Vezetéknév
Grania
Üzenet
14 év 2 komment

Vígasznak szántam valakinek az alábbiakat. Ha magyaráznom kell, nem értem el a célom…

Napok óta látom, hogy milyen szomorú vagy. És ettől majd` megszakad a szívem… mármint ha volna…
Kérlek, ne hibáztasd magad! Nem tehetsz róla, hogy így alakultak a dolgok, ahogy. Én megértelek, és hidd el, nincs bennem semmi harag.
Már jó ideje figyellek, és mindig is azt szerettem volna, hogy Te legyél az Anyukám. Mert nagyon szeretlek. Ezért türelmetlen voltam, és minél hamarabb meg akartam születni, de elhamarkodtam a dolgot. Türelmetlenségemben hibát követtem el. Megfogantam most. Azért, hogy végre láthassalak igazi, emberi szemmel, hallhassam a hangod, és érezhessem az ölelésed. Nem bírtam tovább várni.
Látom, hogy minden jó szándékom és vágyam ellenére rosszul cselekedtem, mert most szenvedsz miattam. Ezt pedig egyszerően nem bírom nézni, nekem is nagyon fáj. Leginkább attól rémültem meg, hogy bűnösnek tartod magad, és úgy érzed, büntetést érdemelsz, mert hagyod, hogy elveszítsük egymást.
Ne gondolkodj így! Én kérlek erre. Hidd el, nem vagy bűnös, és semmiért sem érdemelsz büntetést. Én tudom, hogy a lelked jó, és szeretsz engem. Éreztem, hogy nagyon vársz, de ne aggódj! Megígérem, hogy visszajövök hozzád!
Néhány év múlva, amikor rendeződik az életed. Más testben leszek ugyan, de nem baj, mert testem fele egy olyan férfitól fog származni, aki mindennél jobban fog Téged és engem is szeretni. Én tudom, mert már láttam őt. Útban van feléd, csak meg kell találnotok egymást. Nemsokára megtörténik.
Neked semmit nem kell tenned, csak higgy bennem. Higgy, és én visszajövök. És akkor nagyon boldogok leszünk mindannyian.
Kérlek, szárítsd fel a könnyeidet, és ne sirass engem, mert visszajövök, és látjuk majd egymást. Mindenképpen Te leszel az Anyukám. Mindig is ezt akartam, nem fogom feladni. Csak higgy, és bízz abban, hogy minden jóra fordul.
Kérlek, amíg nem találkozunk, ne légy szomorú, és ne sírj. Legyél boldog és vidám, bízz, és haladj előre az utadon. És élj. Azért, hogy mire találkozunk, kiegyensúlyozott és igazán boldog lehess. Ilyennek szeretem az Anyukámat, vagyis Téged…

Ma este, amikor ezt az üzenetemet elolvasod, gyújts meg egy gyertyát, és búcsúzzunk el egymástól, de ne feledd: ez a búcsú csak átmeneti lesz, mert visszajövök. Imádkozz Istenhez, mondd el neki és Nekem is, mi fáj. Ne tartsd magadban, mert akkor lassan gyógyuló, örökre mérgező sebeket szerezhetsz. Mondd ki őket, és utoljára sírd ki magad miattam. És aztán nyugodj meg, és legyél boldog. Nekem egészséges Anyukára van szükségem. És én csakis Nálad akarok megszületni. Téged választottalak, mert szeretlek.

Ürítsd ki magadból az összes keserőségedet és félelmedet. Akarj élni, mert az élet gyönyörű, és még fel kell majd nevelned engem.
Ne feledd: visszajövök Hozzád!

Csak higgy.

És bízz.

Szeretlek.

14 év 3 komment

Akinek van cicája, érteni fogja… Akinek nincs, szerezzen be egyet, ha derülni akar…

Menjünk ki a konyhába. Igyekezzünk nem orra bukni a lábunk alá szaladó cicában (pláne felrúgni). Vegyük fel a földről a levert kávéfőzőt, csavarjuk le a tetejét. Beszéljünk nyugtatóan a hangosan nyivákoló cicához. Vegyük ki a zacctartót. Sikítsunk, és szedjük le a lábunkról a 20 karmával ránk felmászó cicát. ntsük ki a zaccot a szemetesbe. Mielőtt lecsukjuk a tetejét, vegyük ki belőle a belemászó cicát. ntsünk forró vizet a kávétartóba. Ismét sikítsunk, részben, mert a cica újfent ránk mászik, részben, mert ettől kilöttyent a forró víz a kezünkre. Tegyük le a pultra a kávéfőzőt. Vegyük le a pultról a cicát hangos nem! kiáltás, és orrfricskázás közepette. (mármint a cica orrát fricskázzuk….) Tegyünk kávét a kávéfőzőbe. Vegyük ki a cica orrát a kávétartóból. Ismét vegyük le a pultról. Hajítsuk ki a konyhából, és csukjuk be az ajtót. Gyújtsuk meg a gázt. Engedjük be a szívet-tépően nyivákoló cicát. Miután a gázláng elaludt, ismét gyújtsuk meg. Közben hangosan kiáltozzunk Nem! Nem szabad! és próbáljuk megakadályozni, hogy a cica a gáztűzhelyre ugorjon. Vegyük le a cicát a gáztűzhelyről. Rázzuk meg a levegőben (csak úgy, nem tudom, mi értelme, nem ért belőle semmit) Vegyük fel a földről a cica által kedvesen lepofozgatott gyufaskatulyát. Tegyük a tűzre a kávéfőzőt. Ismét sikítva szedjük le magunkról a felmászó cicát. Keressük meg a játékát. Adjuk neki oda…keressük meg a másik játékát, adjuk oda…miután a tizedik játéktól is fintorogva elfordul áldozzuk fel a kezünket, és játszunk vele. szorítsuk össze a fogunkat közben, a fájdalmat meg kell tanulni elviselni… Szaladjunk rémülten a konyhába, zárjuk el a gázt, és káromkodva takarítsuk fel a kifutott kávét. Vessünk gyilkos pillantásokat a bájos cicácskára… majd könnyesre érzékenyüljünk, miután hangosan dorombolva, nagy szemekkel hunyorogva és hízelegve-törleszked ve az ölünkbe bújik aludni…

