Bodor Pál (Diurnus) : Az üveglábú lány

„Öregem, neked elmesélem, megírhatod. Hédi volt az iskola legszebb lánya, de egyszer a napfény átvilágított a lábán, és elkezdtem rettegni, hogy boszorkány, vagy angyal, talán istenség. Észrevette, hogy eszel?sen bámulom, és az ajkam némán mozog; megsimogatta a homlokomat, 'Ne félj, Robi, csak egy furcsa fénytörést láttál, optikai csalódás volt, nincs ebben semmi abnormális, nyugi.'

     Nincs ebben semmi abnormális – ez kiábrándítóan hangzott, mintha azt jelentette volna, hogy a csoda: abnormális. Kihátráltam a suli kerékpárparkolójából, s eliramodtam.

    Kés?bb derült ki, hogy Hédi volt talán az egyetlen emberi lény a világon, akinek fél lába – a bal láb egy része – törhetetlen üvegb?l készült, ha nem vigyázott, azon valóban átsüthetett a nap. Gyönyör? lába volt, a másik, a hús-vér láb is csudaszép volt, arról mintázta szobrász apja a bombázáskor er?sen sérült bal lába hiányzó részét. Apja üvegszobrász volt, azt akarta, hogy könny? legyen a lánya lába, s ugyanolyan szépvonalú, mint az épen maradt. Beleszerettem Hédibe, de hidegen távolságtartó maradt. 

    Annyira ügyesen, szépen járt, táncolt, olyan alakja volt, hogy néhány évig manekenként dolgozott, sokan szerettek belé, senkit sem engedett magához, soha nem ismert férfit, de harmincéves korában mesterséges megtermékenyítéssel gyereket szült, szép kislányt. Én akkor kértem meg a kezét. Könnybe lábadt a szeme, 'Robi – mondta -, ugye te tudod, hogy rokkant vagyok; én nem akarok életem végéig hálás lenni apámékon kívül senkinek.' Elmagyaráztam, hogy mindent tudok róla, láttam az üveggyárban az önt?formát is, amelyet néha, ahogy haladt az id?, és alakult kicsit a jobb lába, hízott ? is egy cseppet, módosítottak – és megmondtam, tizedikes koromtól szerelmes vagyok belé, és nagyon szeretném, ha lenne majd egy közös gyerekünk is.

Nem ismertem náluk boldogabb házasokat soha életemben."

Legutóbb szerkesztette - Bodor Pál (Diurnus)