Kiss Jánosné : ÉN, A FIRENZEI

Képtelen vagyok tovább aludni.
A rózsaarcú hajnal egyetlen fuvallata elég volt hozzá, hogy felpattanjon a szemem, és agyam azonnal vad száguldásba kezdjen, megpróbálva megfejteni lehetetlen helyzetem miértjeit.
Persze, az is könnyen megeshet, hogy madame Clark leped?je volt régen kicserélve ebben az úri szállónak kikiáltott bagolyvárban, s annak gy?r?dései késztettek egész éjjel forgolódásra… megeshet.
De most, ahogy itt állok a h?vös teraszon, s lenézek a Temze piszkosszürke vízére, most értettem meg nagyra becsült tanárom szavait, amikor egy rosszul végz?d?, bár kétségkívül igen bonyolult kelmefestési eljárást követ?en a vállamra tette a kezét, és csak ennyit mondott: „Mindig jól fontold meg a következ? lépést fiam, mert a visszaút sokkal nehezebb, mint egy kicsit gondolkodni…” – bár eme szavak már nem sokat segítettek az általam tönkretett munkáján, amelyben mint asszisztens hivatottam részt venni.
Eme nemes eszmefuttatást persze a posztó-gyártással kapcsolatban jegyezte meg, de úgy gondolom, az élet egyéb helyzeteire is kiváló, jó tanács.
Ha most visszanézek a hátam mögött, a keskeny, dohszagtól nehéz bútorokkal telezsúfolt szobába, egyenesen rálátok a rozoga, recseg?s ágyra, amelyben meztelen hitvesem alszik, szája sarkában az angyalok édes cseppjével, mely ébredéskor azonnal elt?nik, mintha ott sem lett volna… s kezd?dik egy újabb, szerelem nélküli, borongós hétköznap, mely éppen olyan unalmas és kiszámítható, mint az el?ttem kanyargó Temze pocsolyaszín? látképe.
Persze, nem volt ez mindig így.
Nem is olyan rég ígéretes jöv? el?tt álló, nagyvilágot ismer? ifjú voltam olyan tervekkel, amelynek beteljesülését már olyannyira magaménak érezhettem, hogy elfelejtkeztem a legalapvet?bb szabályról: gondolkodni, miel?tt cselekszem.
Lassan sodrok hát magamnak egy cigarettát – mert olcsó bagóra mindig jut, ha kell – s közben ha akarják, elmesélem életem legkellemetlenebb élményét, amely egyetlen suhintással vágta ketté szépnek ígérkez? jöv?m aranyfonalát…

Történetem visszahúzódik egészen a korai gyerekkoromba, amelynek málnaíz? nyarait Elizabeth kacskaringós nevetése és cseng? hangja tett még édesebbé, amelyeknek annyiszor lehettem boldog tanúja napestig tartó játékaink során.
Elizabeth, mint a Graham Hill névre hallgató hatalmas földbirtok jövend? örököse mégis olyan távol állt t?lem, akár messze ragyogó csillagok, pedig egész életemben arra a pillanatra vártam, hogy egy szép napon megkérjem a kezét apjától – apám munkaadójától.
Igen, apám ezen a birtokon volt jegyz?, s minthogy maga is írástudó ember volt, engem is megtanított a bet?vetés tudományára, mely masszív alapk?nek bizonyult kés?bbi tanulmányaim során.
Mire tizenöt éves lettem, apám véres verejtékkel összegy?jtött annyi pénzt, amennyivel utazni küldhetett – mivel merész terveket szövögetett velem kapcsolatban – s amely merész tervek egészen Firenzéig juttattak el, hogy ott a gazdag Gherardini család pártfogásával kitanuljam a posztó-gyártás, s kereskedelem minden fondorlatos trükkjét.
A dologban persze nagy szerepe volt a földbirtokos urunknak is, aki megérezve az új id?k szelét szívesen kereskedett volna maga is posztóval, de nem lévén fia, nem hagyhatta magára az óriási birtok felügyeletét. Ezért meglep? lelkesedéssel szorgalmazta utamat, felajánlva szerteágazó kapcsolatait.
Így hát, útnak indultam.
Elizabeth édes kacaja volt az egyetlen útitársam, mely mindig a fülembe csengett, miközben a döcög?s postakocsi majd’ kirázta a lelkemet… Hiánya olyan er?vel markolászta a szívem, hogy legszívesebben felordítottam volna, s talán eme keser? pillanatok miatt fogadtam meg magamban, hogy egy nap, mint el?kel? úr térek vissza; s esküszöm, a megannyi sikeremet csakis ennek a magamnak tett ígéretnek köszönhettem. Elizabeth minden porcikája beleégett az agyamba, és bizonyára ennek volt köszönhet?, hogy még az Arno-völgy kék nefelejcsei is az ? szemeit juttatták eszembe.

