Erdélyi Lajos : Apák és fiúk X.

žBeledögleni lehet, megírni nem? â?? írta a földszinti világról Debreczeni József, az Ã?Å¡jvidékr?l deportált költ?. Túlélte a földszinti poklot, és megírta a žHideg krematórium? cím? visszaemlékezését. tven évvel a történtek után olvastam feljegyzéseit. Mint el?hívó tálban a fényérzékeny papíron, merültek fel a feledés homályából a földszinti képek. Mostanság, az ezredforduló éveiben döbbentem rá: mélyen elrejtettem, emlékezetem küszöbe alá utaltam az ott látott képeket.
Mindezt azért jegyzem fel, hogy érzékeltessem: iszonyatos távolságok választották el egymástól a még életer?s, szabadulásban reményked?, illetve a beteg és haldokló foglyokat. Ezt a žtávot? könny?szerrel befutottuk, rövid két-három hónap alatt.
Kett?nknél e novemberi hónapban kezd?dött a versenyfutás a túlélésért. Ekkor szöktem utoljára Édesapám után. Kihirdették, hogy a közelg? tél keservei el?l a gyermekeket, az ottani fogalmak szerint a tizenéveseket, jobb, el?nyösebb munkahelyekre szállítják el. Gyárakba, f?tött csarnokokba. Engem is besoroltak egy ilyen transzportba. Édesapám úgy vélte, talán ott túlélem a tél megpróbáltatásait. Megszöktem, az udvaron lév? latrinában rejt?ztem. Alkalmas pillanatban berohantam az épületbe, föl Édesapámhoz. Kérdezett, de nem tudtam válaszolni. Nehezen lélegeztem, beletelt jó negyed óra, míg szólni tudtam. Csak a felszabadulás után tudtuk meg: a gyermektranszportot megsemmisít? táborba vitték, senki meg nem menekült.
Amikor apámat áthelyezték az els? emeletre, a gyengélked?k közé, én is leköltöztem hozzá. Azzal a különbséggel, hogy bels?, táborban végzend? munkásokhoz kaptam beosztást. Voltam krumpli pucoló, kisegít? Glatz bácsinál, az asztalosm?helyben, néhány napig a csicskások csicskása. (Innét saját gyengeségem buktatott ki. Láger társaimtól soha semmit nem loptam. De a csicskások asztalán ott állt, ?rizetlenül, egy adag m?méz. Nem tudtam ellent állani, hajszál vékony szeletkét lemetszettem bel?le. Aztán még egyet, majd harmadikat. Ez már észrevehet? volt, észre is vették. Röviden kidobtak onnét).
Édesapámon a Schonung nem segített. Korábban szerzett sebei gennyesedtek, az egész testét elborították. Ez volt az a bizonyos flegmone. Krumpli pucoló voltam, tehát žvalaki?. sszeszedtem minden bátorságomat, kihallgatásra jelentkeztem a rettegett Somlyó Lagerartzál. A f?orvos megnézte apámat, röviden, tömören, érzéketlenül közölte: az öregen nem lehet segíteni. Talán három-négy napja van, žki fog fingani?. Err?l már írtam az el?bbiekben: véletlenül nyers hagymát szereztem, ezt loptam a konyha raktárából. Édesapám a karján lév?, nagy kiterjedés? nyílt sebekbe dugdosta a hagyma szeleteket. Szerinte ez, a természetes vitamin žinjekció? mentette meg.
1945 kora tavaszán megbetegedtem, az els? emeleti Revierbe, a gyengélked?be kerültem. Onnét általában egyenes út vezetett le, az alsó szintre. Ett?l megmenekültem. Tüd?gyulladásom volt, nem tudom, minek köszönhettem felépülésemet. Az bizonyos, hogy gyógyszernek nem. Különben, nagyszer? orvosok igyekeztek életben tartani azt, akit lehetett. Emlékszem a szívspecialista Zinner doktorra, aki â?? egyéb eszköz, gyógyszer hiányában â?? letérdelt a beteg ágya elé, együtt imádkoztak. Az eljárás hatástalannak bizonyult.
Édesapámat, felgyógyulása után Büchler BlockÃ?¤ltester szanitécnek nevezte ki. Hat, talán nyolc priccs körzetét kellett tisztán tartani, délben-este az ételt osztani. Utóbbi feladatával kapcsolatosan történt, hogy ismételten, megint csak igaztalanul, szidtam, megaláztam. A vegyes íz szétosztása volt az ürügy, hogy éreztessem fölényemet. Néha a szokásos kemény, kockára vágható marmeládé helyett valami folyékony lekvár volt a žZulag?. Egy-egy leveseskanálnyi járt mindenkinek. A szanitécnek kett?, mert ? a dolgozó ember volt. Plusz a bödön falára, aljára ragadt finomság felnyalása. Ez volt a szanitéc, a mi esetünkben a szanitéc fiának a kiváltsága. Csakhogy abban a bödönben több maradt, mint a szükségszer?en odatapadó édesség. Apám ügyeskedte ki a többletet. Mindenki így csinálta, de én sznob voltam. (Igen, úgy hiszem, sajátos, a lágeréletre jellemz? sznobéria lehetett és nem holmi becsületességi megszállottságban. Hasonló ahhoz, amikor a Becker kommandót kísér? ?r pirosló almát hámozott zsebkésével. vatosan, német módra alaposan, vagyis egyetlen hosszú csík hullott a lábai elé, a porba. A közelben állók meredten figyelték mozdulatait, és mint versenyúszók a startkövön, várták a pillanatot, amikor rávethetik magukat az almahéjra. Apám bizonyult a legügyesebbnek. Felragadta, sietett felém. Félrelöktem kezét. Veszekedtem Apámmal, kiabáltam. žHát már Te is?? Hetekkel kés?bb, már én ugrottam a ledobott szalonnab?r után. Az éhség megérlelt, rétegekben kopott le rólam az otthonról átszármaztatott â?? minek nevezzem – büszkeség?! Édesapám egy szóval sem emlékeztetett a korábbi jelenetre. Nem lehetett könny? számára a fejtet?re állított apa-fia kapcsolatunk). Ma így értékelem a történteket.
Egy délel?ttön a tábor bels? ellen?rzésével megbízott német altiszt tartott szemlét a Schonung szinten. Apám körletében az egyik priccs pokrócait kissé hanyagul hajtogatták össze. Az altiszt szemét sértette a rendetlenség. Mindent kibontatott, széthányták a fekhelyeket â?? és a szalmazsák alatt egy rejtegetett késre bukkant. Tulajdonosát tíz botütésre ítélte. Apámat jelölte ki, ver?legénynek. Szegény apám simogatásra emlékeztet? ütésekkel próbálta kímélni a b?nöst. Kereste azt a helyet, ahol nem ér csontot, nem károsítja a vesét. Az altiszt egy darabig nézte, majd kiragadta kezéb?l a botot, Apámnak kellett elfoglalni az áldozat helyét, és most már az ? fenekén mutatta be a német, hogyan kell verni. Kimérte pontosan a tíz ütést. Szerencsénkre nem tört el a medencecsontja. Volt ennek a történetnek egy számomra örökké kínzó kísér? emléke. Ott álltam, néztem, amíg verték, nem segíthettem rajta. Tehetetlenségemben nevettem.
Március végén, talán április elején, az orosz csapatok megközelítették Breslau városát. Szeles id?ben hozzánk érkezett az ágyúzás hangja. Talán hetven kilométernyire lehettek a táborunktól. Minden napra esedékes volt, hogy megérkezzenek az oroszok. Versenyfutás volt ez, élet és halál között. A németek elkeseredettem védték a várost. A háború végéig nem mozdult a front, az oroszok egy-két napi távolságra t?lünk megtorpantak. Litkemeier, a félkarú SS százados, a körzet munkatáborainak vezet? parancsnoka, állítólag utasította alárendeltjeit: fel kell gyújtani a lágerek épületeit, a menekül?ket gépfegyverrel leteríteni. A sziklák mélyébe épített üzemeket, üregeket felrobbantani, lehet?leg az ott dolgozó rabokkal együtt. Mindezt Glatz bácsitól, az asztalosm?hely vezet?jét?l tudtam. ?mesélte, hogy Vadász Feriék, a bels? ellenállás vezet?i igyekeztek megnyerni maguknak a táborparancsnok Oberscharführer Muckét. Hogy ne hajtsa végre az utasítást, cserében a láger szervezked? ellenállói igazolni fogják ?t, védelmet nyújtanak, ha megérkeznek a szovjetek, az elvtársak. Az egyezkedésnek köszönhet?, vagy sem â?? tény, a tábor tömegmészárlás nélkül megérte a felszabadulást. Ez május 9.-én történt, a fegyverszünet hozta meg a szabadulásunkat.