Később menjünk le kávéért a sarki presszóba…

14 év Nincs Komment

Senki nem tökéletes, ezt tudjuk. Miként azt is, hogy – legyünk bár akármilyen rendes emberek – időnként mindnyéjukban felülkerekedik a rosszabbik felünk… de mennyire merünk ezzel szembenézni….?

Meredten nézek magam elé. Nem bírom felfogni az imént hallottakat. Nem, ez nem lehet igaz. Nem történhet ilyesmi. Csak álmodom. Persze, ez csak menekülés, pontosan tudom, hogy ez most itt a kőkemény valóság.

Egy perccel ezelőtt közölte velem a barátnőm, akiben a végtelenségig megbíztam … mit is? Hogy átvert? Hogy bosszút állt rajtam? Vagy mindkettőt?

Üvöltve sikítanék, de nem jön ki hang a torkomból. ssze akarok törni mindent a környezetemben – beleértve magamat is – de nem bírok moccanni. Sokkot kaptam. Leblokkoltam. Csak az agyam lüktet, és a szívem ver, ők az egyetlen élők a mozdulatlanságban.

Az első, amit végül teszek, hogy darabokra tépek egy könyvet. Az a címe: -Úgy szeress, hogy szeressenek? Rettenetes dühös vagyok a könyvre, kifejezetten élvezem, hogy miszlikbe apríthatom, és széthajigálhatom a darabjait a szobában. Tudom, hogy őrült dolog, amit teszek, még soha nem is viselkedtem így, de nem tudom másképp kifejezni első fájdalmamat.

Aztán persze bőgök is – igen, nem sírok, az túl lágy lenne ehhez az érzéshez, hanem hangosan bőgök, mint egy kisgyerek. Nem az fáj, amit elmondott, ami történt. Az fáj, hogy úgy érzem: bosszút állt rajtam. Bosszút állt az, akit nagyon szerettem…

Idővel persze lenyugszom, másnap próbálok normálisan viselkedni a munkahelyemen, az utcán, és mindenhol. -Normálisan?, mint mindenki más, mert ebben a világban ez a normális: elfojtani a bennünk tomboló érzelmeket. Vajon mások is ezt teszik? – tűnődöm az utcán – Lehet, hogy azt a középkorú nőt épp elhagyta a férje, de összeszorított szájjal tűri? Talán az az öregember nemrég vesztette el a feleségét, de megy tovább az életben? Mit gondolnak mások? Vagy hogy éreznek? Lehet, hogy majdnem mindenkiben tombol valami, amit nem engednek szabadjára, mert úgy gondolják, az nem -intelligens?, nem -normális? viselkedés… ? Holott minden érzelmükkel együtt természetesek, csak emberek, minden fájdalmukkal, félelmükkel, örömükkel, bánatukkal… Akárcsak én?

Mire hazaérek, az rdög már ott terpeszkedik a díványon. Ahogy meglát, diadalmasan nevet fel:
– Áááááh, végre, végre! Átvehetem feletted a hatalmat! – kacag hangosan. Közönyösen nézek rá. Nem döbbenek meg a jelenlétén – holott nem mindennap esik meg az emberrel, hogy szemtől-szemben beszélhet saját énjének ördögével. – Végre eljött az én időm! – tobzódik győzelemittas örömében, és megvetően a sarokba int. Követem a tekintetét. Ott egy fehér alak kuporog, megfélemlítve, rettegve, szárnyaszegetten, legyőzötten. Arca nedves a könnyeitől. Könyörögve néz rám, a kezét is kinyújtja, de én közömbösen elfordulok tőle.
– Hogy érted, hogy eljött a te időd? – csupán ennyit kérdek a díványon még mindig diadalmasan és gonoszul nevető fekete alaktól.
– , ne tudd meg, mennyit harcoltam, hogy végre én irányítsalak. Sose sikerült. – biggyeszti le a száját. – Sose engedtél nekem. Mindig Rá hallgattál – int újra a sarokban kucorgó alakra. – Azt hittem, veled szemben sose győzedelmeskedhetem. De most…végre veled lehetek. Társak lehetünk!
– Ugyan miben? – kérdem színtelenül, s megint vetek egy pillantást a sarokban ülő fehér alakra. Valahogy undort érzek iránta. Hát persze, mindig ő irányított. Mindig rá hallgattam. Nahiszen, nem sok mindent kaptam érte cserébe. Megvetően húzom el a számat. Legszívesebben kihajítanám az ablakon, vagy összetörném, megölném, hogy soha többet ne lássam. Egyre jobban vonzódom ugyanis a díványon fetrengő alakhoz…
– Ugye, ugye – mondja ő, mintha a lelkembe látna – mert sose hallgattál rám! Ágy segíteni másokon, meg úgy kitenni a lelkedet mindenkinek, meg így kihúzni másokat a bajból, meg szeretni, óhh, szeretni! Mit ér az? Semmit az égvilágon! Látod már? Mire jutottál a nagy szereteteddelő Ugyan mire? Volt bármi kézzelfogható hasznod belőle? Kaptál belőle vissza valamit? Ugye, hogy semmit! Csak átléptek rajtad, kihasználtak, letapostak, bosszút álltak! Itt az idő, hogy Te állj bosszút, és te lépj át másokon! Tarts velem! Miénk az egész világ! Majd meglátod, micsoda remek mulatság lesz! – és hangosan, diadalmasan kacag.

