Az anya felbátorodva rohant vissza csecsszopó kisdedjeihez, sebesen, mint a gazella, bátran, mint az oroszlán, haja sörényként lobogott utána. A földkunyhó résén becsusszant, kölykei örömteli vinnyogással fogadták. Kidobálta ?ket a résen, majd felkapta karjaiba a két porontyot, vitte ?ket vissza a fehér, csupasz törzs? fához. Leült maga is a megfonnyadt ajándékai közé, mindkét eml?jét mohón habzsoló gyermekeivel.
Süld? medvére vadászott a távoli dombok között. Dárdája végén a kés, már nem egy hegyes fog volt, hanem k?, pattintott k?, éles, mint a medve tép?foga. Kezében k?baltája súlya er?s kart kívánt.
Süld? remegett a gyilkolás, a pusztítás vágyától. Medvét akart, medvét, azokat, akikkel kölyök korában hempergett a smaragd-zöld domboldalon, akikkel az ügyes vadászó mozdulatokat gyakorolta birkózás közben, akikkel együtt növekedett, akikkel együtt nevelkedett. Levágott kisujja helyén a heg sajgott, odanézett, hogy el?zze a fájdalom okozóját, de nem látott semmit, ami okozná, csak a feszít?, ingerl? érzés maradt valahol a testében, a fejében, a lelkében.
El?bújt leshelyéb?l, a magas f?b?l, futott a csermely felé, orrát egyre er?sebben ingerelte a csörgedez? víz illata. Fehér sziklák között csobogott a kis vízér, a kövek között veres anyag piroslott itt-ott szétterülve, mintha a föld kiomló friss vére lett volna.
Süld? kezét a veres sárba dugta, a csobolyó melletti agyagos iszapba, h?sítette, gyógyította a sár. Tenyerét rányomta a fehér bazaltra, ujjongva azon, hogy a keze nyoma ott marad. Újra és újra, bemártotta kezét a vörös sárba, különböz? formákat, csíkokat, köröket mázolt a falra.
– Áááá! Óóóó! – dudorászta elégedetten.
Elindult a sziklákon könnyedén szökellve felfelé a csermely mellett, id?nként a vízben lépdelve, görnyedten, vállán a dárdával, kezében a baltával. Az odvas fatörzs kettészakadva állt, koronája ágai enyészve feküdtek a talajon.
Az odúból méhek döngicsélése hallatszott. Süld? mit sem tör?dve a méhek fullánkjaival, belemártotta a kezét a fa rejtett kincsébe, a kezére ragadt mézzel együtt, a megtapadt méheket is befalta. Telehassal elhasalt a fa mellett, elszenderült a délutáni nap melegét?l.
Az egykori Morgó utóda döcögött a kaptárhoz, két hátsó lábára emelkedett éppen, amikor tarkóján találta a hatalmas ütés. Elterült, agykoponyáját bezúzta a balta éles, nehéz köve. Süld? távolabb szaladt, onnan vizslatta, mozdul-e még, jelent-e még veszélyt rá a kiterült medve. Az alkonyi harmat permetezett csillanó vízcseppeket a ritkás, magvas füvekre, amikor új bátorságra kapott az ember. Odaóvakodott a tetemhez, lábával piszkálta, eltáncolt, újra megrugdalta az élettelen testet, sunyin arrébb lépett, menekülésre készen. A medve fejét már szinte könnyedén nyiszálta le a törzsr?l, b?réb?l kifordította nagy nyögések, hatalmas er?feszítés árán, de meg tudta tenni!
– Uhuhuh. – szuszogta öntelten saját pusztító hatalmától.
Dárdájára szúrta a fejet, hátára vetette az irhát, elindult visszafelé a domboldalon, elindult diadalmasan a földkunyhó felé. Nagyokat lépet, fejét magasra tartotta, sebezhetetlennek, hatalmasnak érezte magát.