1480 els? reggelén érkeztem meg Firenzébe, egyenesen belegázolva a szokásos újévi mulatságok ?rült forgatagába, bele a kora tavaszi napsütésbe, amelyben vígan sütkéreztek a borvirágos orrú, tisztes firenzeiek. Gyümölcsoltó Boldogasszony napján még a Nap is melegebben sütött, mintha tudná, hogy az ünneppel új id?számítás kezd?dik, egy újabb év, mely reményekkel tölti meg az emberek szívét.
A felvonulást még végignéztem, ahol a céhek vonultak ki hangos üdvrialgással, és hirtelen tudatosult bennem, hogy sokhetes utazásom véget ért. Fel kell vennem a szolgálatot a Gherardini posztócégnél, vagyis eddigi kényelmesnek mondható életem lecserélem a dolgos mindennapokra – bár ahogy elnéztem a vidám firenzeieket, ez pillanatnyilag nem is t?nt olyan ijeszt?nek.
Eredetileg csak kétévesre terveztem az itáliai tanulmányutat, de a napsütötte város fogva tartott. A Gherardini család vendégszeretetének emléke életem végéig elkísér, s egy álló napig sorolhatnám kedves történeteimet, amelynek nagy része a kezdeti félreértésekb?l fakadt, mivel nem egyazon nyelvet beszéltünk. Mire megtanultam a taljánok perg? beszédét, megértettem, hogy Antonio Gherardini – a ház feje – soha nem tagadná meg a firenzeiek kegyes istenét azzal, hogy idegen halandzsát a szájára vegyen.
A kimondhatatlan jólétben persze a tanulás is gyorsabban ment, s egy szép napon azon vettem magam észre, hogy már nem csak annyit értek az elém fektetett vászonhoz, hogy melyik a színe és melyik a fonákja…
Megtanultam jó firenzei módjára alkudni: a másik áruját hangosan becsmérelni, a magamét viszont az egekig magasztalni, s ebb?l persze kikerekedett egy hangos párbeszéd, amelyet egy vándor, ki ha éppen abban a pillanatban érkezett volna meg, s nem ismerve a helyi szokásokat megbámult volna, bizony könnyen hihette, hogy itt ellenségek vitatkoznak.
Pedig csak üzletet kötöttünk.
Teltek-múltak az évek, s én lassan férfivá értem.
Ezt onnan is tudhattam, hogy vendéglátóm – tanárom és mentorom – Antonio Lisa nev? lánya gyakran bámult meg az ötévesek leplezetlen csodálatával, bár egyéb sikereim is akadtak. Hamar rájöttem, hogy Firenzében a legeredményesebben vasárnaponként, a templomokban lehet ismerkedni, ahová, mint rangos társadalmi eseményre, ellátogat a város apraja-nagyja; s a kor divatja szerinti, borotvált szemöldök?, lesütött szem? lányok nagyon is szenvedélyesek tudnak lenni egy-egy hosszabb séta, vagy bábszínház látogatás után…
Mindezt persze szigorúan csak egészségügyi okokból tettem – mint ahogy arra a derék Antonio is bölcsen rávilágított – aki maga vitt el egy velencei bordélyba, ahol halcsonttal merevített selyemf?z?k alatt addigi életem legszebb élményei rejt?ztek. Az utazás természetesen üzletkötési célzattal történt, de ha már ott voltunk, Antonio szerint nem hagyhattunk ki egy ilyen remek tapasztalatszerzési alkalmat, csak, hogy összehasonlíthassuk Velence hölgyeit a firenzeiekkel, mely versenyben mondanom sem kell, hogy csak a mieink gy?zedelmeskedhettek…

Vidám, boldog évek voltak, melynek egyszer csak vége szakadt.
Apám majd’ belehalt a hiányomba, hazahívott.
Amúgy is megtanultam már minden megtanulhatót, s hencegés nélkül állíthatom, hogy jó tanítvány voltam. Legvérmesebb reményeim szerint hamarosan megkezd?dhetett egy gyümölcsöz? üzleti kapcsolat a napfényes Itália és örökké ködös hazám között, amelyre minden lehet?ségem és tudásom meg is volt. De talán kitalálják, hogy ki járt az eszemben attól a perct?l kezdve, hogy a Gherardini ház el?l kifutott a postakocsim, melynek minden egyes megtett métere egyre közelebb vitt életem csodájához: Elizabeth-hez. Egy darabig még eszemben voltak az itáliai csodás emlékek: a toszkánai bor íze, a velencei lányok ölelése, és a kis Lisa könnyekt?l sós búcsúcsókja, amelyet végig leplezni próbált furcsa, megfoghatatlan mosolyával…

