Gati Katalin Szerző
Vezetéknév
Gati
Keresztnév
Katalin
13 év 1 Komment

Er?sebbnek kell lenni, mintsem hogy megtörhessenek.
(Lee, Chang Hoo versének fordítása)
Keumgang
(Gyémànt)

A lét része a szenvedés maga –
Annak talaján kell megkeményednem.
A föld nedves és petyhüdt,
S mégis olyan szilàrdnak kell lennem, mint egy szikla.
Büszkeségemet félretéve
Kitartóan er?sítem gyökereimet.
Meg kell ismernem a keménységet s annak anyagàt,
Mely mindenhol befedi a fekete köveket.

Csak miutàn a moha viràggà vàlik,
A keser?ségédes mézre vàltozik,
Juthatok el hozzà.
Egyszer? mozgàsokból születnek az újak ,
Melyek fegyveremmé vàlnak az ismeretlen jöv? ellenében.
Ha egyszer elfordítom testemet,
Nagyerej? tornàdó rázza majd meg az eget.
Ha làbammal dobbantok a földbe,
A vilàg rezgése fogja legy?zni ellenfelemet.

A nehézség, melyet magàban rejt a nagy hegy,
Maga az id? méltósàga.
Alàzattal t?rte a megpróbàltatàsok hosszú nehéz soràt.
Talapzata szilárd k?zet,
Mely tartja a magas hegyet –
Én vagyok az ,
Aki megismertem az élet nehézségeit,
S megkeményedtem àltala.
Tudnod kell mégis,
Hogy ez mégsem jelenti az igazi keménységet,
Csak a benne rejl? valószín?ség lehet?ségét.

Lee, Chang Hoo

13 év 5 komment

A halàl tàplàlja az életet,
Mert testedb?l nyeri az er?t,
Kàrodból lesz gazdagabb,
Bànatodból ered a boldogsàga,
Elmulàsod lévén lesz fent maradàsa.
Bel?led fakad a j?v?, az élet folytatàsa.
Ha màr nem lesz éltet? forràsa,
Az élet lesz a halàl tàplàléka.

14 év 5 komment

A média rémségei

 

 

 

 

Teltek múltak a napok. Élveztem a langyos napsütést, kerti virágok illatát. Figyeltem a f?ben hancúrozó macskákat. Családom nagyon ügyelt arra, hogy sohase maradjak egyedül. Attól féltek, hogy el?törnek az emlékeim. Mindenek ellenére mégis el?fordult. Álmomban gyakran sírtam és neveket emlegettem. Id?vel egyre ritkábban… Az ajtózárakra voltam a legérzékenyebb, ezért lecserélték korszer?bbekre.

Két hónap múlva úgy döntöttem visszamegyek dolgozni a vállalatomhoz. Kollégáim örültek nekem, de tudták, hogy óvatosan kell bánniuk velem, hogy ne boruljak ki. Hónapok multával egészen feler?södtem. Újra nevetgéltem s örültem, hogy élek. Szerelem szele is meglegyintett. Frank randevút adott nekem. Harminckét éves építészmérnök. Velem dolgozik. Magas, jókép? fiú. De ami a legfontosabb, árad bel?le a gyengédség, figyelmesség. Nem utasítottam vissza meghívását, melyet egyre több követett. Olyan melegséget éreztem, ha velem volt, mint amilyent még soha. Mindig azt szerettem volna, ha mellettem marad. Egyszer hiába vártam a megbeszélt id?pontban. Ültem a padon, figyeltem a járókel?ket, a játszadozó vidám gyerekeket. Három tizenéves fiú szórakozott t?lem nem messze a mobiltelefonján. Sokat nevetgéltek majd szörnyülködtek.

– Ez tényleg igazi? Tényleg levágta a fejét? – Hallatszott az egyik gyerek szájából, mire a másik:

– Hát persze hogy igazi! – Kicsit kíváncsivá tettek. Gondoltam megkérem ?ket, avassanak be engem is. El?ször vonakodtak, aztán mégis megmutatták. Egy kivégzést láttam. Hátrakötözött kezével térdre kényszeríttet arab férfi mellett villámgyorsan ott termet egy másik arabférfi, aki hosszú késével, háromszori mozdulattal lekaszabolta áldozata fejét. Elborzadtam a látványtól, ami tetszett a gyerekeknek.

