Nekem nem voltak híres útjaim,
a rakpart kopott köve sem jutott.
Rangom harang az ártér ágain,
hol sorsom mint konok homok futott.
Bámulom a túloldali fákat,
átdöfi dárdáit rajtuk az alkony.
Vörös cipell?n átosonó bánat,
arany ruháján ülök itt a parton.
Enyhe szél libben, épp csak vizet csókol
sok apró fodor, és surranó szenny.
Végre a felszín mentes minden szótól,
vad smaragd kacajjal a mély üzen.
*********
Ti költ?k, egyszer mind eljöttök hozzám,
ki bánatát, ki b?nét veti belém.
Vallattok, meséljek ?söket, Hazát
ám g?götök legy?zni hiú remény.
Van ki mellét tépi: ?smagyar vagyok,
s szemével kérdez, ám szíve üres.
Ódákat ír, mint a régi nagyok,
lám telik a papir, mert a kéz ügyes.
S mintha felúszott volna a tenger,
sós lett a víz, szegény folyó zokog.
Örvény nyílt el?ttem, puska kelepel,
íj hussan, átl?tt torkok, hosszú sóhajok.
Íme a múltatok ember, nem kell
ide százezer év, pár évtized is sok.
Míg kezeteken félszáraz vért vedel,
talmi t?z, s tébolyult izmusok.
Kérdezd hát mi a titkom, én felelém:
semmi. Folyó voltam, s folyó vagyok.
Te ember, hát próbálj meg emberré
lenni, s visszavárlak: ha meg nem halok.
