Bonifert Ádám : Vallomás a bíróságon

"……És nem tudtam magam elhatározni. Sokáig töprengtem, de nagy volt a fejemben és lelkemben a bizonytalanság. Az apja nem vállalta a gyereket, még beszélni sem volt hajlandó róla. Elzárkózott minden közeledést?l, amely a gyerekhez kapcsolódott. Magamra maradtam tehát, mert szüleim már meghaltak, közeli rokonom nincs, egyedül éltem a világban, mindaddig, amíg Csaba meg nem jelent az életemben.

 

Számomra tehát Csaba nagyon fontos volt, érzelmi és más szempontból is. Támaszt kerestem benne, és részben meg is találtam. Nem akartam ?t elveszíteni, nem er?ltettem tehát semmi olyasmit, ami a kapcsolatunkat megronthatta volna. Igen, megalkudtam a helyzettel és a körülményekkel.

De a gyerek megfogant, szándékunk ellenére is. És így a sorsáról nekem kellett döntenem, nekem és csak nekem, mert senki sem volt, akihez fordulhattam volna. Elmentem én a különféle tanácsadókhoz, de ott csak a típushelyzetek kezelésére vannak felkészülve, az egyéni sajátosságokat nem igen tudják figyelembe venni. Elmondták azt, amit én magam is tudtam. Mégis jó volt beszélni másokkal az engem feszít? problémáról, de sajnos a megoldáshoz nem vittek közelebb. Mert nemcsak az volt a gondom, hogy mi legyen a gyerekkel, elvetessem-e, vagy megtartsam, hanem az is, hogy hogyan illeszthet? be a döntésem a jöv?képembe.

 

Ha megtartom, Csaba el tudja-e majd fogadni, vagy eldob engem is a gyerekkel együtt? Ha magamra maradok a kicsivel, tudok-e számára egyedül is megfelel? életkörülményeket biztosítani, megadni neki legalább azt a minimumot, hogy testileg és lelkileg egészséges ember legyen bel?le? Ha nem tudom ezt elérni, milyen más megoldások lehetnek kés?bb, az esetleges válságból kivezet? útként? Találok-e esetleg valaki mást, akivel közös életünk lehet? Találok-e egyáltalán valakit, aki elfogadja a gyereket is, velem együtt?

 

A jöv?beni bizonytalanságok minden embert foglalkoztatnak persze, de nem mindegy, hogy csak önmagáról van-e szó, vagy valaki másért is felel?sséggel tartozik az ember. Sokszor úgy éreztem, hogy bele fogok bolondulni. A feszültség egyre inkább éreztette hatását Csabához való kapcsolatomban is, a napi összezörrenések mind gyakoribbá váltak. Én idegesebb, ? emiatt türelmetlenebb lett. Tudtam, hogy már le kellene zárnom az ügyet, meg kellene hoznom a döntést, de egyre csak toltam magam el?tt a dilemmát. Végül egy éjszaka azt éreztem helyesnek, ha elvetetem a gyereket, mert nem tudom vállalni az anyaszerepet megfelel?en. Reggel ezért azonnal elindultam, miel?tt újra meggondolhatnám magamat, hogy azonnal intézzem az abortusz engedélyeit.

 

De kiderült, hogy már kés?, túljutottam az id?n, már nem lehet elvenni a gyereket. Összeomlottam. Kórházba kerültem, hetekig kezeltek, amíg valamennyire újra elértem a megfelel? állapotot. Amikor idegileg valamelyest stabilizálódtam, akkor el?ttem állt az a feladat, hogy megbarátkozzak a tudattal: ki kell hordanom a gyereket, meg kell szülnöm ?t és ehhez át kell rendeznem életemet. Kritikus volt ez az id?szak is. Csaba továbbra sem akarta megvitatni a témát. Egyszer tett egy homályos célzást, melyb?l azt éreztem ki, hogy nem változott a véleménye, nem fogadja el a gyerek létét és nem akarja életét az új helyzethez igazítani.