– Van másik is! Meg akarod nézni? – Ajánlotta késséggel, és már nyomta is a gombot. Azt hittem, hogy a világ omlik össze bennem, amikor felismertem Johnt narancssárga overáljában. Hátrakötözött kézzel, összeláncolt lábakkal térdelt öt arab fegyveres el?tt. Közülük a középs? hirtelen egy hosszú kést rántott el?, és levágta a fejét, amit aztán jó magasba emelt elrettent? példaként.

– Honnan van ez neked? – Kérdeztem a gyerekt?l, aki gyorsan odavágta:

– Hát az internetr?l! Van még egy – és már nyomta is a gombot. Kezét hátrakötözött, fiatal, sz?ke n? széken ülve könyörg? síró hanggal kérlelt valakit. Szavait rosszul lehetett érteni. Ismer?s volt a lány. Közelebbr?l nézve fel ismertem Júliát. Egy arab férfi pisztollyal a kezében hirtelen oda lépett hozzá, majd pillanatok alatt szétl?tte az agyát.

Szememet könnyek homályosították el. Kértem a gyerekeket, hogy töröljék le ezeket a felvételeket, ne szórakozzanak velük. De, azok hirtelen kimarták kezemb?l a mobiltelefont és kajánul, nevetve válaszolták:

– Dehogy töröljük le! – Aztán elfutottak. Rettenetesen éreztem magamat. Zsibbadt az arcom, ájulás környékezett. Elindultam valamerre. Magam sem tudom hogy merre, de úgy éreztem, pár lépés után, le kell ülnöm, mert elhagy a lábam.

 

Micsoda világban élünk! Megalázzák a halottakat, nem tisztelik a szenved?ket. Élvezik reménytelenségüket, halálhörgéseiket. Interneten keresztül szórják kelend? portékaként, nagy hasznot hozva terjeszt?iknek, élvezetett néz?iknek.

 

Közeled? ismer?s hangra lettem figyelmes. Frank volt. S?r?n kért bocsánatot, amilyért egy forgalmi dugó miatt megvárakoztatott. Amint közelebb ért látta, hogy nem vagyok jól. Rögtön faggatni kezdett, hogy mi történt. Elmeséltem neki. Szorosan magához ölelt, aztán jobbnak látta, ha hazakísér. Párnap múlva megint jobban lettem. Frank megkérte a kezemet, ami nagyon boldoggá tett.

Született egy kislányunk. Kicsit húsos, kékszem?, sz?ke hajú. Mosolya leny?gözött mindenkit. Júliának neveztem el. Boldog nagylánnyá cseperedett.

 

 

 

Béke poraikra!

 

 

Fabrizio Quattrocchi – olasz állampolgár, kivégezték április 14-én.

Nick Berg – amerikai állampolgár, lefejezték május 11-én.

Husszein Ali Aljan – libanoni állampolgár, kivégezték június 12-én.

Kim Szung Il – dél-koreai állampolgár, kivégezték június 22-én.

Keith Matthew Maupin – amerikai állampolgár, kivégezték június 28-án – holtteste nem került el?.

Georgij Lazov – bolgár állampolgár, kivégezték július 13-án.

Ivajlo Kepov – bolgár állampolgár, holttestére július 22-én bukkantak rá.

Radzsa Azad Khán – pakisztáni állampolgár, kivégezték július 28-án.

Szadzsad Naím – pakisztáni állampolgár, kivégezték július 28-án.

Murat Yuce – török állampolgár, kivégezték augusztus 2-án.

Osman Alisan – török állampolgár, kivégezték augusztus 5-én.

Mohammed Mutawalli – egyiptomi állampolgár, kivégezték augusztus 10-én.

