Grania : Hullámvasút

Mennyire vesszük saját kezünkbe sorsunkat, mennyire merünk bátran küzdeni az álmunkért? És ha igen, úgy is vállaljuk a kockázatot, ha pontosan tudjuk, nem mindig egyenlő azzal: bátraké a szerencse?

Elkeseredetten ténfergett a lakásában. Próbálta visszatartani a könnyeit, aztán rájött, minek, hiszen úgysem látja senki. Szabadon engedte hát őket, hagyta, hogy a langyos cseppek végigcsiklandozzák az arcát, érezte a keserő-sós ízt a szájában. Lekuporodott a kanapéra, és átadta magát a sírásnak.

Nemrég tudta meg, hogy elvesztette az állását. Azt a kis mellékes állást, amiből továbblépni akart. A főállását már régebben otthagyta, és a megtakarított pénzéből próbált élni, abban a reményben, hogy mire elfogy, talál olyat, amit szeretne. Nagyon fontosnak, élete leglényegesebb részének tartotta ugyanis, hogy azt a munkát végezze, amit szeret. Ezért kockázatra is hajlandó volt. Biztosra vette, hogy az Élet megajándékozza majd a bátorságáért, és hamarosan szerencséje lesz. Kitartóan próbálkozott hónapokon át, a félretett pénze lassan, de biztosan fogyatkozott. De nem aggódott, mert a mellékes jövedelme – amit örömmel végzett – hozott annyit, hogy valahogy túlélje a hónapokat.

De most már ennek is vége.

Kétségbeesetten nézett körül a lakásában. Ezt a lakást ő hozta össze, minden egyes négyzetcentimétere az ő verejtékes munkájáról árulkodott. Nem volt valami fényes hajlék – de ő alkotta, beleadta szívét-lelkét, és nagyon szerette. Nem lehet, hogy elveszti ezt is…!

Hirtelen sötét dühöt érzett – dühös volt a főnökére, mert hagyta, hogy tönkremenjen a kis vállalkozás, amiben örömmel dolgozott; dühös lett a gazdag emberekre, mert nekik mindenük megvan, és legtöbbször nem is dolgoznak meg érte – így gondolta -; dühös lett azokra, akiknek folyton szerencséjük van, mert neki sose volt; és azokra, akiknek jó kapcsolataik voltak, és így boldogultak. Aztán dühös lett az országra, mert alig teremt munkalehetőséget, és nyomorúságos fizetéseket osztogat, holott külföldön, más, gazdagabb ország szülötteként többszörösét kereshetné a végzettségével. Majd dühös lett az egész életre, a sorsára, hogy folyton küzdenie kell, folyton nehézségekkel kell szembenéznie, és még csak jutalmat sem kap erőfeszítéseiért.

Az előző állása halálosan unalmas volt. Észre sem vették, alig akadt dolga, előrelépésre reménye sem volt, és nem bízták meg olyan feladattal, amit élvezettel végzett volna. Számára ez utóbbi létfontosságú kérdés volt. Több mint két évet húzott ki a biztonságos unalomban, míg elege lett. Úgy gondolta, kockáztat, nekivág az életnek – cserébe elvárta, hogy bátorságáért, kockázatvállalási kedvéért hatalmas jutalomban legyen része. Úgy gondolta, ez így igazságos, és így van rendjén.

De most úgy tűnt, minden összeomlott.

Napokig nyomorúságos állapotban, fásultan és kedvetlenül lézengett, nem találta a helyét, és úgy érezte, elfogyott minden energiája, nem tud tovább küzdeni. Képtelen volt összeszedni magát, hiszen minden idejét és energiáját lefoglalta, hogy mélységesen sajnálta önmagát.

Egyik nap, unaloműzőként, kiment a vidámparkba. Céltalanul sétálgatott, komoran nézegette a nevetgélő embereket, mindenkit irigyelt, és azt gondolta, nincs nála szerencsétlenebb a világon. Irigysége már-már gyűlöletbe csapott át. Hogy gondolják mások, hogy itt vidáman sétálgatnak, játszanak és élvezik a napsütést, mikor az élet szomorú, igazságtalan és kegyetlen? Vagy nekik talán minden sikerül? Csak neki nem?

Megállt a hullámvasút előtt, sokáig nézte a sikoltozó, rémüldöző embereket.

