Grania : Az Ördög

Senki nem tökéletes, ezt tudjuk. Miként azt is, hogy – legyünk bár akármilyen rendes emberek – időnként mindnyéjukban felülkerekedik a rosszabbik felünk… de mennyire merünk ezzel szembenézni….?

Meredten nézek magam elé. Nem bírom felfogni az imént hallottakat. Nem, ez nem lehet igaz. Nem történhet ilyesmi. Csak álmodom. Persze, ez csak menekülés, pontosan tudom, hogy ez most itt a kőkemény valóság.

Egy perccel ezelőtt közölte velem a barátnőm, akiben a végtelenségig megbíztam … mit is? Hogy átvert? Hogy bosszút állt rajtam? Vagy mindkettőt?

Üvöltve sikítanék, de nem jön ki hang a torkomból. ssze akarok törni mindent a környezetemben – beleértve magamat is – de nem bírok moccanni. Sokkot kaptam. Leblokkoltam. Csak az agyam lüktet, és a szívem ver, ők az egyetlen élők a mozdulatlanságban.

Az első, amit végül teszek, hogy darabokra tépek egy könyvet. Az a címe: -Úgy szeress, hogy szeressenek? Rettenetes dühös vagyok a könyvre, kifejezetten élvezem, hogy miszlikbe apríthatom, és széthajigálhatom a darabjait a szobában. Tudom, hogy őrült dolog, amit teszek, még soha nem is viselkedtem így, de nem tudom másképp kifejezni első fájdalmamat.

Aztán persze bőgök is – igen, nem sírok, az túl lágy lenne ehhez az érzéshez, hanem hangosan bőgök, mint egy kisgyerek. Nem az fáj, amit elmondott, ami történt. Az fáj, hogy úgy érzem: bosszút állt rajtam. Bosszút állt az, akit nagyon szerettem…

Idővel persze lenyugszom, másnap próbálok normálisan viselkedni a munkahelyemen, az utcán, és mindenhol. -Normálisan?, mint mindenki más, mert ebben a világban ez a normális: elfojtani a bennünk tomboló érzelmeket. Vajon mások is ezt teszik? – tűnődöm az utcán – Lehet, hogy azt a középkorú nőt épp elhagyta a férje, de összeszorított szájjal tűri? Talán az az öregember nemrég vesztette el a feleségét, de megy tovább az életben? Mit gondolnak mások? Vagy hogy éreznek? Lehet, hogy majdnem mindenkiben tombol valami, amit nem engednek szabadjára, mert úgy gondolják, az nem -intelligens?, nem -normális? viselkedés… ? Holott minden érzelmükkel együtt természetesek, csak emberek, minden fájdalmukkal, félelmükkel, örömükkel, bánatukkal… Akárcsak én?

Mire hazaérek, az rdög már ott terpeszkedik a díványon. Ahogy meglát, diadalmasan nevet fel:
– Áááááh, végre, végre! Átvehetem feletted a hatalmat! – kacag hangosan. Közönyösen nézek rá. Nem döbbenek meg a jelenlétén – holott nem mindennap esik meg az emberrel, hogy szemtől-szemben beszélhet saját énjének ördögével. – Végre eljött az én időm! – tobzódik győzelemittas örömében, és megvetően a sarokba int. Követem a tekintetét. Ott egy fehér alak kuporog, megfélemlítve, rettegve, szárnyaszegetten, legyőzötten. Arca nedves a könnyeitől. Könyörögve néz rám, a kezét is kinyújtja, de én közömbösen elfordulok tőle.
– Hogy érted, hogy eljött a te időd? – csupán ennyit kérdek a díványon még mindig diadalmasan és gonoszul nevető fekete alaktól.
– , ne tudd meg, mennyit harcoltam, hogy végre én irányítsalak. Sose sikerült. – biggyeszti le a száját. – Sose engedtél nekem. Mindig Rá hallgattál – int újra a sarokban kucorgó alakra. – Azt hittem, veled szemben sose győzedelmeskedhetem. De most…végre veled lehetek. Társak lehetünk!
– Ugyan miben? – kérdem színtelenül, s megint vetek egy pillantást a sarokban ülő fehér alakra. Valahogy undort érzek iránta. Hát persze, mindig ő irányított. Mindig rá hallgattam. Nahiszen, nem sok mindent kaptam érte cserébe. Megvetően húzom el a számat. Legszívesebben kihajítanám az ablakon, vagy összetörném, megölném, hogy soha többet ne lássam. Egyre jobban vonzódom ugyanis a díványon fetrengő alakhoz…
– Ugye, ugye – mondja ő, mintha a lelkembe látna – mert sose hallgattál rám! Ágy segíteni másokon, meg úgy kitenni a lelkedet mindenkinek, meg így kihúzni másokat a bajból, meg szeretni, óhh, szeretni! Mit ér az? Semmit az égvilágon! Látod már? Mire jutottál a nagy szereteteddelő Ugyan mire? Volt bármi kézzelfogható hasznod belőle? Kaptál belőle vissza valamit? Ugye, hogy semmit! Csak átléptek rajtad, kihasználtak, letapostak, bosszút álltak! Itt az idő, hogy Te állj bosszút, és te lépj át másokon! Tarts velem! Miénk az egész világ! Majd meglátod, micsoda remek mulatság lesz! – és hangosan, diadalmasan kacag.

A fehér alak a sarokban félénken emeli fel a fejét. Rám néz. Tudom, mit akar mondani. Hogy a szeretet nem arról szól, hogy kap-e vissza valamit az ember belőle. Hogy a szeretet önzetlen. A szeretet csak jót szül, még ha nem is sejtjük. A szeretet minden. Bármi is történik, szeretni kell és megbocsátani. A bosszúból soha nem fakad jó, sőt, épp ellenkezőleg.

