SV : A fogadalom

A nászút

Október volt. A templom mellett virágzott a gesztenyefa. Az öreg fa felmagasodott az épület tetejéig, elszáradt levelei kornyadoztak veresen, alvadtvérszín? bordón a göcsörtös ágakon, csak egy, egyetlen egy ága virágzott a halovány zöld levelek között, fehér virágának gyertyái lila lánggal égtek.

−Csoda! −Ámultak a vendégek, akik az esketésre várakoztak.

−Varázslat! − Suttogta a násznép, adták szájról-szájra.− Nézd, és ott egy  teljes pompában virágzó orgonabokor! ?sszel!

A templomkertben virágzott az orgona, lila virágai tavaszi pompával libbentek az enyhe szélben, zöld levei megbújtak a bokréták között.

− Gesztenyefa virágzás! Virágba borult orgonabokor októberben! Különös, nagyon különös!

− Há-há-hááá, ez az esküvés is egy csoda! −Jegyezte meg epésen a talpig fekete ünnepl?ruhába öltözött id?s asszony, senki sem tudta, hogy kinek a rokona, a menyasszonynak, vagy a v?legénynek.

   Utat nyitottak a jegyespárnak, sorfalat álltak a bevonuláshoz.

A v?legény a menyasszony derekát ölelte, testük összesimult, úgy lépdeltek lassan, szinte óvatosan a vörös sz?nyegen a padsorok között az oltár felé.

−Illetlenség, így összebújva jönni az oltárhoz! Há-há-hááá!− Mormogta a talpig fekete ruhába öltözött id?s asszony.

− Nagyon szereti a v?legény a menyasszonyt! − Magyarázta egy tarkavirágos kalapos n? hátra fordulva, a mögötte ül? gyászos arcúnak.  

−Há-há-há, akkor sem illend?! – Dohogott a különös vendég.

−Há! Mit csinál ez? Vetkezteti a papot? − Kocogtatta meg a hátát az el?tte ül? virágos kalapúnak, a fekete ruhás.

−A pap kérte rá halkan a menyasszonyt, hogy segítse le a nyakából a stólát, mert nem tudta levenni, amikor a jegyesek összetett kezére kellett volna tekerni!

− Há! De nem jött ám le! De nem ám! −He-he-e-he!—Kacarászott a gyászruhás.

− Ez a férfi, hogy milyen… hogy is mondjam mán! Még az esküvés közben is a menyasszony derekát öleli!

− Kihagyta a pap az esket? szövegb?l a gyermekáldás vállalást! Há-há-hááá, kihagyta! −Ujjongott hangosan a vénség.

A kalapos n? nem szólt semmit, csak ajak biggyesztve hátra pillantott.

Az új párért a közös imához álltak fel a hív?k, amikor újra hátranézett virágos kapalapja alól kipislantva a fiatal n?, de a sápítozó vénség már nem volt a mögötte lév? padsorban.

   A házaspár összefogódzva megállt a templom kijáratánál. A feleség halottsápadt arccal, a férj kipirult képpel fogadta a gratulációkat.

Nem szóltak egyiken sem, egy szót sem, visszacuppantottak, ha csókolták az arcukat, kezet fogtak, ha kezet nyújtottak feléjük, mosolyogtak, bólogattak.

 − Kiérünk id?ben a reptérre? − Kérdezte a feleség újdonsült férjét.

 −  Kiérünk.

−  Van még id? megállni a rendel?nél?

−  Van. − Válaszolta a férj.

− Bemegyek veled, foglak az ölemben, amíg hat az injekció. −Jelentette ki a férj.

Az asszony halvány mosollyal bólintott: gyere!

 

A repül?tér azon a szigeten, ahová érkeztek, nem sokban különbözött egy tehénlegel?t?l, ámbár a forróságtól kiégett f?csomókon éhen döglöttek volna a marhák is.

− Szomjazom…− lehelte a feleség férje odatartott fülébe.

− Hamarosan a szállásunkra érünk. Hamarost! Kibírod? −Ajkával megnedvesítette felesége láztól cserepes szájszéleit.

−Te! −Csóválta meg a fejét az asszony. − Te nem bánod sosem, hányan botránkoznak meg rajtunk?

−Te bánod, drága szívem, te bánod?

− Nem én! Mindenki a maga fantáziájától piszkolódik! Szomjas vagyok, mégis. −Suttogta er?tlenül a feleség.

− Mennyi a lázad? − Leste a férj a titokban használt lázmér?t.

− Negyven fok most is?

− Csak harminckilenc.

− Kibírod? Aggodalmaskodott a férj. Párja csak dióbarna szemeivel hunyorított igent, nem szólt.

Az éjszaka olyan sötétnek látszott, mint amilyet azel?tt még sohasem látott az asszony, a red?ny résein fektéb?l próbált kikukucsni, de csak iszonyatos sötétséget érzékelt, a szobában is, kint is.