Nem értette őket. Hiszen ők választották ezt a gyomorforgató borzalmat. Sőt, mi több: még pénzt is adtak érte. Akkor hát minek rémüldöznek? Hiszen előzőleg látniuk kellett, mivel jár ez, előttük mások is sikoltoztak! Vállaltak valamit, részt akartak venni benne…aztán meg pánikba esnek?

Vagy ez csak játék? Hiszen tudja mindenki, hogy a hullámvasút alapvetően biztonságos. Egy megbízható gép, mely ugyan ijesztően kanyarog, és félelmetes sebességgel halad, azért mindenki tudja: túl fogja élni. A célban csak egy élménnyel lesz gazdagabb.

Egyszerre megértette az összefüggést. Ő is vállalt valamit. Tudta, hogy nem lesz veszélytelen. Tudta, hogy időnként félelmetes lesz, és hátborzongató. Ő is felszállt egy hullámvasútra. Szabad akaratából. Csak ezt Életnek hívják. Melyben néha nem tudni, milyen kanyar következik, mekkora mélység, vagy magasság, és mekkora sebesség.

Hirtele n gyorsabban kezdett dobogni a szíve, és teleszívta tüdejét a friss, kora tavaszi levegővel. Milyen finom virágillata van. Hogy harsog körülötte minden. Micsoda színek vannak. Micsoda bódító illatok. Hogy mosolyog az egész világ!

Aznap este ezt írta a naplójába:

-Nem szabad áldozatnak tekintenem magam, és még csak sajnálatra méltó sem vagyok. Én választottam ezt, senki nem kényszerített. Elegem volt az eddigiekből, hát változtattam. De nem mondta senki, hogy nyerek is.

Én úgy gondoltam, ha bátor vagyok, és kockáztatok, akkor nyernem kell. Rosszul gondoltam. A kockázat ugyanis nem ezt jelenti. Az egy veszélyes lépés, ami 50-50 %-ban nyerés – de vesztés is lehet. Ezt nem kalkuláltam bele. Hiba volt….

Egyelőre még a vesztő fázisban vagyok, de nem tudhatom, mikor fordul a kocka. Épp ez benne az izgalmas. Én választottam a sorsom, nem sajnálhatom hát magam. Akkor sem, ha mindent elvesztek. Ez félelmetes is, de ugyanakkor szédítően izgalmas, és fantasztikus szabadságot jelent. Maradhattam volna a régi állásomban, lennék biztonságban, és unhatnám halálra magam. Ez nekem nem kellett. Döntöttem: kockára tettem mindent, és meglehet, el is vesztek mindent. De akkor is boldog leszek. Mert legalább megpróbáltam. Ha nem sikerül, ha bekövetkezik a legrosszabb, akkor is csak magamat hibáztathatom, senki mást. Csak én tartozom magamért felelősséggel – de nem is függök semmitől és senkitől. Legalább nem alkudtam meg, mertem lépni, és akartam a változást. Számomra ez maga az élet. Csak így érzem, hogy élek. Ha meghunyászkodom, nekem az maga a halál. Annak semmi értelme. Elvégre élni jöttem a Földre…

Az élet csak egy játék, egy hullámvasút. Félelmetes és szédítő kanyarokkal, néha halálfélelemmel. Sosem tudom, mit rejteget a következő kanyar. De hinnem kell, hogy mindezt Isten tartja kézben, és ez biztonságot ad. Ágy nincs más dolgom, csak hátradőlni, és átadni magam a kanyarok, a sebesség, a magasságkülönbség élvezetének. Élni csak úgy lehet, ha megadom magam az Életnek. Nézhetem kívülről, mert nem merek belemerülni – de akkor mi okoz majd boldogságot? Ha nem merek megkóstolni egy süteményt – mert hátha rossz ízű lesz – minek vettem meg? Ha nem merek élni – ugyan minek vagyok?

Felfoghatom úgy, hogy szerencsétlen áldozat vagyok. De úgy is, hogy egy hatalmas kalandban veszek részt, melyben bármi megtörténhet. Ez pusztán nézőpont kérdése.

Én inkább az utóbbit választom.?

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Grania 7 Írás
Hmmm, mit is mondhatnék? Egy mindenre kíváncsi, filozofálni szerető, tipikus Vízöntő vagyok. Újságíróként dolgozom. Akik közel állnak hozzám: Márai, Coelho, Osho. De még biztosan felfedezek újakat. :-)