De nem akarom meghallani a szavait. Kizavarom a szobából, és az életemből. Mától kezdve az rdöggel tartok. Sokkal jobb lesz minden…

Ágy is történik. Mindig velem van, súgja, mit tegyek, mit mondjak. No, nem mindenkivel kapcsolatban. Azért az rdögnek is van -szíve?. De a barátnőmmel szemben nagyon kegyetlen. Én meg ráhagyom Még jól is esik.

Elköltözöm a közös albérletből. Saját lakást szerzek. Időként hallok a barátnőmről. Egyszer azt, hogy nagyon rosszul van, valami baj történt vele. Az rdög elégedetten dörzsöli a kezét, én vele tartok. Együtt örülünk a hírnek. Később azt hallom, hogy rendbe jöttek a dolgai és boldog. Az rdög sértődötten és dühösen ül a sarokban. Igazságtalanságot kiált. Vele kiáltom. Nem szabadna boldognak lennie. Közösen forraljuk a rosszat, a bosszút, szívemet már szinte teljesen megmérgezte a mérges nyíl, mellyel az rdög megsebezte. És ez így meg hónapokon keresztül. Nem keresem a barátnőm társaságát. Nem hallgatom meg a bocsánatkérését. -Nem érdemli meg? – súgja az rdög, mikor elbizonytalanodom. Nem kezdeményezem a kapcsolatot, tudni sem akarok róla…

Vagy mégis? -Azt tudnunk kell, ha valami baja van!? – kiáltja az rdög a fülembe – abból élünk!? De én már kezdek nem gondolni erre. Fájdalmat érzek. Szenvedek. Küzdök az rdöggel, kezd teher lenni a társasága. Néha-néha feltűnik a fehér ruhás alak, akit a sarokban láttam utoljára. Eleinte dühödten próbálom elzavarni, de egyre kevesebb meggyőződéssel. Hiányzik. Fáraszt ez az egész érzelemvilág, melybe néhány hónapja csöppentem, elegem van a dühből, a gonoszságból, a bosszúhadjáratból. Elegem van az rdög szavaiból. Feldereng előttem: így nem lehet élni…

Az rdög kétségbeesik. Érzi, hogy veszít a hatalmából.
– Csak nem akarsz meg-bo-csá-ta-ni??? – kiáltja dühös döbbenettel. – Nem emlékszel mit tett veled???
– De, emlékszem. – bólintok – de hát olyan rég volt, hónapokkal ezelőtt… Igazából nem akart ő nekem rosszat. Nem direkt csinálta. Változnak a dolgok. Nem haragudhatok rá örökre. Annak mi értelme?
– Na, de… – nem talál szavakat a rémülettől – nehogy már elölről kezdd! Újra ki fognak használni! Újra rád taposnak! Nem érzed a hatalmat? Amit én nyújtok neked? Nem látod a szépségét?

Elgondolkodom. Sok mindent láttam ez alatt a néhány hónap alatt… de szépséget??? Azt nem. Igen, lehet, hogy sokan átvertek, rám tapostak, kihasználtak. De hát… nem tudok, akkor sem tudok örökre így élni, haraggal, bosszúval, gonoszul…
Szembenézek az rdöggel:
– Szépséget, azt nem láttam. De gyötrelmet éreztem, nem is keveset. Nem jó embert választottál magadnak. Nem én vagyok, amivé tettél. Nem tudsz a hatalmadban tartani örökre. Csak egy darabig tartott. Nem akarom tovább csinálni…
– Te….te nem vagy normális! – sikoltja az rdög, de látom rajta, hogy nagyon fél. Jé, és mintha zsugorodna is, egyre kisebb és kisebb… – Miért? – kérdi kétségbeesve – miért taszítasz el magadtól? Miért akarsz megbocsátani a barátnődnek????
Elmosolyodom:
– Mert szeretem… ez ilyen egyszerő…
– Neeeeeeeee! – sikítja az rdög vadul és rémülten, de már hiába. Pillanatok alatt zsugorodik egyre kisebbre, majd fekete köddé válik. Még hallom utolsó üvöltését a fülemben, látom eltorzult és gonosz arcát, amitől a hideg is kiráz. Hogy viselhettem el ezt a valakit a társaságomban hónapokig? Mintha valami rémálomból ébrednék. Sóhajtok, nagy levegőt veszek, múlik a teher a szívemről. Felszabadultan mosolygok. Végre! Igen, valóban mosolygok, végre nem gúnyosan és gonoszul, hanem megkönnyebbülten, és igazi örömmel.

Beszélek a barátnőmmel telefonon. Találkozunk egy kávézóban. Hónapok óta először. Jól van. Igazán jól. És én kimondhatatlanul örülök ennek. Lehet ő nem is sejti… de talán jobban örülök a boldogságának, mint ő maga. Egész más ízeket érzek a levegőben, egész más hangokat hallok. Feltöltődöm, melegség vesz körül. rákig beszélgetünk…

Egyszer csak úgy érzem, valaki figyel. Odanézek. Egy magas, talpig hófehér lepelbe öltözött alak néz ránk mosolyogva. Fény árad belőle. Tudom, ki ő. Már találkoztunk. És végre, ismét ő lesz a társam…

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Grania 7 Írás
Hmmm, mit is mondhatnék? Egy mindenre kíváncsi, filozofálni szerető, tipikus Vízöntő vagyok. Újságíróként dolgozom. Akik közel állnak hozzám: Márai, Coelho, Osho. De még biztosan felfedezek újakat. :-)