 

Napi kapcsolatunk megfelel? volt, de a gyerek, a terhesség és a jöv? ebben nem szerepeltek. Éltünk együtt, napról-napra, perspektíva nélkül. Nagy er?feszítésembe került, hogy ne omoljak össze ismét. A terhességet viszonylag jól viseltem, nem volt különösebb problémám. Eljártam a terhességi gondozóba, betartottam az ott kapott tanácsokat. Aztán eljött az az id? is, amikor már készül?dni kellett a gyerek megszületésére. Kezdtem vásárolni apróbb holmikat, szoktattam magam az eljöv? változáshoz.

 

De a nagy gond igazából az volt, hogyan lesz tovább? Csabával egy bérelt lakásban laktunk, a költségeket

Csaba fizette. Én korábban is alkalmi munkákból éltem, de a terhességem óta valójában nem dolgoztam. Ezt Csaba szó nélkül tudomásul vette, azt hiszem annak fejében, hogy én elfogadjam: a gyerekhez nincsen semmi köze. De nem tudtam vele tisztázni, mi lesz a szülés után, nem beszélt velem err?l, teljes bizonytalanságban voltam. Bíztam abban, hogy ha együtt maradunk, akkor kés?bb megbékél a gyerekkel, ha nem is fogadja el a sajátjának."

 

– Tagadta férfi hivatalosan is az apaság tényét?

 

"Valójában tudta, hogy az ? gyereke, nem is ezt vitatta, hanem az volt az álláspontja, hogy ? nem akarta a gyerek fogantatását és megszületését, én hoztam létre ezt a kényszerhelyzetet. Vagyis oldjam is meg egyedül, de olyan megoldással, amelyet ? is el tud fogadni. És ebbe a gyerek megtartása és felnevelése nem fért bele."

 

– Ön hogyan viselte a terhességet?

 

"Viszonylag jól, kisebb problémák persze voltak. De jártam az egészségügyi tanácsadásra, terhességi gyakorlatokra. Én kérem komolyan készültem erre a gyerekre, a csodálatos anyai szerepre. Magamban már rendeztem a kétségeimet. Tudtam, hogy jó anya leszek, bármilyen nehéz is lesz a sorsom. Az ötödik hónap körül már éreztem, hogy a bennem létez? gyerekkel valami különös kommunikációs kapcsolatom alakult ki. endszeresen beszélgettem vele, elmondtam neki, hogy mennyire várom. Néha arról is szót ejtettem neki, hogy a papája még nem barátkozott meg a jöttével, de bízom abban, hogy kés?bb ez is megoldódik. Gyakran simogattam a hasamat, hogy érezze a kapcsolatunkat ezen keresztül is.

 

Szinte boldog voltam attól a gondolattól, hogy anya leszek. Sajnos azonban Csaba egyre türelmetlenebb lett. Engem lelkileg és gondolatilag egyre jobban lekötött a bennem fejl?d? magzatom, talán nem is vettem észre, hogy kevesebb id?m jut Csabára. Már nem tör?dtem annyira vele és ? ezt egyre nehezebben t?rte el. Veszekedni kezdett velem, egyre gyakrabban és egyre nagyobb hanger?vel. Én igyekeztem kikerülni a feszültebb helyzeteket, de nem mindig tudtam kitérni el?le. Visszaszóltam néha, bár gyakrabban hallgattam és magamban vártam, hogy elmúljanak a viharfelh?k.

 

De Csaba azonban egyre agresszívabb lett és mindinkább a babát okolta mindenért, amit rossznak vélt. Hangosan szidalmazta a kéretlenül jöv? gyereket, vele együtt engem is és egyszer még az is el?fordult, hogy nem túl er?sen, de meglegyintett egy olyan nyaklevesfélével. Amikor azonban a hasam felé akart ütni, akkor végül is visszarettent, mert látta rajtam, hogy keményen reagálnék rá.

 

Teltek a napok, egyre kevésbé láttam rózsaszín?nek a jöv?t. Csaba minden formában kifejezésre juttatta,

hogy nem változik a véleménye, továbbra sem fogadja el a kisbabát. Szidalmazásai napi gyakoriságúak lettek, a légköri feszültség állandósult, a kapcsolatunk romlott, érzelmileg távolabb kerültünk egymástól, mint bármikor is korábban. Néha sírtam emiatt, de igyekeztem magam szilárdan tar-tani, már csak azért is, hogy a babának ne ártson az idegeskedésem.

