Bridget Felber : ELVÁGYDÁS 8.

 

Március 2.

Ünnep-, és mindennapok

 

„Tudod szívem, neked az a bajod, hogy nincs benned semmi kitartás!"

Ezt a férjem lihegte, miközben a hetvenkettedik sziklát készültünk megmászni a Sa Torre nev? öböl körüli k?rengetegben, ahová épesz? ember nem menne hegymászó felszerelés nélkül. A nap már elég melegen sütött, és a tenger körülöttünk egészen Afrikáig kéklett, ami leírhatatlan, mint minden, ami igazán megérinti az embert. Tulajdonképpen meglehet?sen élveztem az egészet, csak Fannira kellett nagyon ügyelnem, ami az energiáim nagy részét felemésztette, no meg egy kicsit éhes is voltam, emellett meg tudtam volna inni egy vödör vizet, és a vérnyomásom is leesett a melegt?l, de ezenkívül nem volt semmi gond.

Ezt tettem szóvá, amire a fenti mondat volt a válasz, ami hallatlan.

Még, hogy bennem nincs kitartás?

Bennem, akit nyolcvannégy kilóval kötöztek ki hanyatt a szül?ágyhoz – majd csodálkoztak, miért nem tudok megszülni egy négy kiló kétdekás, ötvennyolc centis gyereket – és akinek akkora tejszagú mellei voltak, hogy a Parmalat le akarta szerz?dtetni reklámarcnak? S most itt szökdécselek a kavicsokon a tizennyolc éves kori méreteimmel, és majdnem kilátszik a hasizmom?

És bennem nincs kitartás?

 

Legszívesebben veszekednék, de most nem lehet, mert tegnap eléggé kibékültünk az „Illes Balears" nemzeti ünnepe után, ami Palma-n volt egy nagyon hosszú sátorban, és mindenféle léggömbös emberek örültek neki.

Az egész olyan volt, mint otthon ?sszel a bornapok – amib?l a füredi a kedvencem – csak itt ingyen volt a ned? meg a sajt, ami nagyon szimpatikussá tette a népeket. F?leg a hatodik sorban állás után, amit Fanni élvezett a legjobban, mert az én élelmes gyerekem közben alulról fosztogatta az asztalokról a falatkákat, miközben én spanyolul vigyorogtam a kedves rózsáskép?, szendvicsgyártó öregekre. A férjem is boldog volt, hogy végre oldódtam egy kicsit, ugyanis csak utólag vallottam be neki, hogy egyáltalán nem is érdekelt az egész ünnepség, amihez direkt semmi közöm nem volt, hiszen mindvégig görcsösen ragaszkodtam hozzá, hogy én egy abszolúte kívülálló magyar vagyok, csak nézel?döm.

Szóval ne értsék félre, aranyos volt az a színes forgatag, meg jópofa, ahogy összekapaszkodva táncoltak a tarka ruhákban, miután büszkén éljeneztek meg sírtak a spanyol himnusz után, ki-ki a maga megivott boradagja szerint. Csakhogy ett?l nekem megint az jutott eszembe, hogy milyen messzire vagyunk otthonról… ez az élmény még engem is meglepett, nem is tudtam, hogy ekkora magyar szívem van.

Azt hiszem, hogy a Baleári-szigetek függetlenségét ünnepelték, és minden tartományból voltak férfiak és asszonyok, utóbbiak nyúlós tésztákat gyúrtak, aztán kisütötték – amit?l ínycsiklandó illatú, fahéjas-vaníliás fánk lett bel?le – majd árulták a kikeményített csipketerít?ikkel együtt.

Szerencsére egyikkel sem élek, viszont a bor meg a sajt mennyei volt.