A lapályon tanyáztak a folyami emberek, hárman ültek körbe egy parázsló fatörzset. Meztelen testük ébenje szinte világított az alkonyi nap sugaraiban rózsaszínre, lilára váltott égbolt alatt. Süld? megérezte a szagukat, a pállott iszap szagát. Kés? volt, hogy elrejt?zzön el?lük. Kézcsonkja fantomfájása feler?södött, rettegve megállt.
– Itt van ez a majom! – mondta az egyik fekete, a másiknak. – Nézd milyen világos a b?re, célpontja minden vadászó állatnak. Bár állati elméjén javítottam valami keveset, hogy ölni tudjon, bele tettem az oktalan gyilkolás vágyát. – harsogva felröhögtek. – Az utódai majd dolgoznak a szántóföldeken, ha majd újra él a városunk.
– Nicsak, ez a munkád, igen jól sikerült, már medvét ölt a barom! – felelte a másik.
– Majd miránk is ránk támadnak a felnövekv? kölykei! – apellált a harmadik.
– Egy kis adag mágneses ütéssel meg lehet ölni ?ket. Oly kevést?l leáll a szívük.
Az egyenesed? gerinc mellett nem leli a helyét a szív, nyomja a májat, feszülnek az erek.
– Sokra megyünk azzal, ha megöljük, nem maradt egyetlen szolga sem, akit dolgoztathatnának a termelésben a gazdák.
– Szapora fajta, hamar benépesítik a szántóföldeket.
– Ideje visszamennünk a fekete cethez, id?ben le kell úsztatnunk a folyón a tengerhez. Ámbár nem értem, meddig maradunk a tenger alatti városunkban. Most már sok száraz terület van szabadon. Vissza lehetne térni a szárazföldi életre. A Gúlák, már teljesen szárazon állnak, a minap láttam fentr?l, a Feketelóról. – mondta a legvékonyabb, a legmagasabb.
– Jó helyen vagyunk, ott nem fenyeget semmi katasztrófa bennünket.
Berendezkedtünk, mindenünk van.—válaszolta a zömök.
– Legf?képpen mérhetetlen nagy úszómedencénk! – élcel?dött a másik.
– Milyen élet az, napfény nélkül? – Nekem hiányzik a Nap. A mesterséges fény, mégsem ugyanaz, mint a természetes, a szemem már elkopott a sok er?ltetést?l.
Milyen élet az ott nekünk, föld, term?föld nélkül? Hiába a mesterséges táptalaj, hiába növekednek a növények, valahogy semmi hasonlóságot nem mutatnak a régi ízekkel, színekkel, illatokkal. – érvelt a vézna.
– Örülj, hogy élsz, bár alulról szagolod az ibolyát! – röhögött saját tréfáján a tömzsi.
– Elmulasztottuk megtenni a körutat a területen, és ha pont most jöttek meg a Fehérlóval?
– Akkor itt lesznek! – csattant fel az eddig csendesen a t?zbe bámuló társuk.
– Majd elkapjuk ?ket, a következ? jár?r alkalmával.
– Kinyírjuk a mocskosokat, ha még egyszer ide merészkednek! Elkezdték domesztikálni ezt a barom csapatot. Mi a nyavalyát akarnak? Viszik magukkal a hegyre ?ket? – mind egyszerre felröhögtek. – Hegyet, követ görgetni? Fákat nyüstölni? Nincsenek gépeik?
– Tudja a fészkesfene, hogy mit akarnak, csak azt tudom, a földön csak egyikünknek van helye, vagy nekünk, vagy nekik.
– Inkább akkor nekünk, ha ?k végleg elt?nnek, mi is feljöhetünk a felszínre! – szólt izgatottan a nyeszlett.
– Föld, felszín, napfény, mi kéne még! Vegyétek fel a véd?ruhákat, keressétek meg a fegyvereiteket és nézzünk körül legalább itt, miel?tt visszatérünk, mert ráfaragunk, ha nem tesszük! – utasította társait gúnyosan, megvet?en a csendes.
Süld? hol egyikre, hol a másikra nézett. Követte tekintetével a beszéd fonalát. Figyelt er?sen, mi lesz a következ? lépésük ezeknek a furcsa szagú, különös hangú él?lényeknek. Láthatóan egyik sem támad rá. Megszorította a medvefejet tartó dárdanyelet, visszatér? kevélységgel ellépdelt a cihel?d? jár?r csapat mellett.
