba.

– Hol vagy most? – jajdult fel félhangosan. – Miért nem érzem, hogy gondolsz ránk? Talán már nem is élsz? Gyurikám, élned kell…, úgy hiányzol! –

Ahogy a gépzaj eltávolodott, hallotta Magduska békés szuszogását, amin túl egy jellegzetes, surrogó hang kúszott be az udvar fel?l…

            Lelépett az ágyról, elhúzta a függönyt. Az udvar ébredezett már az őszi derengésben. A Nemes-ház falával párhuzamosan, a kis zöldséges kert folytatásában sorakozó, két méter magasra, szabályosan keresztbe rakott méterfa előtt állt a fűrészbak és a rajta átfektetett hasábot egy fiatal férfi fűrészelte szépen, ütemesen, ahogyan kell: Egyik karjával a rönkre támaszkodott, a másikban a f?rész minden erőlködés nélkül, könnyedén dolgozott, akár, ha nem is fában, hanem egy lágy anyagban mélyedne engedelmesen, egyre lejjebb-lejjebb. A földön a f?részpor már hegyes kupacban…

Megdörzsölte a szemét: – Ez nem a Papa, de nem is egy napszámos…Ez a Lózer! – döbbent meg.

Megigazította a kislány takaróját és halkan kiment. Margit már a dagasztó helységben tüsténkedett.

– Te, ez mámeg hogy kerül ide? – intett Mariska a fűrészelő felé.

– Apám az este sokáig beszélgetett vele a kisajtóban. Hamarosan elmegy az őrs, de ez nem akar. Kiugrik. Munkát keres, meg akarná húzni magát minálunk.

– Pont itt?

– Mi bajod vele? Köll a segítség, mink egyedül úgyse bírjuk… Nem dógoztá eddig ölöget?

– Én nem bánom! – vonta meg a vállát Mariska.

Délután, ölében Magduskával, a szomszédék rádiója mellett ült. Mindig szívesen ment be hozzájuk hallgatni a zenét, és tetszett neki, hogy Ágneske kedves hangjával mindent a rádióval együtt énekelt. Mégis f?leg a híreket várta nagyon.

A falúban kevés rádiókészülék volt, ahol volt, ott kitették az ablakba, és az emberek az árok partján ülve hallgatták a híreket, amíg a front közeledtével be nem kellett szolgáltatni a készülékeket. Aki “böcsülettel” bevitte a községházára, annak nem volt mit az ablakba rakni. Aki meg rejtegette, az nem tehette ki többé…

Bemondták, hogy babakelengyét gy?jt a Zöldkereszt a magyar apróságoknak, mint ahogy meleg alsóruhákat a Vöröskereszt, a kemény orosz télben harcoló katonáinknak. Azt is, hogy tollkabátokat varrnak nekik szorgos asszonykezek…

Arankával együtt meghallgatták, meg is beszélgették. Aztán kicserélték a kicsik fejlődésérnek jeleit, újdonságokat, tudnivalókat: Hogy a feles tejet (vízzel hígított er?s tehéntejet) hogyan fogadták, meddig kell pancsolni még, mikor kaphatnak már teljes tejet, és mit kell tenni, ha jön a foguk… Aztán amikor elindultak a kicsik, az első lépéseik örömét, az els? érthet? szavukat. Milyen kár, ezekben nem gyönyörködhet Magduska apja! Minden beszélgetés Gyurinál kötött ki. 

– Azt remélem, hogy egyszercsak bemondják, hogy a sebesülteket hazahozták, és azután pár nap múlva itthon lesz. Amíg nincs holttá nyilvánítva, én várom, de még annak se hinnék, pedig már nem érzem annyira azt, hogy él. 

– Addig mindig van remény, amíg nincs róla értesítés, bármilyen rossz hír. Valahol egy kórházban lehet… ki tudja, mekkora volt az a sebesülés? – tűnődött a másik asszony.

– Gyűlölöm ezt a háborút! Bárhová ment volna, csak oda ne! Elhoztam azt a fényképét, amit még 39-ben csináltatott Romhányban. Tessék csak megnézni, Magduskát le se tagadhatná:

     

Egy öntudatos, dacos, ifjú ember nézett rájuk a képről.

– Csakugyan, mennyire hasonlít! Istenem, milyen fiatalka! Reméljünk Mariskám, hogy egy napon betoppan. Ehhez a gyönyörű hajasbabához! – emelte karjába a pici lányt, akinek aranyszín?, göndörödő haja volt, és ugyanolyan arcocskája, beszélő szeme, mint annak a fiúnak, ott a képen.