Hazafelé aztán hosszan beszélgettünk, hogy tulajdonképpen mit is akarunk a szigett?l, amikor én elmondtam a férjemnek azt a régóta bennem motoszkáló, gyanús felismerést, hogy talán nem is mi akarunk valamit a szigett?l, hanem ? akar valamit t?lünk, ami ha beigazolódna, nagymértékben leegyszer?sítené a dolgokat, hiszen csak ki kell várni, hogy közölje végre a szándékát. Ez furcsa dolog, tudom, és nem is mindig értem igazán, csak amikor a hosszú, szinte kihalt utakat rójuk az autópályáktól távol es?, Palma-Cala d'Or közti útszakaszon, ami éppen olyan, mint ahogy a halál utáni tájat elképzeli az ember: kilométereken keresztül csak alacsony k?falakkal elzárt telkek Isten vakítóan kék ege alatt, és ahol ki tudja, kinek a bárányai legelnek – talán éppen az övé – mert embert nem látni, csak a k?kerítésen túl a dús termés? narancsfákat és a titokzatos házakat, amelyek itt a finca nevet kapták. Szinte mozdulatlan, dermedt ilyenkor a táj körülöttünk, mindössze a mandulafák ezrei beszélnek, ahogy der?sen hullajtják a csodás mandulavirágaikat: ez a mallorcai hó. Órákig lehetne bámulni ezt a tökéletességet, ezt a földöntúli nyugalmat. Ilyen ez a táj, még így leírva is tömény lírát hoz ki bel?lem, – Sándor barátom elegánsan érzelmi folklórnak hívja – szóval, pusztán csak a hangulata, amellyel próbálom megidézni az emlékeimet.

Ilyenkor mindig eszembe jut a kérdés, hogy mi a jó fenét keresek én itt, és mit akarok? Miért kerülök én mindig olyan helyzetekbe, ahol csak kapkodom a fejem, és nem kell hozzá különösebb inger, elég egy ilyen csodás hangulatú út, a maga valószer?tlenségeivel, ahogy az elhagyatott, fekete kovácsoltvas kapukat körbeöleli a térdig ér?, selymes f?. Látszólag a senki kapuja ez, mégis valakié, de kié? Ki jöhet ide haza – ebbe a leírnám, hogy kihalt tájba, de nem az, csupán mentes az emberi ricsajtól – szóval, ebbe a békébe, amit mintha most festett volna egy melankolikus hangulatba fulladt fest??

Furcsa, de itt, ezen az útszakaszon ismerem fel leginkább a sziget hangjait, amivel próbál megérinteni: mondatfoszlányok, képek szakadnak fel a múltból – vagy a jöv?b?l? – és ez az egyetlen alkalom, hogy tisztán látom magam itt létezni, ebben a környezetben, amit lehet, hogy én teremtettem magamnak egykor… lehet… itt bármi lehet. Azt mondják, akkor jársz jó úton, ha már-már sírnod kell a hirtelen rád tör? elégedettségt?l (boldogságtól?), amit látszólag nem te kreáltál, egyszer?en csak megtalál mer?ben kiszámíthatatlan módon és helyeken, mert ilyenkor állsz a legközelebb a születés el?tti tervedhez, amit mára talán sikerült teljesen elfelejtened a rád er?ltetett konvenciók és a szürkévé aposztrofált hétköznapok béklyójában. Persze a legtöbb ember ezt el sem hiszi, és csak legyint unottan: bizonyítsa be nekem valaki!, mondja és elfoglalja magát valami hasznossal, mert manapság rendszerint az a hasznos, amivel pénzt lehet keresni. Na jó, egy ilyen anyagias liba, mint én, ne mondjon ilyeneket, nem igaz? Mégis azt hiszem, hogy jól súg a szívem, de kimondani azért csak halkan merem: talán mégiscsak hazajöttem.

 

Március 5.

Az örökség

 

Mallorca észak-keleti részén, Cala Ratjada-n éppen olyan gyönyör? partok vannak, mint bárhol a szigeten, viszont német pincérn?vel, aki ifjú éveiben Magyarországra járt át nyaralni, ez idáig csak egyszer találkoztunk, itt. ?kérdezte meg t?lünk, miközben szervírozta a tapas-t, hogy véletlenül-e nem-e magyarok vagyunk-e? E?