 

Ilyen helyzetben jutottam el a hatodik hónapig, Akkor nagy öröm ért, az ultrahangos vizsgálaton már kirajzolódott a kicsi baba határozott körvonala, láttam, hogy egészségesen fejl?dik, nincs semmi felismerhet? rendellenessége. A gyerek nemére vonatkozóan még nem tudtak biztosat mondani, de akkor számomra ez nem is volt fontos. Az a f?, hogy egészséges legyen, lehet fiú, lehet lány is.

N?tt bennem a gyerek iránti szeretet, a vágy, hogy megérkezzen és az enyém legyen. Már szinte a zsigereimben éreztem azt a kapcsolatot, amely nemcsak fizikai értelemben, de lelkileg is összeköt bennünket. Aki még nem volt áldott állapotban, valójában nem is érezheti át azt az érzést, amely egy várandós anyában kialakul.

 

Kommunikációnk már magas fokra emelkedett. Énekeltem neki, együtt hallgattunk zenéket, beszéltem hozzá. Már észrevettem azt is, hogy amikor arról meséltem neki, hogy már alig várom az eljöttét, és hogy szeretettel fogom felnevelni, mindig elmozdult és éreztem, ahogy feljebb húzódott a szívemhez. Ha simogattam a hasamat, éreztem, hogy visszasimogat, éreztem a kis érintését belülr?l. Teljesen áthatott az anyai érzés, mindent ez uralt bennem. Gondjaim ellenére, Csaba elutasítása dacára is ez egy boldog id?szak volt az életemben.

 

Aztán elérkezett egy újabb forduló, eltelt a hatodik hónap fele. Számolgattam, még mennyi id? van hátra, mikor látom meg, mikor vehetem a karjaimba, mikor csókolhatom meg el?ször. Még az sem zavart, hogy amint a gyerek világra jövetelének ideje közeledett, Csaba annál ingerültebb lett, egyre többet veszekedett velem. Mindenbe belekötött, amit csináltam, szinte kereste az alkalmat és ürügyet a civódásokra. Én kitértem el?le, még az eddigieknél is jobban igyekeztem a kedvében járni. Mindent úgy csináltam, ahogy akarta, de ez sem volt elég, mert amit az egyik nap kifogásolt és én másnap úgy csináltam, ? újra belém kötött, most már ez

nem tetszett neki.

Éreztem, hogy sokáig nem bírom, de nem volt mit tennem. Nem mehettem sehova, hogy a terhesség utolsó idejét nyugalomban töltsem el, mert nem volt senkim. T?rtem és még inkább a bennem fejl?d? gyerekhez menekültem. De mintha valami kis zavart éreztem volna a baba részér?l. Vagy csak a bennem lév? feszültség visszahatását észleltem? Nem tudom, de úgy t?nt, mintha visszahúzódott volna, még fekvésileg is hátrább helyezkedett el.

 

Aztán egy este Csaba különösen indulatosan támadt nekem. Azt akarta, hogy a születése után adjuk állami gondozásba a gyereket. "Tedd valami inkubátorba, állandóan ezt tanácsolják az újságokban is!" – kiabálta. "Minek jön a világra az olyan, akit az apja nem akar?" – ilyen és ehhez hasonló durvaságokat vágott a fejemhez. Érzéseim szerint vissza akartam vágni neki, de mégis inkább hallgattam és nyeltem.

 

Csaba pedig egyre vadabb lett, egyre indulatosabb kijelentéseket tett. Mindegyiknek az volt a lényege, hogy a kis jövevény felesleges, csakis teher lesz mindkett?nknek, és ha már kell? id?ben nem vetettem el, akkor születése után kell t?le megszabadulni. Nem volt menekülés el?le, mert ha a konyhába mentem, utánam jött, ha a szobába vonultam be, akkor ott folytatta. És nemcsak indulatosan, de hangosan, id?nként üvöltve mondta a magáét. Már tíz óra is elmúlt, amikor aztán belefáradt, abbahagyta és lefeküdt. De még utoljára odavágta: "Ha te nem teszed meg, amit meg kell tenned, akkor majd én elintézem a dolgot!"