A fehér alak a sarokban félénken emeli fel a fejét. Rám néz. Tudom, mit akar mondani. Hogy a szeretet nem arról szól, hogy kap-e vissza valamit az ember belőle. Hogy a szeretet önzetlen. A szeretet csak jót szül, még ha nem is sejtjük. A szeretet minden. Bármi is történik, szeretni kell és megbocsátani. A bosszúból soha nem fakad jó, sőt, épp ellenkezőleg.

De nem akarom meghallani a szavait. Kizavarom a szobából, és az életemből. Mától kezdve az rdöggel tartok. Sokkal jobb lesz minden…

Ágy is történik. Mindig velem van, súgja, mit tegyek, mit mondjak. No, nem mindenkivel kapcsolatban. Azért az rdögnek is van -szíve?. De a barátnőmmel szemben nagyon kegyetlen. Én meg ráhagyom Még jól is esik.

Elköltözöm a közös albérletből. Saját lakást szerzek. Időként hallok a barátnőmről. Egyszer azt, hogy nagyon rosszul van, valami baj történt vele. Az rdög elégedetten dörzsöli a kezét, én vele tartok. Együtt örülünk a hírnek. Később azt hallom, hogy rendbe jöttek a dolgai és boldog. Az rdög sértődötten és dühösen ül a sarokban. Igazságtalanságot kiált. Vele kiáltom. Nem szabadna boldognak lennie. Közösen forraljuk a rosszat, a bosszút, szívemet már szinte teljesen megmérgezte a mérges nyíl, mellyel az rdög megsebezte. És ez így meg hónapokon keresztül. Nem keresem a barátnőm társaságát. Nem hallgatom meg a bocsánatkérését. -Nem érdemli meg? – súgja az rdög, mikor elbizonytalanodom. Nem kezdeményezem a kapcsolatot, tudni sem akarok róla…

Vagy mégis? -Azt tudnunk kell, ha valami baja van!? – kiáltja az rdög a fülembe – abból élünk!? De én már kezdek nem gondolni erre. Fájdalmat érzek. Szenvedek. Küzdök az rdöggel, kezd teher lenni a társasága. Néha-néha feltűnik a fehér ruhás alak, akit a sarokban láttam utoljára. Eleinte dühödten próbálom elzavarni, de egyre kevesebb meggyőződéssel. Hiányzik. Fáraszt ez az egész érzelemvilág, melybe néhány hónapja csöppentem, elegem van a dühből, a gonoszságból, a bosszúhadjáratból. Elegem van az rdög szavaiból. Feldereng előttem: így nem lehet élni…

Az rdög kétségbeesik. Érzi, hogy veszít a hatalmából.
– Csak nem akarsz meg-bo-csá-ta-ni??? – kiáltja dühös döbbenettel. – Nem emlékszel mit tett veled???
– De, emlékszem. – bólintok – de hát olyan rég volt, hónapokkal ezelőtt… Igazából nem akart ő nekem rosszat. Nem direkt csinálta. Változnak a dolgok. Nem haragudhatok rá örökre. Annak mi értelme?
– Na, de… – nem talál szavakat a rémülettől – nehogy már elölről kezdd! Újra ki fognak használni! Újra rád taposnak! Nem érzed a hatalmat? Amit én nyújtok neked? Nem látod a szépségét?

Elgondolkodom. Sok mindent láttam ez alatt a néhány hónap alatt… de szépséget??? Azt nem. Igen, lehet, hogy sokan átvertek, rám tapostak, kihasználtak. De hát… nem tudok, akkor sem tudok örökre így élni, haraggal, bosszúval, gonoszul…
Szembenézek az rdöggel:
– Szépséget, azt nem láttam. De gyötrelmet éreztem, nem is keveset. Nem jó embert választottál magadnak. Nem én vagyok, amivé tettél. Nem tudsz a hatalmadban tartani örökre. Csak egy darabig tartott. Nem akarom tovább csinálni…
– Te….te nem vagy normális! – sikoltja az rdög, de látom rajta, hogy nagyon fél. Jé, és mintha zsugorodna is, egyre kisebb és kisebb… – Miért? – kérdi kétségbeesve – miért taszítasz el magadtól? Miért akarsz megbocsátani a barátnődnek????
Elmosolyodom:
– Mert szeretem… ez ilyen egyszerő…
– Neeeeeeeee! – sikítja az rdög vadul és rémülten, de már hiába. Pillanatok alatt zsugorodik egyre kisebbre, majd fekete köddé válik. Még hallom utolsó üvöltését a fülemben, látom eltorzult és gonosz arcát, amitől a hideg is kiráz. Hogy viselhettem el ezt a valakit a társaságomban hónapokig? Mintha valami rémálomból ébrednék. Sóhajtok, nagy levegőt veszek, múlik a teher a szívemről. Felszabadultan mosolygok. Végre! Igen, valóban mosolygok, végre nem gúnyosan és gonoszul, hanem megkönnyebbülten, és igazi örömmel.