Enzo Baldoni – olasz állampolgár, kivégezték augusztus 2-án.

12 nepáli túsz (nevük ismeretlen) – tömeges lefejezése augusztus 31-én.

Nasszer Dzsuma – egyiptomi állampolgár, kivégezték szeptember 5-én.

Durmus Kumdereli – török állampolgár, kivégezték szeptember 13-án.

Eugene Armstrong – amerikai állampolgár, lefejezték szeptember 20-án.

Akar Besir – török állampolgár, kivégezték szeptember 21-én

Jack Hensley – amerikai állampolgár, lefejezték szeptember 21-én.

Iyad Anwar Wali – olasz-török állampolgár, kivégezték október 2-án.

Yilmaz Dabca – török állampolgár, kivégezték október 2-án.

Kenneth Bigley – brit állampolgár, lefejezték október 7-én

1 azonosítatlan török túsz – kivégezték október 11-én

Ramazan Elbu – török állampolgár, kivégezték október 14-én

Dalibor Lazarevski, Zoran Naskovski, Dragan Markovic macedón állampolgárokat – kivégezték október 22-én.

Soszei Koda – japán állampolgár, kivégezték október 31-én (el?z? nap egy fejbe és mellbe l?tt ázsiai tetemet találtak – kiléte ismeretlen maradt

 

 

A névsor megjelenésekor még több libanoni, török, jordániai, iraki és egyéb nemzetiség? túsz élete forgott kockán a terroristák fogságában, köztük a nagybritanniai székhely? Care International segélyszervezet iraki programjának október 19-én elrabolt vezet?je, a brit születés? Margaret Hassan, aki iraki férjével 30 évet élt az arab országban. Kés?bb megtalálták mindkett?jük holtestét.

A háborús ?rületben összefogdosott túszok mellett jó néhányan váltságdíjat követel? emberrablók kezére kerültek, ám ezen esetek alig kapnak nyilvánosságot.

 

 

 

 

 

14 év 2 komment

Ã?Å¡jabb helycsere

  

 

 

Nehéz éjszaka után új nap virradt ránk. Fegyveresek ráztak fel álmunkból és betuszkoltak bennünket egy gépkocsiba. Nagy iramban száguldtak velünk. Fogalmunk sem volt róla, hogy megint hová visznek. Kora reggel lévén elviselhet?bb volt az út, mivel még nem volt olyan h?ség. Figyeltem a napot, hogy merr?l kél. Megállapítottam, hogy észak felé tartunk. Tehát visszafelé. Óvatosan tudtára adtam Chennek, aki ugyancsak a helyzetünk felmérésén fáradozott. A nap már delel?re járt, amikor el?ttünk a távolban települések bukkantak el?. Odaérve láttuk, hogy ez csak egy kis település. Déli pihen? lévén utcái szinte néptelenek voltak.

Mi a falu melletti úton haladtunk tovább, majd egy épül?félben lév? egyszintes ház el?tt álltunk meg. Felvezettek minket az els? emeleti szobába, ahová bezártak. Rácsos ablaka nagyobb, mint amilyenhez eddig hozzászoktunk. Deszkákkal beszögelve, üveg eddig még nem volt rajta.