(Aki nem evett még tapast: cserépedényben mindenféle választott jó – nekem rák, a férjemnek gomba, én szamár legelöl, de van csirke, és minden, amit el tudnak képzelni, kivéve, ha az seb-tapas, – mindez forró olivaolajban fokhagymával, zöld-, és más f?szerekkel, no meg meleg cipóval. Hmm.)

Gyanítom, hogy már nem tudnám felidézni a pincérn? arcát – pedig olyan szavakat is szervírozott a szalvétám mellé, hogy Balaton, meg Siófok, meg palacsinta, miközben beleömlengett az ebédem els? pillanataiba, ami az étkezést tekintve nálam meghatározó élmény – de arra a tapas-ra, amíg élek emlékezni fogok, mint általában mindenre, amit vándorlásaim során ettem. Egyszer lehet, hogy írok err?l egy könyvet: V-étkeim, vagy valami ilyesmi lesz a címe, és beleírom az összes magamévá tett kaját – Fehérvártól Amerikáig. Vaskos könyv lesz, de már látom, hogy ebben a formában nem túl érdekfeszít?, szóval ezt a tervet még csiszolnom kell kicsit.

Na, de térjünk vissza Cala Ratjada-ra, ami ahhoz képest, hogy mennyire távol esik a f?várostól, eléggé felkapott városka; ha nem megyünk vissza Cala d'or-ba, itt is szívesen laknék, de ezt már csak halkan jegyzem meg. Felmentünk a kilátóba is, ahonnan egészen tisztán át lehet látni Menorca-ra, (régen azt hittem, hogy Menorca az Mallorca, csak másképp ejtik, ciki) ami tényleg egy köpésre van innen, csak jó nagyot kell köpni hozzá. Azt hiszem, akkor tudatosult bennem, hogy ez tényleg egy szigetcsoport, a másik szomszédban Ibizával, ahová szombatonként a fiatalok kirittyentve átjárnak bulizni, merthogy mindössze kétórányi hajóút az egész. Ezt gyorsan meg is beszéljük a férjemmel, hogy amint kijön egy rokon bébiszittelni a mi gyönyör?ségünket, mi is kirittyentjük magunkat, mert ezt az Ibizát nem kellene kihagyni. Csak az a baj, hogy nálam összesen hat ember van a listán, aki úgy vigyázhat a Fannira, hogy én eközben nyugodt is vagyok – és ebben már benne van a férjem meg én is – mondjuk, ez azért megnehezíti a dolgot, de kivárjuk.

Aztán lementünk megnézni a kilencvenhatodik öbölszer?séget, mert a férjem szerintem másodállásban James Bond és egy tengerbiológus keveréke – vagy valami hasonló – persze teljes titokban, és félek, ha rákérdeznék, csak ennyit mondana: „ha ezt elmondanám, meg kellene, hogy öljelek, bébi…" – majd kisimítana egy kósza hajtincset az arcomból, és hanyag eleganciával felkapaszkodna egy éppen arra cirkáló helikopter leeresztett kötelére…

Egyszóval, ha nagy, zöldeskék és folyékony nem? dologgal találkoznak, csak szóljanak nekünk, és mi ott termünk… Fanni is rajong a tengerért, mert ?k ketten sajátos módon tudnak fogócskázni, és csak akkor van örök-harag, ha a sodrás kissé er?sebben sikerül, mint amennyire a huszonnyolcas talpacskák futni bírnak a simára nyalt homokon, és bokáig betakarja sós vízzel. Ilyenkor Fanni rendszerint berág, és „hát te meg meddig mászol!" csatakiáltással megdobálja babamaréknyi homokkal, amit?l Tenger gondolom roppant mód kétségbeesik.