Beszélek a barátnőmmel telefonon. Találkozunk egy kávézóban. Hónapok óta először. Jól van. Igazán jól. És én kimondhatatlanul örülök ennek. Lehet ő nem is sejti… de talán jobban örülök a boldogságának, mint ő maga. Egész más ízeket érzek a levegőben, egész más hangokat hallok. Feltöltődöm, melegség vesz körül. rákig beszélgetünk…

Egyszer csak úgy érzem, valaki figyel. Odanézek. Egy magas, talpig hófehér lepelbe öltözött alak néz ránk mosolyogva. Fény árad belőle. Tudom, ki ő. Már találkoztunk. És végre, ismét ő lesz a társam…

14 év Nincs Komment

Mennyire vesszük saját kezünkbe sorsunkat, mennyire merünk bátran küzdeni az álmunkért? És ha igen, úgy is vállaljuk a kockázatot, ha pontosan tudjuk, nem mindig egyenlő azzal: bátraké a szerencse?

Elkeseredetten ténfergett a lakásában. Próbálta visszatartani a könnyeit, aztán rájött, minek, hiszen úgysem látja senki. Szabadon engedte hát őket, hagyta, hogy a langyos cseppek végigcsiklandozzák az arcát, érezte a keserő-sós ízt a szájában. Lekuporodott a kanapéra, és átadta magát a sírásnak.

Nemrég tudta meg, hogy elvesztette az állását. Azt a kis mellékes állást, amiből továbblépni akart. A főállását már régebben otthagyta, és a megtakarított pénzéből próbált élni, abban a reményben, hogy mire elfogy, talál olyat, amit szeretne. Nagyon fontosnak, élete leglényegesebb részének tartotta ugyanis, hogy azt a munkát végezze, amit szeret. Ezért kockázatra is hajlandó volt. Biztosra vette, hogy az Élet megajándékozza majd a bátorságáért, és hamarosan szerencséje lesz. Kitartóan próbálkozott hónapokon át, a félretett pénze lassan, de biztosan fogyatkozott. De nem aggódott, mert a mellékes jövedelme – amit örömmel végzett – hozott annyit, hogy valahogy túlélje a hónapokat.

De most már ennek is vége.

Kétségbeesetten nézett körül a lakásában. Ezt a lakást ő hozta össze, minden egyes négyzetcentimétere az ő verejtékes munkájáról árulkodott. Nem volt valami fényes hajlék – de ő alkotta, beleadta szívét-lelkét, és nagyon szerette. Nem lehet, hogy elveszti ezt is…!

Hirtelen sötét dühöt érzett – dühös volt a főnökére, mert hagyta, hogy tönkremenjen a kis vállalkozás, amiben örömmel dolgozott; dühös lett a gazdag emberekre, mert nekik mindenük megvan, és legtöbbször nem is dolgoznak meg érte – így gondolta -; dühös lett azokra, akiknek folyton szerencséjük van, mert neki sose volt; és azokra, akiknek jó kapcsolataik voltak, és így boldogultak. Aztán dühös lett az országra, mert alig teremt munkalehetőséget, és nyomorúságos fizetéseket osztogat, holott külföldön, más, gazdagabb ország szülötteként többszörösét kereshetné a végzettségével. Majd dühös lett az egész életre, a sorsára, hogy folyton küzdenie kell, folyton nehézségekkel kell szembenéznie, és még csak jutalmat sem kap erőfeszítéseiért.

Az előző állása halálosan unalmas volt. Észre sem vették, alig akadt dolga, előrelépésre reménye sem volt, és nem bízták meg olyan feladattal, amit élvezettel végzett volna. Számára ez utóbbi létfontosságú kérdés volt. Több mint két évet húzott ki a biztonságos unalomban, míg elege lett. Úgy gondolta, kockáztat, nekivág az életnek – cserébe elvárta, hogy bátorságáért, kockázatvállalási kedvéért hatalmas jutalomban legyen része. Úgy gondolta, ez így igazságos, és így van rendjén.

De most úgy tűnt, minden összeomlott.

Napokig nyomorúságos állapotban, fásultan és kedvetlenül lézengett, nem találta a helyét, és úgy érezte, elfogyott minden energiája, nem tud tovább küzdeni. Képtelen volt összeszedni magát, hiszen minden idejét és energiáját lefoglalta, hogy mélységesen sajnálta önmagát.

Egyik nap, unaloműzőként, kiment a vidámparkba. Céltalanul sétálgatott, komoran nézegette a nevetgélő embereket, mindenkit irigyelt, és azt gondolta, nincs nála szerencsétlenebb a világon. Irigysége már-már gyűlöletbe csapott át. Hogy gondolják mások, hogy itt vidáman sétálgatnak, játszanak és élvezik a napsütést, mikor az élet szomorú, igazságtalan és kegyetlen? Vagy nekik talán minden sikerül? Csak neki nem?

Megállt a hullámvasút előtt, sokáig nézte a sikoltozó, rémüldöző embereket.