Ami nagyszer? felfedezésnek számított az, hogy volt villany. Boldogan nyomtam meg a kapcsoló gombját. Sajnálattal vettem tudomásul, hogy az ég?je ki van égve. Vékony szivacs betét szolgált fekv?helyül, ami mégis jobb, mint a földre terített sz?nyeg. Jóles?en nyújtózkodtunk végig rajta. Aztán nyílt az ajtó, és egy helybeli asszony intett nekem, hogy mennyek vele. Nem volt más választásom, így követtem. Szintén építés alatt álló fürd?szobához vezetett egy fegyveres kíséretében. Ott állva hirtelen felelevenedett el?ttem, ahogy Johnt fürödni vitték, majd kivégezték. Hisztérikussá váltam. Hangosan üvöltözve tiltakoztam a fürd?szoba ellen. Elege lett a mögöttem álló fegyveres kísér?nek és belökött az ajtón, amit aztán ránk zárt. A n? kedvesebb volt. Nálam magasabb, húsosabb. Arca telt és barátságos. Leültetett egy székre és a kádban lév? m?anyag vödörbe engedni kezdte a vizet. Abban úszkált egy m?anyag kancsó vízmeregetés céljából. Nem értettem az ezzel való fürdés mechanizmusát. Meztelenül beletérdeltem a kádba. Hozzám jött az asszony és kancsóval locsolgatni kezdte rám a jó meleg vizet. Durva anyaggal dörzsölte le hátamat, végül beszappanozta. Nem volt illata a szappannak. Kocka alakú, háziszappan lehetett. Dübörgött a hátamon mikor bekent vele. Szomjas b?röm élvezte a g?zölg? víz melegét, s annak minden cseppjét. Aztán a hajamra is sor került. Kétszer mosta meg, majd még habosan alaposan átfésülte. Akkor éreztem csak, hogy mekkorát n?tt. Egykor vállig ér? hajam, derékig tapad a testemhez. Nagyon jólesett tisztának lenni. Miután megtörülköztem, hosszú, egyenes szabású sötétszürke ruhát adott rám. Hasonlót, mint az övé. Odaléptem a falon lógó cseppnyi tükörhöz. Kezemmel letöröltem a rárakódott párát. Nyomában napbarnított arc tekintett vissza nagy, zöld szemekkel. Közelebb hajoltam hozzá. Hm… – Ez én vagyok? Fülem mögé helyeztem világosbarna hajtincseimet, hogy jobban szemrevételezhessem rég nem látott ismer?sömet. Ajtó kopogás szakított félbe. Az asszony jelzett a kint várakozó ?rnek, hogy végeztünk. Visszavittek a szobámba, ahol h?lt helyét találtam Chen-nek. Riadtan kiáltoztam.

– Mit csináltatok vele? Hová vittétek? –

Hiába vertem az ajtót, senki sem válaszolt. Aztán mégis, egy hangra lettem figyelmes a szomszéd szobából. Chen hangja volt! ?t is megfürdették, és tiszta ruhát adtak rá. Közben azt is megtudta, hogy szabadon fognak engedni bennünket. Alig hittem a szavainak. Aznap ott töltöttük az éjszakát. Rosszul éreztem magamat egyedül a szobámban. Járkáltam föl-alá. Nem tudtam leülni.

– Talán már holnap szabad leszek! – Kóstolgattam a gondolatát. Aztán fájó érzés kerített hatalmába. Fogolytársaimra gondoltam, akik nem élhették meg mindezt, pedig hányszor álmodtunk és beszéltünk róla! Lefeküdtem. Fal felé fordulva kerestem menedéket gondolataim és a világ el?l.

 

 

14 év 5 komment

Embertelen sorsok

   

Az ébredés az el?z? naphoz hasonlóan békés volt. A nap még nem járt a fejünk fölött, amikor megint távolból érkez? autózajokra lettünk figyelmesek. Egyre közeledtek felénk.

    Ablakunkból figyeltük az érkez?ket. Világos, régi típusú, krémszín? platóskocsi és egy öreg megviselt állapotban lév? Ford állt be az udvarra. Fegyveresek szálltak ki bel?le. A Ford utasai magasabb rangú személyek lehettek, mert a fogadtatásuk nem személyesked?, hanem tisztelettudó és szívélyes volt. A mellettünk lev? szoba felé tessékelték ?ket. Az egyikük kezében kamera látszott. A másikéban egy nagyalakú összehajtogatott fekete vászon, mely kissé kinyílt és arab írás töredéke t?nt fel rajta Ã?§Ã?â??Ã?â??Ã?â?¡ Ã?£Ã?Æ?Ã?¨Ã?±

(Isten a legnagyobb).