Útközben azért nekem is kedvezett a jó sorsom, mert már messzir?l kiszúrtam egy remek állapotban megmaradt kolostort, amit én nagyon szeretek nézegetni, meg érezni a hátamban a szellemek jelenlétét, akik nem is tudják, hogy azok, de ebbe most nem megyek bele. Szóval, ott álltunk egy hatalmas k?kapu el?tt, amin át aztán simán be lehetett sétálni, és nézel?dni az árnyas fák alatt, ahol fura ajtók voltak lefelé, a föld felé. Erre mondtam is az én kis családomnak, hogy íme, itt az apácák önostorozó életvitelének egyik kézzelfogható jele, (mint például a sündisznób?r) hogy inkább kint alszanak ezekben a lyukakban, mint hogy bemenjenek a szép nagy, bizonyára sokkal kényelmesebb kolostorba. (Már csak praktikussági okokból is helytelen, ha már egyszer megépítették, nem igaz?) Aztán hosszan meséltem nekik a Szent Margit-legendát, miközben ujjaimmal végigsimítottam a falakat, és esküdöztem, hogy szinte érzem a szent asszonyok áhítatát, ahogy esténként a kenyér-víz vacsi el?tt imádkoznak… órákig tudtam volna maradni, és magamba szívni a hely légkörét…

A férjem meglep? nyugalommal hallgatta végig, hogy hemzsegtek gyöngyként Margit királylány fején a tetvek, és csak akkor szólalt meg, amikor végre vettem egy kis leveg?t:

„Nem kolostor ez Tutyika, hanem egy bazi nagy temet?…" – aztán mosolygott rajtam, mert gyanítom, hogy embert nem láttak még olyan sprintet lefutni – de még az Olimpián sem – mint ahogy én akkor magam mögött hagytam a szenteket. Szikrázott a csini cip?m sarkán a fém, és csak odakint ordibáltam az én sírva röhög? férjemmel, hogy szólhatott volna egy félórával ezel?tt is, mire kijelentette, hogy igazából nagyon aranyos vagyok, amikor okoskodom – ugye érzik a hangsúlyt? – és szerinte a Margit-legenda igenis érdekes volt.

Majdnem megfojtogattam.

 

Visszafelé aztán azon elmélkedtem, hogy miért nem történik velünk valami eszméletlenül nagy szerencse, aminek az esélye éppen ugyanannyi lenne, mint ha nem. Szerintem ugyanis a valószín?ség számítás egy nagy baromság, nem is értem, komoly emberek miért töltenek el ezzel annyi sok id?t – ahelyett, hogy udvarolnának a feleségeiknek – hiszen valami vagy megtörténik, vagy nem, ami ötven-ötven százalék, és kész. Emlékszem, annak idején a gimiben is el?adtam eme briliáns elméletem a matek-fizika szakos tanáromnak, aki erre csak annyit mondott, hogy mivel nagyon kedvel és tisztel engem, minden év végén megkapom a reáltárgyakból a kettest, cserébe viszont legyek szíves, és soha többet ne érvényesüljek az óráin… aztán hallottam, hogy a tábla felé fordulva ezt emlegeti magában: döbbenet, döbbenet…

Tehát visszatérve az emlegetett szerencsére, a kis rögtönzött monológom után a férjem kihúzta magát, és megjegyezte, hogy semmi esetre sincs okom panaszra, volt már nekem egyszer egy óriási szerencsém az életben, majd jelent?ségteljesen megbirizgálta a jegygy?r?jét.

„Óh, valóban…" – mosolyogtam rá kedvesen – „egyszer tényleg szerencsénk volt, amikor az iszkaszentgyörgyi óvodabál jótékonysági tomboláján megnyertük a f?díjat, tudod, azt a gyönyör?, míves éjjelilámpát…"

Ezen aztán duzzogott egy kicsit, majd megkérdezte, hogy mégis milyen jelleg? szerencsében bízom? Hogy majd elénk botorkál egy aggastyán fehér szmokingban, szemmel láthatólag agonizálva, kezében a sok millió eurós végrendeletével, ahol örökös híján már csak ki kell tölteni a „kedvezményezett" rovatot?