Nem értette őket. Hiszen ők választották ezt a gyomorforgató borzalmat. Sőt, mi több: még pénzt is adtak érte. Akkor hát minek rémüldöznek? Hiszen előzőleg látniuk kellett, mivel jár ez, előttük mások is sikoltoztak! Vállaltak valamit, részt akartak venni benne…aztán meg pánikba esnek?

Vagy ez csak játék? Hiszen tudja mindenki, hogy a hullámvasút alapvetően biztonságos. Egy megbízható gép, mely ugyan ijesztően kanyarog, és félelmetes sebességgel halad, azért mindenki tudja: túl fogja élni. A célban csak egy élménnyel lesz gazdagabb.

Egyszerre megértette az összefüggést. Ő is vállalt valamit. Tudta, hogy nem lesz veszélytelen. Tudta, hogy időnként félelmetes lesz, és hátborzongató. Ő is felszállt egy hullámvasútra. Szabad akaratából. Csak ezt Életnek hívják. Melyben néha nem tudni, milyen kanyar következik, mekkora mélység, vagy magasság, és mekkora sebesség.

Hirtele n gyorsabban kezdett dobogni a szíve, és teleszívta tüdejét a friss, kora tavaszi levegővel. Milyen finom virágillata van. Hogy harsog körülötte minden. Micsoda színek vannak. Micsoda bódító illatok. Hogy mosolyog az egész világ!

Aznap este ezt írta a naplójába:

-Nem szabad áldozatnak tekintenem magam, és még csak sajnálatra méltó sem vagyok. Én választottam ezt, senki nem kényszerített. Elegem volt az eddigiekből, hát változtattam. De nem mondta senki, hogy nyerek is.

Én úgy gondoltam, ha bátor vagyok, és kockáztatok, akkor nyernem kell. Rosszul gondoltam. A kockázat ugyanis nem ezt jelenti. Az egy veszélyes lépés, ami 50-50 %-ban nyerés – de vesztés is lehet. Ezt nem kalkuláltam bele. Hiba volt….

Egyelőre még a vesztő fázisban vagyok, de nem tudhatom, mikor fordul a kocka. Épp ez benne az izgalmas. Én választottam a sorsom, nem sajnálhatom hát magam. Akkor sem, ha mindent elvesztek. Ez félelmetes is, de ugyanakkor szédítően izgalmas, és fantasztikus szabadságot jelent. Maradhattam volna a régi állásomban, lennék biztonságban, és unhatnám halálra magam. Ez nekem nem kellett. Döntöttem: kockára tettem mindent, és meglehet, el is vesztek mindent. De akkor is boldog leszek. Mert legalább megpróbáltam. Ha nem sikerül, ha bekövetkezik a legrosszabb, akkor is csak magamat hibáztathatom, senki mást. Csak én tartozom magamért felelősséggel – de nem is függök semmitől és senkitől. Legalább nem alkudtam meg, mertem lépni, és akartam a változást. Számomra ez maga az élet. Csak így érzem, hogy élek. Ha meghunyászkodom, nekem az maga a halál. Annak semmi értelme. Elvégre élni jöttem a Földre…

Az élet csak egy játék, egy hullámvasút. Félelmetes és szédítő kanyarokkal, néha halálfélelemmel. Sosem tudom, mit rejteget a következő kanyar. De hinnem kell, hogy mindezt Isten tartja kézben, és ez biztonságot ad. Ágy nincs más dolgom, csak hátradőlni, és átadni magam a kanyarok, a sebesség, a magasságkülönbség élvezetének. Élni csak úgy lehet, ha megadom magam az Életnek. Nézhetem kívülről, mert nem merek belemerülni – de akkor mi okoz majd boldogságot? Ha nem merek megkóstolni egy süteményt – mert hátha rossz ízű lesz – minek vettem meg? Ha nem merek élni – ugyan minek vagyok?

Felfoghatom úgy, hogy szerencsétlen áldozat vagyok. De úgy is, hogy egy hatalmas kalandban veszek részt, melyben bármi megtörténhet. Ez pusztán nézőpont kérdése.

Én inkább az utóbbit választom.?

14 év 1 Komment

Akár önvallomás is lehetne… de azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, aki hasonlót átél…

Komor felhőtakaró borítja az eget. A sötétben összekapaszkodva lebeg a félelem és a magány árnya. Hideg, novemberi este van, csontig hatoló szél száguld végig az utcákon. De én a hideget nem a bőrömön érzem. A lelkemet tartja fogva, szétárad a belsőmben…