    Nagy volt a sürgés-forgás, mászkálás a mellettünk lév? szobában. Mivel nem volt szigetelés a falakon jól hallható volt minden. Mögöttünk hirtelen kinyílt az ajtó, majd két fegyveres lépett be rajta. Megragadták Johnt és magukkal vitték. Rémülten néztünk össze. Valami rossz érzés kerített minket hatalmába. Nem szoktak így viselkedni. Miután bezárult az ajtó rögtön az ablakhoz ugrottunk. Amennyire ki lehetett látni, szemünkkel követtük Johnt. El?ször a mellettünk lev? szobába vitték, aztán egy másikba. Ott sok id?t töltött. Közben a falak mögül a Korán hallatszott.

– Imádkoznak – állapítottuk meg egyszerre. Aztán megjelent John. Haját rövidre vágták, arcát leborotválták. Ruháját lecserélték egy olyan narancssárga overálra, amilyent az amerikaiak adnak muszlim foglyaikra. Két kezét hátrakötötték, lábait láncra verték, annak a végével vezették. Felénk tartottak. John lehajtott fejjel, fegyelmezetten haladt sorsa felé. Nem tudtuk mi fog még következni, de nagyon féltünk. Egész lelkünkkel Johnnal voltunk.

    Miután befejezték az imát, egy monoton férfihang arabul felolvasott valamit. Közben John láncainak csörrenését véltük felismerni, amint térdre zuhan. Hangos ALLAH AKBAR hallatszott, feltör? vérg?zt?l megrészegült hangon, amit csend követett. Fehér leped?be csavart, nyakánál vérz? fejnélküli holtestet vittek a platóskocsihoz. Ketten emelték fel rá.

 Döbbenten néztük végig. Mindannyian értettük, hogy mi történt. Némán vettünk búcsút fogolytársunktól. Nem tudom meddig, csak ültünk magunk elé meredve…

 Szó nem tudta elhagyni ajkunkat. Nehéz volt feldolgozni az elmúlt eseményeket.

    Júlia hangja törte meg a nyomasztó csendet. Sírt, ?rjöngött… Szeme bedagadt a sírástól.

– Nem akarok meghalni! – kiabálta egyre. Teljesen kiborult. Oda léptem hozzá, és magamhoz szorítottam. Minden tagja reszketett. Id?be telt, míg megnyugodott. Másnap Enzot vitték el magukkal az egyik kocsival. Soha többé nem hallottunk fel?le.

     Teltek múltak a napok. Még mindig magunkon kívül voltunk társaink elvesztése miatt. Magányosan, némán sétálgattunk, üldögéltünk cellánkban. Aztán visszaérkezett az a krémszín? platóskocsi, mely elszállította John holtestét. Úgy állt ott büszkén és türelmesen, mintha áldozatra várna.

A következ? napok viszonylag békésen, eseménytelenül teltek, míg meg nem érkezett egy fegyveres férfi, aki írásos üzenetet hozott magával. Megint nagy lett a mozgolódás. Érezhet?en készül?dtek valamire. Ett?l mi is izgatottabbak lettünk. Megint Korán hallatszott a szomszédszobából. Mi is imádkozni kezdtünk. Mindenki a maga módján. Egyszercsak kicsapódott az ajtó és egy fegyveres megragadta Júlia karját, majd magával vitte a szomszédszobába. Júlia egész úton kiabálta:

– Nem akarok meghalni!

Megint egy monoton férfihang olvasott föl valamit, aztán Júlia kétségbeesett könyörg? hangja hallatszott.

– Nem akarok meghalni! Kérem szépen, engedjenek szabadon!

Közben csak sírt, sírt…

 Azok meg talán könyörületb?l nem húzták az id?t. Nagyerej? pisztoly durranása hallatszott. Júlia hangját, könnyeit magával vitte az örökkévalóságba.

Egy b?ne volt csak, hogy amerikainak született. Élete senkinek sem ért annyit, hogy megmentsék. Egyszer? áldozat volt csupán, akinek csak a családja érzi majd fájdalmasan hiányát.

Láttuk, amint fehérleped?be csavart, a fejénél vérz? holtestét két férfi emeli fel a platóskocsira, majd elhajtanak vele nem tudni hová.