Na, igen. Ez sem rossz, gondoltam, mert mutassák meg nekem azt a személyt, aki még soha nem gondolkodott el hasonló, váratlan fordulatokon, aztán jobb híján kitaláltam, hogy álljunk meg Porto Petro-ban lakást nézni, mert nagyon tetszik nekünk az a kis város a parányi, hangulatos kiköt?jével. Egyébként is, a palmanovai bérelt ingatlan már csak néhány napig áll a rendelkezésünkre. Megérkezve aztán a fenti okokból a férjem elment helyi, hirdetési újságot venni, majd amikor visszafelé tartott, a kocsiban ücsörögve majdnem elájultam, ahogy megláttam: mellette botorkált valami ismeretlen aggastyán, kezében egy fehér papírral…

„Megcsináltad, apukám!" – ez volt az els? gondolatom, mert az öreg – nem csalás, nem ámítás – tényleg vele tartott az autónk felé, s?t, be is ült Fanni mellé, mindezt olyan otthonosan, mintha a saját dédapám lenne…

Kezében ott volt a fehér papír – az örökségünk – amit nem akartam annyira bámulni – különben is mögöttem ült – és már csapódott is be a férjem a volán mögé, miközben kedélyesen diskurálgattak egymással – németül. Németül, amib?l ugye én egy kukkot nem értek valami megmagyarázhatatlan blokk miatt, ami gátolja nálam a német nyelv elsajátítását, de sebaj, mondtam magamban, vannak még csodák, ám csak addig vigyorogtam, amíg el nem indultunk, és meg nem csapott az öreg szaga, aminél – bocsássanak meg nekem – de az életben büdösebbet nem éreztem: változatos szagforrása volt a borral b?ségesen leöblített, fokhagymás-halas étel soknapos testszaggal kevered? bukéjának, amit még tetézett is a fel-feltör?, dohányos-kesernyés böfögésekkel, bele a fehér papírba, ami tulajdonképpen egy szalvéta volt. Nyilván akkor fejezhette be szerény ebédjét, ami szerintem egy él? kecskéb?l, egy szatyor polipból és egy zsák hagymából állt, és itt most meg is ragadnám az alkalmat, hogy elnézést kérjek a hajón fetreng? arab népekt?l – talán még emlékeznek az idefelé vezet? út élményeire – vagyis: nem, nem ?k voltak a legbüdösebbek az életemben, sajnos lemaradtak err?l a megtisztel? címr?l, mert egy mez?nyön kívüli, kispályásnak látszó ráncos zombi Porto Petro-ról egyszemélyben lekörözte az egész társaságot…

 „Azt képzeltük el, hogy a milliomosunk csak haldoklik, és nem, hogy már rég halott!" – sziszegtem két hányinger között, finoman utalva a gyilkos gázokra, amire helytelenít? morgás volt a válasz. Fanni is egyre hangosabban kérdezgette, hogy „anya, mi ez a furcsa illat?" (Én drága okos, tapintatos gyermekem…) 

Mint kés?bb kiderült, a bácsinak volt egy kiadó lakása a környéken – ami egyébként kritikán aluli, retkes és elhanyagolt volt horribilis összegért – és jó üzleti érzékre utaló módon, ravaszul felajánlotta a férjemnek, hogy megmutatja, mert meglátta a kezében a hirdetési újságot.

Jó fej volt az öreg, vigyorgott a férjem, mikor már kiszállt az autóból, és mi letekert ablakokkal hazaindultunk, egy ideig némán megpróbálva magunkban feldolgozni az élményt.

 „Abszolúte baleknak nézett minket, és tényleg büdös volt szegény, de azt mondta, hogy egész nap csak ücsörög a kertben, egyébként meg már huszonöt éve itt él a szigeten.".

Akarod mondani, huszonöt éve itt halt meg, mondtam volna, de elharaptam, mert aznapra már elég volt a fekete humorból.

 

Hát látják, így nem költöztünk Porto Petro-ba, és így nem lettünk gazdag örökösök.

Legutóbb szerkesztette - Bridget Felber
Szerző Bridget Felber 66 Írás
Felber Brigitta Tímea.