– Soha többet nem látom én már!!! – Mariska hirtelen olyan zokogásban tört ki, hogy anyu kiküldte Ágneskét játszani:

– Semmi baj, kislányom, csak Mariska régen kapott levelet. Ha azt meghozza a posta, megint veled fog énekelni… –

*

Árpika és Magduska együtt növekedtek, voltak napról-napra okosabb, értelmesebb babák. Egyforma fehér mackót kaptak nyuszifüles sapkával, amiben inkább kis fehér bocsokra hasonlítottak, ahogy együtt estek-keltek. És azonnal legörbült a kis szája a másiknak, ha az egyik sírni kezdett.

Mariska gyakran vitte át a lányát, hogy Aranka felügyelete mellett tudja biztonságban, mert miután neki mosni, vasalni, takarítani kellett a pékségben el?forduló, mindenféle dolga mellett még papával a sz?l?be is mentek, kés? estig ott kellett kapálni, kötözni.

 *

Úrnapi körmenethez készült a falú. Minden évben ugyanazoknál a házaknál építettek virágsátort a bejáratok elé. Hevenyészett oszlopokat vertek le a nagykapu szélességében, ágakkal áthidalták, az egész oldalát és tetejét vastagon borították zöld lombokkal, és az elejét a legszebb virágokból font füzérekkel szegték. 

Ölszám hordta mindenki a rengeteg kerti virágot, belül azzal bélelték a zöld lugast.

Nagyon szívesen üldögélt Ágneske a serényked?, ügyes kez? asszonyok közt, figyelte, hogyan lesz kezük nyomán színes virágfal, a vékákban tornyosuló, illatos halmazokból.

Kis asztalkát helyeztek a sátor belsejébe, rá patyolat terít? került, amin a legszebb, díszes virágvázák és gyertyatartók közé állított kereszttel készítettek oltárt. 

Azokat kint lehetett hagyni, onnét soha el nem veszett bel?lük egy sem. 

A körmenet el?tt fehérruhás kis koszorúslányok hintették a napokig gy?jtött rózsa-szirmokat, karjukra akasztott kosárkából. Ministránsok mormolták a szertartás szavait és lengették füstöl?iket, tömjén illatával töltve meg a leveg?t. Baldachin alatt vitte az arany szentségtartót a teljes díszbe öltözött pap, aztán rövid misét tartott minden zöldsátorban. 

Ebben a háborús esztend?ben minden családnak volt katonája, vagy éppenséggel már h?si halottja. Az ima és az ének forró könyörgéssel a szerettek életéért, vagy lelki üdvösségéért, de ?szintén áhítatos lelkekb?l szállt az ég felé.

*

A posta épülete mellett lév? “Méterárú Bolt és Szabóság” vezet?jével Aranka és sógorn?i is jó barátságban voltak. Egy szép, fekete, göndör hajú kislányt vezetett át a pékházba a bolt tulajdonosa Breier Irén, hogy Ágneskével és a két kicsivel játsszon…

Azt mondta, a mai naptól Zsuzsi az ? kislánya, és ezután itt fog élni velük.

Zsuzsit hamar megszerette Mariska is, Magduskát ügyesen vezetgette, tologatta a kocsijában. Ágneskének mondókákat tanított, babáinak apró ruhákat varrtak együtt.

A falhoz dobálta a labdát, jó magasra, hogy mire leér, el tudja mondani a dobáshoz tartozó kis rigmust:

– Egykett?re, perd?l?re… vagy:

– Egy – érik a meggy. – Kett? – feneketlen tekn?. – Három – te leszel a párom. – Négy – barna kislány hová mégy -, és így tovább, közben hol egyet-kett?t kellett tapsolni, hol megperdülni, aztán a tízhez érve �?pofozni�? kezdett a labdával, miközben hadarta: – Tíz-tíz, tiszta víz, ha nem tiszta vidd vissza, majd a cica megissza. –

Új kis barátn?je csak ámult, hogy soha nem ejtette el a piros pettyest.

Ebben a faluban a sok rossz hír, a sok gyász, és egy német invázió ellenére is, békés volt még az élet, nem látszott, a megszokottól sokban különbözni. Az emberek dolgoztak, a háborús eseményeket csak távolról érzékelték. Nem fogyott ki az élelem, csak az otthonra begy?jtött cukorból volt már kevés. Az igaz, hogy a borbélyüzlet kuncsaftjai közül hiányozott a férfiak derékhada, de akik oda jártak, azok éppúgy megtárgyalták a sokasodó német csapatokat a nyugati határon, mint a futballmeccsek legújabb eredményeit, hogy hogyan rúgta be 11-esb?l a gólokat az ellenfél kapujába Sárossy doktor, és Ónódy.

            Az órás nagypapa minden híradás után nyugtalanabbul rótta a métereket lánya konyhájában a bejárati ajtó és a kredenc között.

