Zatykó Zoltán : Trág(ár)adásom története

Biztosan mindenki elgondolkodott már azon, hogy milyen lenne mások fejébe belelátni, vagy mások véleményét meghallgatni úgy, hogy közben mi magunk inkognitóban maradhassunk. Remek lenne. Azonban erre tényleg van lehetőség az internet segítségével. Vannak különböző honlapok, amelyek több-kevesebb sikerrel arra vállalkoztak, hogy amatőr írók alkotásait mindenki számára elérhetővé tegyék elektronikus formában. Ha ezek közül bármelyiket meglátogatjuk, mérhetetlen mennyiségben ömlenek ránk a publikációk, némelyik úgy, ahogyan azt a szerző feltöltötte, mások pedig egy előzetes lektorálás után olvashatóak, ami ebben az utóbbi esetben szerencsésebb az olvasók esztétikai érzékeire nézve. Valóban elolvassa valaki ezt a mennyiséget? Vagy inkább szemezgetünk a címek, szerzők, témák szerint? Vagy vannak olyanok is, akik az internet által kínált inkognitív lehetőségeket felhasználva kiélik örömüket vagy dühüket? Biztosan.
Azonban engem egy konkrét cél indított el, mégpedig az, hogy egy trágár-egoista stílusú figura meddig juthat el a népszerőségi listán.

Az alapkérdésem az volt, mielőtt belekezdtem a publikációkba, hogy:
¢ szükségünk van-e arra, hogy trágárságokat, vallási-társadalmi-esztétikai alapértékekkel obszcén módon szembeszegülő megnyilatkozásokkal találkozzunk?
¢ illetve, mennyire képes befolyásolni és a véleményeket megosztani egy ilyen elvek alapján készült szerzeménysorozat?

Áprilisban ujgazdag nicknéven regisztráltam magam egy amatőr írók műveit megjelentető honlapon, ahol bárki, válogatás és különösebb szerkesztőségi beavatkozás nélkül elhelyezheti műveit. sszesen hatvan cikket jelentettem meg viszonylag nagy sikerrel és több száz hozzászólással. Nagyon gyorsan, kb. 2-3 hét alatt bejutottam a 20 legolvasottabb és legtöbb értékelővel rendelkező szerző közé, ami megdöbbentett, hiszen a valódi nevemen publikált cikkekkel – amelyek többnyire ugyanezeket a témákat ölelték fel kultúrált szövegkörnyezetben – a közelébe sem jutottam az első húsznak.
A figura egy meghatározott keretszókincsben mozgott, volt hat tíz szó, kifejezés, ami örökösen előfordult az írásokban. Alapvető elv volt a nők, a vallás, az idősek, a minimálbért dolgozók, a szegényebb rétegbe tartozók és a hajléktalanok lenézése, emberi mivoltuk semmibe vevése. A történetek kihangsúlyozták az újonnan meggazdagodott férfi alapvető személyiségbeli és szemléletbeli átalakulását. A provokáció meghatározott célt kapott, és ez a hozzászólásokból megállapítható, hiszen végletek csaptak össze újgazdagért és újgazdag ellen.
Voltak, akik már az elején megsejtették, hogy ez valamiféle játék, és ezt vissza is jelezték azzal, hogy különböző dicsretekkel és ösztönzésekkel láttak el. A durva trágárságok ellenére sem tántorodtak el a felismeréstől, sőt volt olyan, aki el is gondolkozott a történetek igazi mondanivalóján. Valaki azt írta, hogy ha mindezeket az írásokat szépen, kultúráltan tárnám az olvasók elé, akkor semmit nem érnék el vele, csupán néhány bólogatós írná oda, hogy igen, ez tényleg így van vagy, hogy ezt jól megírtad, stb. Ezt igazolandó, a saját nevem alatt futott cikkek valóban hasonló semmitmondó hozzászólásokat kaptak, igazán nem kerültek a figyelem központjába.
Akadtak olyanok is, akik mélységesen megbotránkoztak, és azonnal letiltottak vagy lepontoztak, de mégis folytonosan visszatértek, véleményeztek, hozzászóltak. A furcsa, hogy bármennyire hihetetlen történetet tártam az olvasók elé, volt olyan, aki minden gondolkodás nélkül elhitte.
A legérdekesebb hozzászólók azok voltak, akik igyekeztek átvenni a stílust, hasonló trágárságokkal támadtak vagy éppen támogattak. Volt olyan cikk, ahol a hozzászólók, eltávolodva az írás témájától, egymásnak esve vitatkoztak, olykor anyázásig menő összecsapásoknak voltam tanúja.
A cikkek megosztották a hozzászólók véleményét, és bár öt-tíz írásnyi anyagot terveztem, hatvanra sikerült.
Az alapkérdésre, hogy van e szükségünk trágárságokra, a válasz igen. De. Nem mindegy, hogy milyen társadalmi szinten, milyen társadalmi környezetben. Ahol a cikkeimet feltettem, megfelelő táptalajnak bizonyultak az olvasók, tehát mondhatom, hogy ott, azok között az olvasók között sikert ért el Újgazdag. Feltehetőleg az a honlap sajátosságából – a mindenki mindent bármikor elv – adódott, mivel jelentősebb kontroll nélküli írásokat is el lehetett helyezni az olvashatatlantól az élvezhetőig. Ezzel ellentétben viszont állíthatom, hogy a mai bulvársajtós-virágzós világban sem szükséges az ilyen mértékű trágárkodás a népszerőség elérésében. Bár nagy szerepe van a médiának abban, hogy ki emelkedhet fel az erkölcsi-esztétikai-morális érzékeink fölé, akár akarjuk, akár nem.
Itt visszatérnék a stílust utánzó hozzászólókhoz. A tanulmányom elején utaltam arra, hogy vannak olyanok, akik az ismeretlenség állarca mögé bújva éljenzik az Újgazdag féle alkotókat, mindennapjaikat ilyen megnyilatkozások töltik ki, így természetesnek veszik. Elképzelhető az is, hogy ezzel a legalizált trágársággal emelkedtek felül saját maguk kissebségi érzésein, azt gondolva, hogy ezzel kilábalhatnak a kisemberek szürkeségéből. Pedig nincs igazuk. Nem volt túl nehéz feladatom Újgazdag megalkotásával, hiszen csekély szókincset és fellengzős hozzáállást adtam neki, amivel egy idő után közönségessé és unalmassá vált, a huszadik cikk felé magam is egyhangúnak találtam.

Végkövetkeztetés. Attól, hogy néha-néha elengedünk egy káromkodást, még megmaradhatunk annak, akik vagyunk, de az örökös beszólásoktól csak ujgazdagok lehetünk, aztán valakik a sok közül, aztán senkik mindenki között. Bár az is egy stílus.

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Zatykó Zoltán 85 Írás
"Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy, S egy talpalatnyi föld elég nekem. Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni." Madách Imre: Az ember tragédiája