     Már csak ketten maradtunk Chen meg én. Eddig a sz?knek t?n? helység tágas lett kett?nk számára. Egész éjjel nem jött álom a szemünkre. Júlia hangja ott csengett a fülembe. Nem tudtam szabadulni t?le. Lehet, hogy az én sorsom is hasonló lesz. Chen zokogására figyeltem fel.

Chen, aki eddig a leger?sebb volt köztünk, most sír! Három gyereke van…

 Számtalanszor próbálta elképzelni hogyan fognak feln?ni nélküle, ha ? meghal. Tudja, hogy a felesége nagyszer?, er?s asszony. Ez némiképp megnyugtatta, de nem tudta elfogadni a gondolatát sem annak, hogy soha többé nem ölelheti magához ?ket. Hagytam, hogy sírjon. Csak így könnyíthetett magán.

     A következ? napok nyugalomban teltek, mígnem újabb érkez?kre lettünk figyelmesek. A teherautó tele volt arab fegyveresekkel. Ketten közülük magukkal vonszoltak egy sebesült szövetséges katonát. Nem tudott járni, félig eszméletlen állapotban volt. Miután kinyílt az ajtó belökték rajta. Teste nagyot huppant a földön. Azonnal körülvettük. Áthelyeztük a szoba h?vösebb, árnyékosabb oldalára. Rettenetes állapotban volt. Mindkét lába törött. A jobb lábszárából a csont is kiállt. Még mindig er?teljesen vérzett. Próbáltunk keresni valamit, amivel elköthetnék a tátongó sebet, csillapítva a vérzését. Nem találtunk semmit. Aztán eszembe jutott valami. A blúzom alatt lehúztam a melltartómat. A széles rugalmas anyaga tökéletesen megfelelt a célnak. Lassan megitattuk. Láthatóan jólesett neki. Mivel nem volt olyan állapotban, hogy bármit is kérdezhettünk volna t?le, jobbnak láttuk, ha hagyjuk aludni. Nagyon ráfért.

         Ám mások nem így gondolták. Hirtelen újból kicsapódott az ajtó és elhurcolták. Átvitték a mellettünk lev? szobába. Megint felolvastak valamit arabul, aztán a katona fájdalmas üvöltéseit hallottuk csak. Többször ismétl?dött némi szünetek után. Rettenetes volt hallgatni. Füleimet er?teljesen betapasztottam mindkét kezemmel, mégis áthatoltak rajta a kínok keserves hangjai. Egyik faltól a másikig bóklásztam, helyemet nem találva. Kétségbeesve könyörögtem, hogy hagyják már abba.

Majd néma csend lett.

Eddig bírta a szerencsétlen. Körmeim nyomot hagytak a falban. Hátat fordítva annak, lassan csúsztam lefelé míg el nem értem a földet. Lekuporodtam.  Lábaimat szorosan magamhoz húzva szabadon engedtem a lelkemben dúló pokol angyalát.

– Hogyan tudnak Isten nevében és annak terhére gyilkolni? Isten hatalmas és igazságos! Nincs szüksége jobbágyokra, hogy helyette ítélkezzenek és rendelkezzenek! Nem Isten kívánja az áldozatok vérét, szenvedését!

Chen látta, amint a katona feldarabolt holtestét elszállították. Aztán leült mellém, magához húzva csitítgatni próbált.

 

Így ültünk kettesben szótlanul, bámultunk el?re a nagy semmibe. A nagy semmibe, mely szinte már eggyé vált velünk…

 

 

14 év 3 komment

Ã?Å¡tban hazafelé

 

 

 

 

 

A reggeli ébredést nem kísérte birka bégetése, kecske mekegése, kakas kukorékolása. Csend volt. Ez a reggel más, mint a többi. Chen zörgött a fal túlsó oldalán jó reggelt kívánva. Búcsúzni kezdtünk, mert tudtuk, hogy nemsokára valamelyikünkért jönnek, és többé nem találkozunk. Chent vitték el el?bb. Nem sokkal utána értem is jöttek. Ugyan az a férfi volt, aki elrabolt azon a borzalmas délutánon.