 

Amikor magamra maradtam, zokogni kezdtem. Amíg a veszekedés zajlott, egy könnycsepp sem jött a szememb?l, tartottam magamat. De most kitört bel?lem az elkeseredés. Sokáig sírtam, de némileg meg is könnyebbültem. Ültem a konyhában, az asztalra borulva. Szinte kiürült akkorra bennem Csaba iránti minden jó érzésem. Elhatároztam, hogy a gyerek megszületése után ide már nem jövök vissza. Bármi áron, de találnom kell valami megoldást. Ha kell, prostituált leszek a gyerek érdekében. Vállalok minden nehézséget, de a gyermekemr?l nem mondok le. Nem kell neki sem ilyen apa, talán majd találok valakit, aki emberhez méltó módon kezel engem is, meg a babát is. Aki családot formál bel?lünk, ahogy én mindig vágytam rá.

 

Lassan megnyugodtam, éreztem már, hogy merre kell tovább mennem. Talán hamarabb meg kellett volna tennem, de hiszen abban bíztam, hogy a születés közeledtével Csaba talán megbékél minden kijelentése ellenére is. Igen, van valamilyen helyes kiút, most már bíztam magamban, hogy meg fogom találni.

 

Ültem a konyhaasztal mellett, éreztem, hogy visszatér az er?m, a lelki békém és a reményem is. És ekkor észleltem hirtelen azt nagy fájdalmat a hasamban, mintha éles késsel vágtak volna bele. Éreztem, hogy a combomon és lábszáramon valami folyni kezd, a fájdalom nem csitult. Megrémültem, kiabálni kezdtem Csabának. Egy darabig nem reagált, de aztán kijött a konyhába. "Nagy baj van, veszélyben a baba, hívd gyorsan a ment?ket!"

 

Csaba csak állt és nézett, mintha valami elégedettség is lett volna a szemében. De nem mozdult, hogy bármit is intézkedjen. "Menj már az istenért, gyors segítség kell!" – nyögtem neki, fájdalmaim közepette. Csaba azonban megfordult és visszament a szobába. Hallottam, hogy nyikorog az ágy, újra lefeküdt. Majd kikiabált: "Talán a sors megoldja azt, amit te nem oldottál meg!" A fájdalom alig mérsékl?dött bennem, már lucskos voltam mindenütt. Nagy er?feszítéssel odamentem az ajtóhoz, átvonszoltam magam a szomszéd lakáshoz és becsöngettem. Amikor kinyílt az ajtó és a szomszédasszony meglátott, összecsapta a kezét és átölelve besegített a saját lakásába. Ott a konyhában leültetett egy székre és telefonálni kezdett. Néztem, ahogy melegvizes ronggyal megpróbál egy kissé rendbe hozni. Szomszédok voltunk, de valójában csak köszöntünk egymásnak. És most íme azonnal segíteni akart. A másik lakásban pedig ott az a férfi, aki a gyerek természetes apja, egy mozdulatot nem tett az érdekemben és a gyerek érdekében.

 

A ment?k nem túl gyorsan jöttek, de aztán bevittek a kórházba. Már akkor félig öntudatlan voltam, nem tudtam követni az eseményeket. Aztán a teljes filmszakadás is bekövetkezett, már nem tudtam semmir?l.

Mikor öntudatra tértem, nagyon üresnek találtam magamat. Mintha kiürültem volna, száraz, sivár testet éreztem. Lassan próbáltam azonosítani a környezetet. Körülnéztem, a mellettem lév? ágyon egy terhes n? aludt. Más nem volt a szobában. Próbáltam felülni, de nem volt er?m. Nagy nehezen elértem a cseng?t, megnyomtam. A belép? ápolón? gyors léptekkel lépett az ágyhoz és gyengéden visszanyomott, amikor ismét fel akartam emelkedni.