Itt valójában be is fejezhetném a marosvásárhelyi apák és fiuk krónikáját. De tartozom a befejezéssel. Amikor kell?en kipihentük a zabálások, a szabadulással járó izgalmakat, amikor elbúcsúztunk a német asszonytól â?? kiléptünk az országút forgatagába, dönteni kellett: mi lesz ezután. Abban hamar megállapodtunk, hogy a dörnhaui táborba nem térünk vissza. Mondottam Édesapámnak, hát akkor megnyílt számunkra a lehet?ség, induljunk útnak, Párizs, London, talán Róma â?? annyi szépet mesélt ezekr?l Gyöngyössi professzor. Apám némileg másként látta a világot. žMegyünk haza, Anyád és Húgod talán már várnak ránk?. Nem értettem. Ugyanolyan jól tudta, mint én â?? ?k már nincsenek. Nem részletezem. Fél órás vita után megindultam Nyugat felé. Mehettem talán száz métert, visszafordultam. Amennyire er?m engedte, futólépésben csatlakoztam Édesapámhoz.
Ezzel mintegy varázsütésre, helyreállt közöttünk a normális apa-fiú viszony. ?jelölte ki, merre induljunk (gyalogszerrel. A vasútvonal lengyelek lakta területeken vezetett át, és több csíkos ruhás, frissen szabadult HÃ?¤ftling figyelmeztetett: a lengyelek gyilkolják a zsidókat). Szabályos nyugta ellenében egy paraszt portáról elkötöttünk két szép meklenburgi csikót, hozzá egy szekeret. Apám rám szólt, valami olajos ken?ccsel kenjem be patájukat, kössek piros szalagot a nyakukba. Féltem a dög nagy állatoktól, de engedelmeskedtem. Hosszú volt a szül?városomhoz vezet? út. De voltaképp május 9.-én megtörtént, ami számomra máig érthetetlen: percek alatt visszaváltoztam kiskamasszá. Aki apai tanács hiányában képtelen döntéseket hozni. Ha kérdik, hogyan éltem túl a deportálást, hogyan dolgoztam fel magamban ezeket az emlékeket â?? valójában nem tudok válaszolni.
Lehet, hogy az emberi lelkekhez jobban ért?k kihámozzák titkomat ebb?l a vallomásból.

Budapest, 2004. január â?? április. Erdélyi Lajos
Gross Rozen KZ 43083

Legutóbb szerkesztette - Erdélyi Lajos