Verő László : Akár így is történhetett volna

*

Az úton fejüket lógatva poroszkált a két sárga kanca. Hátukon Ferenc és István kornyadozott. Kopott ruhájuk alapján, nem lehetett megállapítani első látásra, hogy mifélék. A Királyhágó előtti kicsi falu határához érve bukott le a nap a hátuk megett. A tucatnyi szegényes ház egyikében sem lelték az élet jeleit, csak az utolsó előttiben ugatott fáradtan egy lompos, öreg kutya. A két utazó kopogtatott a marhahólyaggal bevont kicsiny ablak keretén, kezükkel ellenzőt formálva, belesvén a házba. Mocorgást hallottak inkább, mint láttak. A lovakat a ház előtt görbülő körtövefa egyik ágához kötötték, és erőst meghajolva léptek a homályos konyhába, a neszezés forrását kutatva. A kemencepadkán valami koszlott suba alatt, egy ijedt gyermek szemei világlottak.

Ferenc odalépett a remegő gyermekhez, és tarisznyájából egy fél cipót nyújtott felé mosolyogva. A gyermek lassan nyúlt az úton igen csak megszáradt kenyér után, majd mohón harapott belé. Miután megette, lassan kikászálódott a rongyokból, és kérdőn nézett a látogatókra.

— Az urak sokan jöttek? — kérdezte elhaló hangon.

— Miért jöttünk volna sokan? — kérdezett vissza Ferenc.

— Újra jönnek! Magukat is elhurcolják!

— Kik?

— Hát a tatárok.

— Azok már nem!

— Honnan tudja?

— Kimentek mind. Ezen az úton vonult ki az egész horda, Isten segedelmével örökre.

A gyermek tágra meredt szemmel hallgatta a hírt, majd hatalmas könnycsepp gördült végig maszatos arcán.

— Mindenkit megöltek, vagy elvittek három napja. Magam maradtam. Vigyenek magukkal! Könyörgök!

A két utazó egymásra nézett, egyszerre bólintottak.

 

Kolozsvárra érvén, siralmas látvány fogadta őket. A házak nagy része fölgyújtva, a kicsiny város infernális képet mutatott. Csak a Kolozsmonostori Apátság tűnt épnek. Arrafelé vették útjukat. Lovaikról lekászálódván, áhítattal léptek a templomba. Megdöbbenve látták, hogy a dúlás nem kerülte el Isten házát sem, az oltár darabokra zúzva porladt a padlón.

A gyermek földre vetette magát, és hangos zokogásban tört ki. A zajra egy fiatal pap sietett elő a sekrestyéből, rémülten. Megállt egy pillanatra, szemügyre vetvén a látogatókat.

— Laudetur Jesus Christus! — köszönt örvendve.

— In aeternum amen! — válaszoltak egyszerre.

— Istennek hála, emberi lelkek! Honnan és mi járatban, testvéreim az Úrban?

— Magunk sem tudjuk, a horda után vonulunk megbizonyosodni, hogy végleg kitakarodnak az országból. Jelentést kell vinnünk Béla király urunknak, aki visszatérni készül Dalmáciából. Hanem magunkkal hoztuk ezt a gyermeket, s engedelmeddel őt reád bíznánk. Jó kereszténynek látszik.

— Hozta Isten, szükség is van erőst rea, újra kell építeni a templomot, házakot, lelkeket — már aki megmaradt. A gyermeket jó helyütt hagyjátok, ti meg járjatok békével, az Úr kísérjen utatokon!

 

Huszonkét év múlva egy szakállas, csapzott vándor lépett az apátságba. Meghatódva nézett körül, a rendezett, tiszta templomban. Térdre borult, és áhítattal mormolt hálaadást a megváltó szobra előtt. Majd fölállt, és a sekrestyébe lépve, Benediktusz atyát kereste.

— Én vagyok testvérem, mit tehetek érted? — kérdezte az őszülő, de szálegyenes kanonok.

— Atyám? Nem ismersz meg? Igaz én sem. Emlékszik, mikor befogadott azokban a gyilkos időkben? Én vagyok az a Jankó!

— Hála légyen az Úrnak, hogy egészségben visszavezette lépteidet! No, de ne én fecsegjek, mesélj! Mi törtét veled egy emberöltő alatt?

— Hosszú sora van annak! Mikor atyaságod elbocsátott testben és lélekben megerősödve, Nyugotra fordítottam a vándorbotomat. Rengeteg szenvedést láttam a földúlt országban, temetetlen hullák kísértek utamon. Mikor Fejérvárra értem, király urunk már elfoglalta az őt megillető trónust. Szükség volt minden épkézláb emberre, így én is a szolgálatába álltam. Megbízott urunk, hogy járjam be a végeket, és tudósítsam az ország állapotáról. Hosszú esztendőkön keresztül jártam Dalmáciától a Fölvidékig, egészen az oláhok földjéig. Híven tudósítottam királyunkat, hogy hol kellene megerősíteni a mezsgyéket, várakat építeni, védvonalakat emelni. Az évek során egész kis vagyont kaptam nagylelkű urunktól. Most ezt hoztam el atyámnak, hogy fordítsa érdemes dolgokra. Szeretnék végre megpihenni itthon.

— Megáld az Isten, gyere pihenj meg nálunk, békében, nyugalomban. Itt is lesz később tennivalód, meglásd. Telepedj meg, végy asszonyt magad mellé, egy kicsi házat is kapsz itt a monostoron. Hanem nevet szereztél e, vagy csak maradtál Jankó.

— Mintha a gondolataimban olvasnál atyám! Szeretném, ha életem hátralévő felében, ne csak az egyszeri Jankó maradjak. Ugye, van hatalma, hogy ne csak keresztnevet, de böcsületes első nevet is adjon nekem, hisz már nem emlékszem apámuramra.

— Van fiam! Mától legyen a te neved Szibinyányi János, és sokasodjál, az Úr és az ország üdvére!

 

A nevére büszke János még hosszú ideig szolgálta a várost és az egyházat. Kilenc gyermeke született, az első fiú örökölte a derék apa becsületes nevét. Emberöltőkön keresztül, az első fiút Jánosnak keresztelték.

Később innen került Szibinyányi János Zsigmond király udvarába.

Ez már azonban egy másik történet.

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Verő László 84 Írás
1986-ban alapítottam meg a Héttorony Könyvkiadót, mely élt tíz évet, és több mint száz kiadott kötet maradt utána. Béke poraira. Most - e kor igényeinek megfelelően - itt, a világhálón halásszuk a jó írásokat, remélhetőleg szerzőink, és olvasóink örömére. *** Született 1954. április 12. Budapest Elhunyt 2007. május 24. (53 évesen) Budapest