'Hol vagyok?' kérdeztem. "Kórházban" – válaszolta, de többet nem mondott. 'Mi történt velem?' "Mindjárt szólok a f?orvos úrnak, majd ? elmondja.". Megdermedtem. Ezek szerint valami nagyobb baj lehet, ha az ápolón? nem akarta elmondani. A n?vér kiszaladt, de egy perc múlva már vissza is jött egy ?sz hajú, magas, fehér köpenyes férfivel. "Hogy érzi magát, kislány?' – kérdezte. 'Sehogyan!' – feleltem – 'Mi történt, kérem, mondja meg!' Kis szünet után hangzott a válasz. "A gyerek id? el?tt érkezett." 'És? Életben van?' "Sajnos elvetélt. Nem sikerült megtartani a kisfiút, még a maga életének veszélyeztetése árán sem." Nem sírtam, szinte sehogy sem reagáltam. Valószín?leg sokkszer? állapotba kerültem, mert azonnal valami injekciót adtak. Aztán csak feküdtem a hátamon, néztem a mennyezetet, kizártam magamból a külvilágot. A kisbabámhoz vonultam vissza, vele beszélgettem, csak ? volt számomra létez? személy. Bels? világomban ? nem halt meg, ott volt velem, együtt voltunk.

 

Nem tudom meddig tartott, de sokáig lehettem ilyen állapotban. Infúzióval, mesterséges táplálással kezeltek, nyugtatókat és más er?s gyógyszereket adtak, ahogy kés?bb a szobatársam a maga laikus módján elmesélte. A fekvés ideje alatt senki nem látogatott meg, Csaba felém se nézett, nem is érdekl?dött utánam. Lehet, hogy nem is tudott a gyermeke elvesztésér?l. De azt hiszem, valójában magamban nem is vártam, hogy bejöjjön. Idegen volt már számomra, s?t még az idegennél is távolabb éreztem magamtól ?t.

Aztán ez is elmúlt. Magamhoz tértem orvosi értelemben is, ezért egy reggel kiengedtek a kórházból. Összetört asszonyként léptem ki a kapun. Bizonytalanul lépkedtem az úton, bizonytalan voltam, hogy mit tegyek? Leültem egy padra és gondolkodtam. Kis id? múlva a tétovázás elmúlt, döntöttem. Felültem a villamosra és visszamentem a lakásba, ahol laktam.

 

Csaba nem volt otthon, mindenütt koszt és rendetlenséget találtam. Levetk?ztem és nekiálltam rendet tenni. Órákig tartott, amíg úgy-ahogy sikerült elfogadható állapotokat teremtenem. Akkor leültem a konyhában, arra a székre, ahol a vetélés megkezd?désekor ültem. Próbáltam felidézni, hogyan is történt, de csak azok a képek jöttek el?, amelyek Csaba indulatos veszekedését idézték fel. És újra hallottam a kiáltását: "Ha nem teszed meg, amit meg kell tenned, akkor majd én elintézem a dolgot!" És megértettem, hogy mire is gondolt. Neki nem kellett a gyerek élete, vagyis olyan megoldást akart, hogy a baba végleg t?njön el az életéb?l. Hát most elt?nt, végleg és visszavonhatatlanul.

 

Közben délután lett, elálmosodtam, és mert Csaba továbbra sem jött, lefeküdtem. Elalvás el?tt még folytattam az el?z? gondolatsort, beszélgettem magamban a picivel. Majd elaludtam, olyan hirtelenül, mintha egy mély kútba estem volna.

És akkor jött az álmom. Megjelent nekem a kisbabám, él?, eleven gyerekként, teljesen kifejl?dve. Talán három éves lehetett, mosolygó szem?, aranysz?ke hajú, gyönyör? kisfiú.

"Ilyen lettem volna – mondta nekem – megmutatkozom a számodra, mert szeretném, ha így emlékeznél rám." Kinyújtottam felé a karjaimat, de arrébb húzódott. "Nem lehet, – szólt – csak emlékezni szabad." Kicsit elhallgatott, majd így folytatta: "Nem volt más megoldás, ezt kellett tennem. Nem akartam arra a világra jönni, ahol az érkezésem csak gondot okozott volna. Apám nem akarta a létezésemet, nem tudom, mit is tett volna, ha megszületek. Te is csak szenvedést kaptál volna t?le, miattam. Éreztem benned a szeretetet, de te magad sem láttál valóságos kiutat, ezt az érzéseidb?l kiéreztem. Úgy gondoltam, hogy elhagyom a testedet. Úgy jövök világra, hogy ne maradjak mégse itt ezen a világon. Jó édesanyám lettél volna, de a sors máshogy akarta. Bocsáss meg nekem, de miattad is tettem, amit tettem."