– Ah-ha-ah! – mondta a medvéjének. – Áh-há-há-há – tapodott a földre csörtet?, dörren?s talpcsapásokkal. Sebezhetetlennek érezte magát.
A Lány és gyermekei szunnyadtak az alkony könyörületes h?sében a fehér törzs? fa tövénél. Körülöttük ragadozó négylábúak szimatoltak, érezve a tej, és a kölykök anyagcseréjének szagát, könny? prédát sejtettek.
Tigris kúszott a hasán mind közelebb, lesunyt fejjel, ki-kikandikálva felmérni, mikor ugorhat áldozatára.
Wink suttogva szólt Ahawhoz.
– Itt van! – hangjában a döbbenet dobbant. – Itt van a gyermekeivel együtt! Nincs itt a heges hátú és nincs itt a fiú sem!
– Merre? – kérdezte Ahaw az új találkozás reményének türelmetlenségével.
– A leszállási helyünkt?l öt vesztnyire.
– Máris oda megyünk Liliával, maradj ott! – szólt bele a készülékébe Ahaw.
Wink meglapult a hosszú szálas, száraz f?ben, a tigris mellett. A tigris megérezte az új él?lényszagot, felugrott, egyenes felé futott. Wink id?ben észrevette a támadót, egy mozdulattal ártalmatlanná tette a gyönyör?, selymes sz?r?, csillogó szem? állatot, ami a farkát behúzva elinalt. A lány mögötte állt, amikor Wink megfordult, szembe kerültek egymással. A férfi végig nézett az asszonyon, látta a formásan domborodó csupasz test minden részletét, a hosszú barna haj csigái keveset takartak el a meztelen testb?l. A Lány meggörnyedve, megadón állt, csupasz tenyereit felfelé fordítva nyújtotta karjait a jövevény felé.
– Óh, mindjárt itt lesz a barátod Ahaw, én nem értek hozzá, mit kellene most mondanom, vagy tennem. – mondta önkéntelenül Wink, megszeppenve.
– Óóóóóóóóóóh… – visszhangozta a lány az egyetlen hangot, amit megértett – óóóóóóóóóóóóóó!
– Wink, nem tudunk együtt elindulni a kisgéppel, nem akarom magára hagyni Liliát, a te reppentty?d nagyobb, hozd ide a Lányt!
– Rendben! – válaszolt Wink – viszem!
Át akarta karolni a Lány testét, hogy magához ölelve ráállítsa a reppenty? talapzatára, de az anya kétségbeesve rohanni kezdett. Futott a fához, felölelte a két kisgyermeket, sikítva, hörögve menekült tovább. Wink szaladt utána, nem akarta elgáncsolni, megpróbálta kiáltásokkal megállítani, de valahányat kiáltott, az asszony mindig gyorsabb tempóban folyatta a riadt rohanást.
– Elbújt el?lem! Két kétéves forma gyermekével együtt. – jelentette Ahawnak, a kifulladt, csalódott ember.
– Ne üldözd! Majd holnap megkeressük! Gyere vissza hozzánk, a barlangba! – szólította Ahaw.
– Indulok, csak el?bb megnézem mi ég a mez?n. – válaszolt csendesen Wink.
Füst szagot, égett pernyét kergetett az esti szél, piciny csillagok villantak fel, hunytak ki a bokrok között kilátszó lila ég alatt. Wink kétrét görnyedve óvatosan haladt a füst felé.
A t?z vidám táncot lejtve, fel-felszikrázva ütemesen haladt, falta a rétet, körbe nyaldosta lángnyelveivel a környez? bokrokat. A zsenge levelek megpörköl?dve húzódtak össze, hengeresen bezáródtak a lángnyelv pusztító csókjai el?l. Wink hamar felmérte a helyzetet, látta, ha most nem tesz semmit, hamarosan elpusztul, elhamvad a sztyeppe.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:38 :: Adminguru