Ülök az ablakpárkányon, és az utcát kémlelem. Ő velem szemben ül, apró és sötét szemeivel kitartóan, lelkembe hatolóan néz engem. Ő a leghűségesebb társam. Életem 26 éve alatt mindig mellettem volt. Biztonságot nyújtott nekem. Megmondta, hogy mit cselekedjek, mit mondjak, és főként, hogy mit gondoljak. Minden apróbb és nagyobb jelentőségű eseménynél velem volt, és megmondta, hogy nem fog sikerülni. Megtettem neki, hogy ne bántsam meg, és ne okozzak csalódást. Ott volt, amikor zongoraversenyen voltam. Ott volt a legtöbb egyetemi vizsgámon, az állásinterjúimon, a rutinvizsgámon, a barátaimmal való kapcsolataimban. És ott volt a szerelmi életemben…ott a leginkább… Mérgezett nyelvével negédesen suttogott a fülembe. Azt mondta, csúnya és értéktelen vagyok. Azt mondta, engem senki sem szeret, hogy egyedül vagyok, és csak rá számíthatok. Arra kért, hogy fojtsam el az érzéseimet, hogy zárkózzam be, és vonjak falat magam köré. Megtettem. Azt mondta, sebezhetővé válok, ha szeretni merek. Hogy ezáltal szabadon kitárom magamat, és nyílt sebeket szerezhetek. Féltem a nyílt sebektől, pedig azok élettel teltek, lüktetnek, lélegeznek, és így egészségesen gyógyíthatóak. Az ösztönzésére inkább mérgező, zárt sebeket szereztem, melyek rákos sejtként belőlem táplálkoztak, lassanként átvéve az uralmat felettem, hogy végül gennyes fekélyként törjenek ki. Ezért jó érzékkel kiválasztottam azokat, akik nem nekem valók, hogy csalódásaimmal örömet okozzak Neki, és táplálhassam. Ilyenkor tobzódott az örömében, egyre magabiztosabb lett, és mindenhatónak képzelte magát. Hiszen hagytam, hogy neki legyen igaza.

Hatalma volt felettem. Elhittem neki mindent, mert szeretett, és én is szerettem őt. Ragaszkodott hozzám, erős polip-karjaival beburkolt, rámtelepedett és fogva tartott. Nem mertem örülni semminek, mert lelkiismeret-furdalá som lett, hogy cserbenhagyom. És mert tudtam, hogy az örömökkel begyógyíthatom mérgező sebeimet, és így elveszti erejét. Nem akartam megbántani. Élősködővé vált a lelkemen, elszívta az energiáimat, és ezáltal egyre hatalmasabb és követelőzőbb lett.

Legutóbb azt akarta, hogy gyűlöljem meg az embereket, és saját magamat. Azt suttogta, gonoszak az emberek, és utálnak engem. És én nem is érdemlek mást, mert rossz vagyok, és jelentéktelen. Azt akarta, hogy csak vele foglalkozzak, és kettesben éljük le az életünket.

Senkinek sem beszéltem róla. De a minap elárultam a titkát Valakinek, aki megértette. És aki rádöbbentett, hogy nem Én vagyok. Ezzel sebezhetővé lett. És rájöttem, hogy nem akarom őt többé…

Lassan belenézek a szemébe. Még sosem tettem, sosem láttam a feneketlen örvényt, ami a szemében rejlik, és amely mindig magával ragadott, és a mélybe húzott, akárcsak a fuldoklót a gyilkos víz. Ő kitartóan, és szemében a hatalom fényével viszonozza pillantásomat.
– Menj el – mondom – nincs Rád többé szükségem.
– Ugyan.. – válaszolja nyugodtan.
– Komolyan beszélek. Nem kellesz többé. Boldogulok nélküled.
– Semmit nem érsz nélkülem…
– De igen. Menj el! – kimutatok az ablakon – Látod azt a nagy, sötét autót? Szállj be, az elvisz majd oda, ahol rád várnak. Nekem nincs Rád többé szükségem. Hűséges voltál hozzám, és mindig velem voltál. Biztonságot nyújtottál. Hiányozni fogsz egy kicsit, de tudok nélküled élni. Menj el, és soha többé ne gyere vissza!
Lelép az ablakpárkányról. Egy kis hitetlenkedéssel, de határozott hangon mondja:
– Úgyis visszahívsz.
– Nem! – hangom élesen csattan. – Soha többé nem akarlak látni! Gyűlöllek!

Megvetően és dühösen mér végig. De a szemében ott bujkál a félelem, és érzem, hogy hatalma erejét veszti. Kimegy az ajtón. Sokáig hallom a lépéseit a fejemben.
Elment…?, a másik Énem…

Tudom, hogy megpróbál majd visszajönni. Kitartó lesz, és harcrakész, hogy visszaszerezze a hatalmát felettem. De Én nem akarok többé vele élni.

Fázom. Nagyon gyengének, és egyszerre védtelennek érzem magam. Elvesztettem a másik felemet. Hatalmas, rozsdás kapukat látok, melyeket sorban ki kell nyitnom. Félek tőlük, mert nem tudom, mi van mögöttük, nem tudom, mit engedek be, ha kitárom őket. Tudom, hogy nagyon nehéz lesz…és nem tudom, honnan szerezzek elég energiát hozzá.

Egyszerre halvány melegséget érzek az arcomon. Felnézek az égre, ahol a sötét felhők vékony rést nyitottak a Nap sugarainak. Meleg és fényes sugár simogatja a mellkasomat, lassan olvasztgatva a jégpáncélt a lelkemről. Szememből langyos és lágy könnycseppek erednek, a levegőben részegítő illatokat érzek, a számban édes, fűszeres ízeket. Mély lélegzetet veszek. Behunyt szemmel ízlelgetem…az Életet…

14 év Nincs Komment

Egy kisállat elhagyása még mindig normális és természetes dolog sok ember számára… pedig ők is érző lények..