 

Felébredtem. Feküdtem az ágyon és az álmomon gondolkodtam. A könnyek folyni kezdtek a szememb?l. Nem zokogtam, csak valami nagyon mélyr?l érkez? fájdalomnak a könnyei csorogtak végig arcomon. Talán a búcsúkönnyek voltak, most köszöntem el az én kisbabámtól. Világosan láttam magam el?tt az arcát, ahogy álmomban megmutatkozott.

 

És megértettem, hogy nem véletlenül történt, ami történt. Nem akart megszületni, nem akart élni, inkább elment t?lem. Miattam, miattunk. Megértettem az üzenetét és tudtam azt is, mit kell tennem.

Aztán elapadtak a könnyeim. Felkeltem, el?készítettem a szükséges dolgot, ismét leültem a konyhában arra a bizonyos székre és vártam. Már szürkült, lassan megérkezett az este, amikor kulcscsörgést hallottam. Nem álltam fel, csak ültem továbbra is mereven, várakozóan, hátratett kézzel, mosoly nélkül.

 

Csaba belépett, rám nézett és azt kérdezte: "Hazajöttél? " Bólintottam, de nem válaszoltam. "Remélem, egyedül?" Ismét bólintottam. "A gyerek el van rendezve?" Felálltam. Csaba folytatta: "Na, látod, csak megjött az eszed. Kinek kellett volna ide egy ilyen felesleges poronty? "

Át akart ölelni, akkor el?vettem a hátam mögül a nagykést és belevágtam. Nem tudom, hányszor szúrtam, nem voltam egészen a tudatomnál. Nem ?t láttam, hanem a kisbabámat, akit felesleges porontynak nevezett.

Csaba összeesett, még csak nem is kiáltott. Ott feküdt a konyhakövön, mozdulatlanul, véresen. Letettem a kést, aztán szóltam a szomszédnak, hogy hívja a rend?rséget. Ö kihívta a ment?ket is, de már nem tudtak Csabán segíteni.

 

A rend?rök finoman bántak velem, udvariasan kísértek le az autóhoz. Nem zavartak, hagyták, hogy lelkemben a vihar lecsituljon. Kés?bb kihallgattak, de valójában békén hagytak. Egyedül voltam a cellában, de nem magányosan, mert a kisfiam ott volt velem.

 

Csabát eltemették, nem tudom hova, de hiába is tudnám, nem mennék ki a sírjához. A kisfiamnak sincs sírja, ? az én szívemben nyugszik. Az apja – mert akármi is volt, mégis csak az apja volt a természet törvényei szerint – megérdemelte a sorsát, engem pedig eltöltött valami végtelen nyugalom és béke. Beletör?dtem mindenbe. ami volt és ami még lehet a sivár életemben.

 

Azóta nem érdekel már semmi a világon. Élek ebben a zárt intézetben, de számomra csakis a gyermekem létezik, akivel rendszeresen beszélgetek. Igaz, hogy azóta nem jelent meg nekem, de az álomképe mindig el?ttem van, felidézem és együtt vagyok vele. Olyan ? nekem, mint a saját lelkem, nélküle nem tudnék létezni.

 

Kérem a tisztelt Bíróságot, hogy gyermekemt?l semmilyen formában ne szakítson el, mert nem maradt már nekem semmi más ezen a kegyetlen világon, csak az én szenvedéssel megváltott aranysz?ke kisbabám.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:54 :: Bonifert Ádám
Szerző Bonifert Ádám 311 Írás
Álmodó realista vagyok, a magam módján írogató ember. Szeretem a baráti hangulatú, egymást segítő alkotó közösségeket, nem szeretem a marakodást és a klikkszellemet. De az értelmes vitákat elfogadom.