Ammar, a végtelen sivatag világában él. Volt egy szép tevéje, melyet anyjától örökölt. Ez volt minden vagyona. Úgy szeretette, hogy szinte ódát zengett róla.
– Nézzétek milyen szép teve! Szép a járása, büszke a tartása. Gyönyörű bézs a szőre. Ha belenézek csillogó szemébe, olvasok belőle.
Valahányszor ránéz, megelevenedik előtte édesanyja emléke. Szőtt neki szőnyeget a nyeregtartó alá. Úgy bánt vele, mintha ember lett volna. Barátai előtt, szinte csak róla beszélt.
A kis teve szerette a vendégeket. Futkosott, játszadozott a gyerekekel. De, ha tolvajt érzett a közelben, dühösen morgott, és üldözőbe vette. Ammar, minden reggel kivitte a legelőre, miközben ő leheveredett a földre, énekelgetett, s álmodozott.
Nagy a csend, és nyugalom. Semmi sem szakitja félbe énekét, csak az égen száguldó olykor oda tévedt hatalmas harcigépek zaja. Telnek múlnak a napok. Hosszú sétabotjába vésett csikokal jelölgeti az idő múlását. Várja,hogy megszülesen a kistevéje. Már el is képzeli, amint gyenge kis lábacskáival ugrándozik az anyja köről, és legeli a füvet.
Nagyon kemény, sötét ,szeles ,erős éjszaka köszöntött rájuk. Hallván a bombák nagyerejű dörrenését, szinte a föld is beleremegett. Nem messze tőle robbant az egyik. A becsapodás következtében szilánkok, törmelék repűlt szerte szét, és a tevéje lerogyott a földre. Gyorsan roha hozzá, látván, hogy a szép álmai esnek szét. A teve elment.
Fájdalmának súlya alatt térdre esvén, két kézzel markolt a földbe. Szinte egyenlővé vált azzal. Könnyei útján hagyta el minden boldogsága. Közben egy gondolat hasított belé. Ezért a földért, és szabaságáért melyet markolászik, hősök ontották vérüket.
Most ő is áldozatott hozott érte…