Lábain valami nehezet érzett. Meresztette a szemét a setétségben, megriadt, amikor tekintette találkozott a két, szinte fluoreszkáló sárga ponttal. Szíve a torkában dobogott, lázas agyában vadul száguldottak a gondolatok.

− Ébredj fel, ébredj fel, kérlek…− Nyúlt volna a férje keze után az ágyban a mozdulni sem tudó n?. − Egy macska ül a lábamon! Nagyon fázom, vacogok! Hidegrázásom van! − Panaszkodott a beteg asszony, tudta férje hallja, felébredt már.

− Jaj Csillagom, nem lehet itt macska, minden ajtót, ablakot becsuktam, hidegek a mediterrán éjszakák!

A férj még végig sem mondta a mondatot, amikor felkapcsolta a villanyt.

−Tényleg macska! −Szólt, a döbbentett?l felült. − Fekete macska! Hogy került ez ide?

Az asszony már nem hallotta a kérdést. Teste elernyedt, ? maga, vagy a lelke nem tudott volna különbséget tenni test és lélek között, szállt, röpült a fényalagútban. Úgy érezte, pörög-forog, mint egy ágtól szakadt falevél, ami a föld felé hullva kavarog a szélben. Az asszony lelke nem lefelé esett, felfelé szállt, fel-fel a végtelen hosszú folyosóban, a fehérnél fehérebb körbeölel? fényfalak között.

Haladt érzékelhetetlen sebességgel az alagút vége felé, ahol a fény várta. Érezte, vagy tudta, hogy ?t várja? Lényegtelen különbség. Olyan boldogságot érzet, amire nem elegend? a boldogság szó. Nincs benne ebben a szóban „boldogság” az érzés, az, ami átjárta a hazatér? lélek minden kiterjedését, kiköltötte egész létez?, és létezhetetlen valóját. Él?, lüktet? szeretetnek érezte önmagát. Úgy érezte végtelen, kimondhatatlan, megnevezhetetlen szeretet várja, ott az alagút végén. A szeretet örömmel, kimondhatatlan soha nem érzett örömmel társult, így talán lehet azt mondani, a lélek maradéktalan boldogsággal közeledett a végcél felé.

Mintha hologrammal vetítenék a teret, a térbe a falakat, oszlopokat, olyan várost látott, nem sz?nt meg a boldogság, amíg körbetekintett.

Rég hazatért rokonai der?s arcát látta, hangtalan köszöntötték egymást. Fiatalon elhunyt fiú testvére mérgesen villogtatta rá aranybarna szemeit

− Menj innen! Menj, vissza! −Érezte az asszony a parancsoló gondolatot.

A hologramszer? ködb?l sz?tt függöny eltakarta a n? felfogása el?l azt, vagy ?t, aki beszélt hozzá,  mégis tisztán hallotta a hangot, amely szólt hozzá.

− Nem vagyok méltó…− Rebegte az áldozás el?tti szavakat, a katolikus liturgia szerint.

− Nem vagyok méltó, erre a megtisztelésre Atyám, nem vagyok méltó erre a szerepre, amit rám osztasz Teremt?m! − Mondta ajak nélkül az asszony.

− Legyen meg a Te akaratod! − Hajtott fejet a függöny felé, válaszul a hozzá intézett szavakra megadón.

− Nem hallottam a szívdobbanásod! Nem hallottam percekig! Azt hittem, meghaltál! −Zokogott a férj, könnyeivel áztatta a felesége keblét.

A leveg? süvítve szakadt ki a beteg asszony tüdejéb?l, fuldokolva kapkodott az újabb légvételért.

− Itt vagyok, itt vagyok… megint. − Suttogta új er?re kapott kezeivel simogatva férje haját, ölel? karját.

−Itt maradok még egy kicsit, még egy kis ideig, amíg a dolgom elvégzem ezen a földön! − Mondta nyugtatgatva a kimerült embert.

− Ó, akkor te ezer évig élsz majd, mert neked dolgod mindig akad! − Megkönnyebbülten felsóhajtott, már aludt is tovább, elvégre éjszaka volt.

A fekete macska kissé felbátorodott, óvatosan felkúszott az asszony hónalja alá, odakucorodott, dorombolni kezdett.

− A lázam is elmúlt! − Súgta a különös állatnak az asszony, miközben magához ölelte.

 

 

Legutóbb szerkesztette - SV
Szerző SV 59 Írás
A nevem nem titkos, nem rejtőzködésből 'SV', ami az írásaim fölött áll, hanem tisztelgés Verő László emléke előtt. Verő Lászlóval együtt kezdtük tervezni és létrehozni a 7torony-t..., egy másik laptól jöttünk és hoztam a régi nick-nevemet. Nem vagyok rá képes, hogy megváltoztassam. A változtatással mintha elfogadnám, hogy Ő már nincs. Pedig itt van, lélekben mindig velünk marad. Így tisztelettel kérem a megértésüket! Sike Valéria