-Nem értem, mi történik velem… már órák óta ülök a hóban itt az erdő szélén, mindjárt besötétedik. Éhes vagyok, és szomjas, de mindez eltörpül amellett, a nyomasztó félelem mellett, amit érzek. Talán csak álmodom…
Nagyon boldog életem volt eddig. Bőségesen kaptam enni, jókat mozogtam a kertben, és ha sétálni mentünk. Biztonságban voltam, és szerettek engem, nagyon szerettek, én legalábbis így éreztem. Én is szeretem a gazdáimat. Mindig örömmel engedelmeskedtem nekik, semmi nem volt teher számomra, amit elvártak tőlem. És maximálisan megbíztam bennük, éreztem, hogy engem baj nem érhet… egészen mostanáig…

Beültettek abba a zajos, mozgó valamibe, amit sose bírtam, és mindig nyugtalan voltam, ha ott kellett lennem. Most is, de most más miatt is nyugtalankodtam, valami nem volt rendjén a gazdáimmal, nem tudom megmagyarázni mi, de nagyon féltem valamitől. Éreztem, hogy valami rossz fog történni. Nagyon sokat mentünk, és egész idő alatt nem kaptam semmi gyengédséget a gazdáimtól, mint amit eddig mindig. Aztán megálltunk, itt az erdő szélén, ahol most is ülök, kitettek, és elmentek. Mintha nem is ők volnának, egy simogatást sem kaptam, semmit. Nem értem… az én gazdáim nem rosszak hozzám, szeretnek engem, akkor mit jelent mindez? Valami rosszat tettem és ez a büntetés? Nem emlékszem, hogy bármit is elkövettem volna, de biztosan így van, most csak megbüntetnek, de nyilván mindjárt értem jönnek, és hazavisznek az otthonomba. Nagyon éhes vagyok. És nagyon hideg van. Egyre barátságtalanabb a környék, ahogy sötétedik. Talán menedékhely után kellene néznem, de nem mozdulhatok innen, hiszen biztosan mindjárt értem jönnek, és akkor nem fognak megtalálni. Csak jönnének már, mert egyre rosszabbul érzem magam. Olyan üresnek és magányosnak, mintha halálra lennék ítélve. Félek, nagyon félek. Ez nem lehet valóság, hiszen nekem családom van, jó meleg, szeretetteljes otthonom. Odatartozom, közéjük. Vissza kell jönniük értem, hiszen ők is szeretnek engem. Én várok…jönniük kell!?

Ha ez a fenti történet egy kisgyerekkel történik, abból biztosan hatalmas botrány, felháborodás születne, a gyerek nem halna éhen, nem maradna magára, mert volna, aki segítsen rajta. De egy kisállat elhagyása -normális dolog, a legtöbben észre sem veszik, nem tartják fontosnak. -Természeteső és -megszokott az elhagyott állatkák látványa az utcákon, az elütött állatok tetemei az utakon, az állatkínzás, az állatokkal való lekezelő és fensőbbséges viselkedés.
Sajnálatos módon napjainkban egyre több utcára kidobott kisállatka éli át ezt az érzést, akik talán hasonlókat mondanának, ha beszélni tudnának. Sajnos nem tudnak beszélni, így mi emberek úgy gondolhatjuk, nem is éreznek. Pedig csak bele kell nézni egy-egy ilyen elhagyott állatka szemébe, és bizony könnyen
átérezhetnénk fájdalmukat.

Az ember önmagát felsőbbrendű élőlénynek tartja a többivel szemben. Én nem hiszem, hogy a felsőbbrendűség azon alapul, hogy beszélni tudunk, városokat építünk, és technikát fejlesztünk. Ha az ember eljutna odáig, hogy meghallja és megértse az állatok, sőt a növények fájdalmát is, és segíteni is hajlandó rajtuk, sőt, ha majd felismeri, hogyan kell együtt, és nem csak egymás mellett élni ennek a három élőlényfajtának, akkor tenne igazán jelentőset a világon. Hiszen a természet szempontjából az élethez egyforma joga van embernek, állatnak és növénynek.

14 év 1 Komment

Megoszlanak a vélemények arról a bizonyos harmadikról. Leginkább negatívan állnak hozzájuk (általában azok, akiknek fogalma sincs erről…), holott nekik sem könnyű a helyzetük…

Végre vége a munkaidőnek! Iszonyú lassan telt el ez a mai nap, szinte örökkévalóságnak tűnik. Villámgyorsan összepakolok, arcomon átszellemült és boldog mosoly.

Ma végre találkozom Vele! , mióta várok már erre, mennyi unalmas és értelmetlen nap van a hátam mögött! De ma végre az enyém lesz, csak az enyém, egy teljes estén és éjszakán át! Ahogy rágondolok, édes érzés nyilall a szívembe, gyomromba, végigcikázik az egész testemen. Megérte kivárni ezeket a nehéz heteket, melyek most lényegtelenné zsugorodnak a mai, boldog nap fényében. Megérte, még akkor is, ha tudom, hogy az éjszaka gyorsan elmúlik, és holnaptól megint kényszerő várakozás napjai, esetleg hetei kezdődnek. De türelmesnek kell lennem, örülnöm kell ezeknek a lopott óráknak, és semmiképpen nem mutatnom, mennyire fájó a hiánya a várakozás idején. Nem támaszthatok elvárásokat, nincsenek jogaim. Státuszom: szerető.

Kilépek a kapun, és szinte mellbe vág a lágy, édes, fűszeres illatú tavaszi levegő, a madárcsicsergés még az autók zaját is elnyomja. De az is lehet, hogy ezek a madarak, melyeket hallok, egyenesen a szívemből szólalnak meg. Szinte repülök hazafelé, és közben gondolatban ellenőrzök mindent. A lakás ragyog, az ínycsiklandozó vacsora kellékei hiánytalanul várnak rám. Minden tökéletes lesz!