Egy örökkévalóságig tartott a hazaérkezésem ideje, de megérte.
Elegáns úriemberként érkeztem, annyira megváltozva, hogy apám, a birtok jegyz?je megemelte el?ttem a kalapját, s mikor rájött, hogy tulajdon fiát tisztelheti bennem, könnyekben tört ki.
A legszebb mégis az a pillanat volt, amikor Elizabeth – óh, mily csodás ifjú hölggyé serdült! – meglátva a nyakamba ugrott, s korának tettetett álszemérmét sárba taposva forrón csókolta a számat.
Azt hiszem, szemben a jelenlegi nyomorult helyzetemmel, eme percek voltak életem csúcspontjai, s ha visszamehetnék az id?ben, szavamra, minden másképp alakulhatott volna.
De ez sajnos nem lehetséges.

Azon az éjszakán sokat beszélgettem a jövend?beli apósommal, aki maga is megnyugtatott, hogy Elizabeth sorsa immár összefonódik az enyémmel. Hosszan meséltem neki az itáliai kalandozásaimat – persze a velencei élményeket bölcsen kihagyva – s mindazt a számos lehet?séget, amellyel gazdaggá tehetjük majd nemcsak a családot, hanem a megyét, s talán az országot is! Szerteágazó terveink persze egyre merészebbek lettek a boroskancsók egyre gyakoribb ürítgetése folytán, amely végül az abszolút szellemi és testi romlásba taszított, minek eredményeképpen már csak kerestük a szavakat, de nem találtuk.
Mivel akkorra már magam is a kastély lakójává váltam, mint jövend?beli családtag haladtam a szobám felé a folyosón – minek falai tele voltak aggatva mindenféle jónev? felmen?k portréival, s tovarepült századokon keresztül is átsüt?, rosszalló arckifejezésük szinte sütötte a hátam, ahogy furcsa, bizonytalan léptekkel imbolyogtam… 

És akkor megpillantottam.
Ott állt az én imádott Elizabeth-em, háta mögött a ragyogó holddal, amelynél szebb képet festeni sem lehetne, mert könnyen giccsesnek mondhatnák: karcsú sziluett, az összetéveszthetetlen hajkoronájával.
Azonmód nekiestem.
Tiltakozott volna, de ajkait csókkal forrasztottam le; mit számított már az a pár nap az esküv?ig! Tudom, hogy apja iránti tiszteletb?l tiltakozott, de már nem volt visszaút. Forrt a vérem a közelségét?l, s a talján lányokon kipróbált fogások nála is hatásosnak bizonyultak: néhány perc múlva úgy omlott a karjaimba, mint azok a rongyból készült bábok, amelyeket a firenzei bábszínészek mozgattak, ott a f?téren…

Csodás éjszakánk volt.
Legmerészebb álmaimat is beteljesítette, ahogy átadta magát nekem, s én nem gy?ztem csodálni teste rugalmasságát, s azt a vele született képességet, hogy mindjárt ráérez, hogy kell engem boldoggá tenni. Mézédes álomba fulladó éjszakánkat durva kopogás szakította meg, valamikor délfelé.
Még a szemeimet sem nyitottam ki, de azt már kivettem az ajtók mögött állók ideges beszédéb?l, hogy aggódnak a testi épségem miatt az el?z? napi szorgos italozás okán, s a hangok közt a leger?sebb tán a leend? apósom hangja, s egy ismer?s, gyönyör?, édes csicsergés volt, amely… de az ajtót abban a pillanatban betörték.

Akkor néztem csak a mellettem békésen alvó lányt – Elizabeth szobalányát – ki józanon, nappali fénynél messze nem hasonlított már a szerelmemre, s aki ugyanúgy aludt akkor, mint most, Mrs. Clark hoteljében…
S ugyanúgy magában hordozta a tévedés szülte, b?nös éjszakánk kegyetlen büntetését: a fiamat.

2006.

Legutóbb szerkesztette - Kiss Jánosné
Szerző Kiss Jánosné 66 Írás
Felber Brigitta Tímea.