Mióta az USA mégis belépett a háborúba, és az angol-amerikai csapatok Olaszország fel?l közeledtek, teljesen biztos volt abban, hogy Magyarország kilép. Feltétel nélküli megadásról beszélt, és bízott abban, hogy Churchill el?bb-utóbb az oroszokkal szembe fog fordulni. 

– Papa kérem, az orosz el?bb ideér, mint az angolok. Hiszen már a Kárpátoknál van. Ha pedig a német megneszeli a mi h?tlenségünket, akkor megszállják az országot. – vitatkozott csüggedten a veje. – Ahogy a nyilasok, úgy az SS sem fog itt keszty?s kézzel bánni a magyarral.

– Na, ezekt?l mentsen meg minket Mária! –

Nem értette, de mégsem szerette ezeket hallani az unoka, azt hitte, ha nem beszélnek róla, semmi baj nem is lehet. De beszéltek, minden nap, míg egyszer apja, borotválás közben, a kuncsaft arcáról lehúzott, kézfején púpozott szappanhabot futtában törölgetve, be nem szaladt a lakásba, hogy a rádiót bekapcsolja.

– Mi történt? – ijedt meg Aranka.

– Nem tudom még, de azt mondják merényletek történtek a németek ellen, ezen ürüggyel megszállnak minket. –

Március végére elsöpörte az ország viszonylagos nyugalmát a katonai és a politikai felfordulás. A nyilasoktól még az is félt, aki soha egy szalmaszálat sem tett keresztbe.

*

Két ozorai családról félve suttogtak, gyakran hangzott el a szó, hogy nyilasok, és a kislánynak felt?nt, hogy a frontról hallott hírekr?l, többé senki nem mert hangosan beszélni. 

Az iskolában Emi néni, az els?sök tanító nénije – aki a nagyobbacska lányokat hasznos, gazdaasszonyi ismeretekre is tanította -, a kézimunkaórát gyorsan feloszlatta, és a hátsó kijáraton küldött haza minden kislányt, mert a nagykapun német, oldalkocsis motorok száguldottak be hatalmas robajjal, és a szétvetett lábbal álló tiszt széles mozdulatokkal irányította ?ket:

– Lósz, lósz! –

Az eddig csak hallomásból riogató háború bemutatkozott. Még csak annyira, hogy sejtette embertelen arcát, de ennyi is b?ven elég lett volna.

            Aztán jött Zsuzsi, és egy hatalmas sárga csillag éktelenkedett a kabátkáján.

– Miért van ez rajtad? Vedd le, nagyon nem szép, s?t, szerintem ronda – mondta ?szintén Ágneske, de ? komolyan nézett, nem válaszolt semmit.

Este a szülei figyelmeztették, hogy ne szóljon err?l többé, mert Zsuzsikának se tetszik a csillag, de viselnie kell. Ezt egyáltalán nem helyeselte, mégis el kellett hallgatnia, érezte, amit anyja mond, a mögött van valami súlyos titok.

Egy napon a házuk három n?tagja a deszkakerítés felett nézett ki az utcára. �? egy lentebbi résen kukucskált, hiába akarták elküldeni onnét… Érdekelte, a feln?ttek mit?l lehetnek úgy megrémülve.

Kintr?l z?rzavaros hangok jöttek be. Valaki jajveszékelt.

– Nem vihetik el, itt a kikeresztelési okmány!!! – És rohanva lebegtetett valami papírt Sommer doktor bácsi felesége, akit ilyen ziláltan öltözve ? még nem látta soha.

A túloldali vizesárok szélén három csend?r állt, teljes díszben, közömbös arccal, feszesen, szuronyos puskájuk szigorúan meredt a szomorúan beborult égre, mintha fent sem találták volna helyeslésre méltónak, amit itt lent láthattak. 

Rózenspicz nénit – (Vagy ahogy ? hívta, a kedves Spicnénit, aki neki mindig adott olyan cukorkát, amiben valami édes, ragacsos lé volt, és mondta, hogy – Egyszerre! – mert különben a blúzára folyik. Ezért azt ? akkor egyszer?sítve, elkeresztelte “egyszejjé“-nek, és a név rajta is maradt a nénin, és a cukorkán egyaránt) – egy negyedik, marcona csend?r lökdöste.

Aztán néhány sötét egyenruhás jött, akiknek szalutálva jelentett valamit a marcona. Ekkor az úttesten már egy csoport ácsorgott, nem mindenkit ismert, de köztük voltak a szintén boltos Erd?sék, a doktor bácsi, a férfiszabó Róderék, s?t még Breierék is az ? Zsuzsijával együtt. 