Belépek az ajtón, és egyből kinyitom az erkélyajtót, hogy ez a bódító levegő eláraszthassa az egész lakást, és lehetőleg beszívódjon a bútorokba, falakba. Elindítom kedvenc CD-met, és hozzákezdek a vacsorához. 16.30. van.

Két órával később dúdolgatva vonulok a fürdőszobába, hogy felfrissítsem magam. Illatos tusfürdővel fürdök, bőrömet finom testápolóval teszem még selymesebbé. Szépítkezem, a lehető legtöbbet hozom ki magamból, hogy kívánatos, és ellenállhatatlan legyek. A legújabb szexis fehérneműmet veszem fel, fölé szaténruha-, és köntös kerül. A parfümről sem feledkezem meg. A szobát már előzőleg berendeztem: a nyitott franciaágyon szaténtakaró, a vele harmonizáló, szintén szatén függönyök félig leeresztve és művészien elrendezve úgy, hogy a szobának kissé sejtelmes, és csábító hangulata legyen. Több illatgyertya, és egy füstölő is várakozik, hogy egy gyufalánggal életre keltsem őket. A vacsora kész, a bor behőtve. Még negyedóra, és itt lesz!

20 óra. Ülök egy bársonyfotelben a szobában. Már besötétedett, de nem gyújtok lámpát. Bár teljesen egyedül vagyok, mégis úgy érzem, ha világos volna, valaki előtt szégyellném az arcomon csendes patakként lefolyó könnycseppeket. Az agyam, mint valami lejárt gramofonlemez, egyre csak azt a pár szavas párbeszédet ismételgeti, ami alig 20 perce hangzott el telefonon. Te vagy az? Ne haragudj, nem tudok menni ma, beállítottak az anyósomék, nem hagyhatom magára a feleségemet. Sajnálom! Persze, persze- hallom a saját, meglepően könnyed hangomat, pedig úgy érzem, mintha valaki a torkomat szorongatná – nincs semmi baj, igazad van, nem hagyhatod magára! Majd legközelebb…! Igen, majd legközelebb…

Majd…majd…legközelebb…legközelebb.. . mindig ezek az unalomig ismert és gyűlöletessé vált szavak! Mindig a várakozás, a remény, melyet akár egyetlen szó is semmivé tehet akár egy másodperc alatt! Mindig ez a hullámzó lelkiállapot, a legnagyobb érzelmi magasságból a legsötétebb mélységbe zuhanás! Amit jókedvűen, kedvesen és könnyedén tűrnöm kell, és még csak el sem sírhatom a bánatomat! Pedig csak szerelmes vagyok egy férfibe, mindent meg akarok neki adni, amire csak szüksége lehet, de nem tehetem, mert a társadalom szemében már megadatott neki az a személy, akinek ehhez joga van! Milyen is a társadalom… engem, a szeretőt erkölcstelennek, sőt egyenesen bajt, rontást hozó boszorkánynak kiált ki, aki szétdúlja egy család életét, pedig én csak szeretek valakit, szívem minden szeretetével, és boldoggá akarom tenni, ahogy magamat is… de mégis bűnös vagyok Isten, és a társadalom előtt … könnyelmű életet élő, akinek csak az a dolga, hogy gyönyörű legyen, és akinek csak a kellemes dolgok jutnak a férfiból, de mással nem kell foglalkoznia, a gondokkal, a bajokkal…de hiszen én szeretnék azokkal is törődni! Szeretném ápolni, mikor beteg, szeretnék gondoskodni róla, szeretnék gyermekeket szülni neki, a lehető legkényelmesebbé tenni az életét, osztozni a gondjaiban, levenni a válláról a terheket… de nem tehetem…nem tehetem….nem szerethetem, mert azzal bűnt követek el! Pedig egy kapcsolatot sosem a harmadik tesz tönkre, egy igazán jól működő kapcsolatba nem tud beleszólni harmadik személy. Ahol megjelenik, ott már eleve nem stimmel valami… mégis minket, szeretőket tart a társadalom a legbűnösebbnek, pedig a mi sorsunk a legsanyarúbb! Egyszerre vagyunk egyedülállók, és tartozunk valakihez, van néhány röpke boldog óránk, de egyedül vagyunk az ünnepeken, nem vállalhatjuk fel a kedvesünket a nyilvánosság előtt, csak a bujkálás, titkolózás marad, csupa nem tiszta dolog. Nem lehetnek elvárásaink, nincs jogunk semmihez…

Szétmorzsolgatom az egyik illatgyertyát, ami a kezem ügyébe akad. Pedig nem vagyok dühös sem Rá, sem a feleségére, senkire, legfeljebb a Sorsra, amelyik ilyen buta és kiszolgáltatott helyzetbe hozott. Miért nem vagyok olyan szerencsés, hogy egyszerően és természetesen megismerkedjek valakivel, akivel egymásba szeretünk, és akit felvállalhatok, és teljes jogokkal részt vehetek az életében? Miért lettem szerelmes ilyen nagyon éppen egy nős férfiba? Úgy érzem, mintha béklyók súlya alatt vergődnék, és túl gyenge vagyok, hogy kiszabadulhassak… csak forrón vágyakozom, kételyek közt vergődök, de örökké reménykedem.

Státuszom: szerető…

Grania még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.