Anyu hirtelen felkapta kislányát az ölébe, beszaladt vele a lakásba, becsukta az ajtót és gyorsan maga elé kötötte a kötényét, el?kapta a krumplis kosarat, hogy meghámozza a levesbe valókat. Nem mert kérdez?sködni Ágneske, csak este hallotta meg, hogy elvitték a falu zsidó lakosait a pincehelyi gy?jt?helyre, amit gettó-nak hívnak.

Onnét aztán egyetlen ember tért vissza pár nap múlva. Aláírást gy?jtött a község az orvosáért, amit valami csoda folytán elfogadtak…

A falu doktor bácsija meg is menekült a deportálástól.

– Apu, megmondanád, mi az, hogy zsidó? Az valami b?n? – Kérdése hiábavalónak bizonyult, pedig lett volna még kíváncsiskodni valója.

– Nem kislányom, az csak egy vallás, ?k csak másképp imádkoznak, mint te. Most ne kérdezz ilyeneket. Egyszer majd megérted.

Meg kellett tanulnia, hogy sokszor a hallgatás az okosabb dolog.

Egyszer hatalmas vita, hangoskodás szakadt meg hirtelen az üzletben. Az udvari ajtó közelében játszott, ezért felt?nt neki a hirtelen támadt, teljesen szokatlan, kuka csend, hát még közelebb húzódott, bekukucskált.

Ugyanolyan sötétbarna inget látott – amin szerinte több szíj volt a kelleténél -, sötét nadrágot, sapkát, mint a múltkor az utcán, amikor elvitték Zsuzsit. Amin még jobban megakadt a szeme, a mereven el?re lendített kar, ami lefelé fordított, összezárt ujjú tenyérben végz?dött, mintha a távolt akarná érinteni.

– Kitartás! Éljen Szálasi!! – kiáltotta felvágott fejjel és ugyanúgy állt meg az egyik, mint az utcán a múltkor. Azóta tudja, hogy a szétvetett lábak a hatalom fitogtatása, a fölényes er? jelzése akar lenni.

– Heil! – ugrott fel egy kopott kis emberke, ugyanúgy el?re dobva a jobb kezét…, a többi kuncsaft mintha csak mormolt volna valamit. Magában már majdnem kuncogni kezdett, de aztán inkább megijedt. Apu felt?n?en elfoglalta a kezeit a porcelán szappanozó-csészével, és furcsa hangon, túl gyorsan vágta ki:

– Kitartás. Tessék parancsolni M….. úr! Máris szabad vagyok. – és felvágta a b?rpárnát, azaz megfordította, mint minden vendég után az újabbnak.

Ett?l lett olyan csend az üzletben? Ilyen csak üresen, vasárnap délután és a hétf?i „borbélyünnepnapon” szokott lenni, amikor az utcai spaletta ajtók zárva voltak, és az udvar felé szell?ztették a frissen takarított helyiséget. Hirtelen senkinek nem akadt semmi elmesélni valója, amíg a barna inges férfi ott ült a forgószékben. Pedig ? megkérdezte:

– Mi újság van errefelé, Pataki úr?

– Minden csendes M….. úr kérem – felelte halkan a borbély.

*

A nyár valami ismeretlen feszültségben telt, esténként fények villantak az ég alján, aztán egyre s?r?bben, és hosszabb ideig tartóan. Aggodalommal nézték ezt, a nemkívánt t?zijátékot.

Néha olyan alacsonyan söpört el egy, vagy több gépmadár – éktelen zúgással a fejünk felett -, hogy azt hihették, beakadnak a templom tornyába. A Kálváriára kirendelt ?rszemekre egyszer géppuska-tüzet nyitottak, és egy ozorai ember ott meg is halt. – �? lett a falu els? ártatlan, polgári áldozata a háború pogány oltárán.

Lövészárkot ásni rendelték az embereket, a családok addig retteghettek a hozzátartozójuk életéért, amíg azt haza nem vezérelte a jó sorsa. De ezt a szolgálatot megtagadni, egyenl?t jelentett a szembeszegüléssel, amit a nyilasok úgyis azonnal megtoroltak volna.

A fodrász húga a postáról minden délben átment testvéréhez. Kicsit súgtak-búgtak, a hírekr?l, a fiatalka leventék sanyargatásáról, és még a behívásukról is. Minden gyereket nem sikerült jól elbújtatni…

Arról is suttogtak, hogy dunántúli falvakat ürítenek ki, hogy így mentsék a polgári lakosságot arra az esetre, ha az a zóna harctérré válik, mert nagy lesz a pusztítás.

Nem igazán hitte mégsem a nép, hogy tényleg akkora veszély is jöhet rájuk.

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/