– Te velem jössz! – Mondta kemény, parancsoló hangon, majd sarkon fordult és elindult végig a folyosón, aztán lefelé a lépcs?n. Kiléptem a nyitott ajtón és elindultam utána. Szépen lassan haladtam cseppenként élvezve a szabadság ízét. Soha egyetlen lépést sem tehettem kísér? nélkül. Minél nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy mindez igaz, annál gyorsabban kezdtem szedni a lábaimat lefelé a lépcs?n. A ház el?tt várt a krémszín? 200-as Mercedes benne a két arab férfival, akik sürgetni kezdtek. Beszálltam az autóba, majd a szokott gyors tempóban elindultunk Bagdad felé. Most is bet?zött a nap, szinte perzselte az arcomat. Verítékem gyöngyözött, de mit sem tör?dtem vele. Minél közelebb értünk Bagdad városához, annál nehezebb volt legy?rnöm szemeimben burjánzó könnyeket. Még soha ennyire nem örültem Bagdadnak.

A lépcs?ház bejáratánál még ott állt a Volvóm. Az els? kedves ismer?söm. Olyan volt, mint egy régi emlékm?. Két hátsó kereke leereszt?dött. Mögötte álltunk meg. Az els? ülésr?l kiszállt a kísér?m, és kinyitotta nekem az ajtót. Megszokott, kemény hangján mondta:

– Menj haza, és ne gyere vissza! Ezt követ?en gyorsan visszaült az autó els? ülésére. Elhajtottak. Ott álltam egyedül. Nem tudtam, hogy sírjak-e, vagy nevessek. Hihetetlenül magányosnak éreztem magamat, de egyben felszabadultnak is. Közelebb mentem a kocsimhoz. Ujjamat végighúzva, hosszú csíkot hagytam az oldalán. Próbáltam nyitogatni az ajtókat. A jobboldali els?t nyitva találtam. Mikor kinyílt, akkor jutott eszembe, hogy elrablásom napján visszaszaladtam a keszty?tartóban felejtett lakáskulcsért. Éppen elfordítottam kulcsomat a Volvóm zárában, amikor elhurcoltak. Így maradhatott nyitva. Megtaláltam a lakáskulcsot. Felfelé vettem utamat a lépcs?n. Felérve a bejárati ajtóm szemben állt velem szemrehányóan, amiért oly régóta nem nyitottam ki. Behelyeztem kulcsomat a zárba. Nehezen akart megfordulni benne. Mikor még is kinyílt úgy éreztem, hogy egy rémálomból ébredek fel.

– Itthon vagyok! Letettem kulcsomat az el?szoba asztalra, és elindultam a konyha felé. Jóles?en néztem körül, még ha vastagon poros, pókhálós volt is minden. A konyhaszekrényben találtam egy felbontatlan kávét. Mivel még szagából ítélve jónak éreztem, feltettem egy adagot f?ni. Közben újra elmostam a szárítón beporosodott kávéscsészémet. Míg vártam, ablakomhoz sétáltam, figyeltem Bagdad nyüzsg? életét. Megcsapta orromat a lef?tt kávé rég elfeledett zamatos illata. Kitöltöttem és kortyolgatás közben szinte egyé váltam vele. Nagyon kimerültnek éreztem magam. Ágyamhoz ballagtam. Lerántottam róla a selyemtakarót. Csak úgy porzott nyomában a leveg?. Alatta a másik takaróm, felhajtottam, majd rád?ltem a puha párnámra. Nem emlékeztem, mikor feküdtem ilyen tágas és puha fekhelyen. Mélyen elaludtam. Telefoncsörgés vert fel álmomból. Hirtelen nem tudtam mi ez a zaj, és honnét ered. Aztán felfedeztem az ágyam mellett a csörg? készüléket. Felültem s álmos hangon beleszóltam a kagylóba.

– Halló! – Egy n?i hang válaszolt:

– Itt az Angol Nagykövetség titkárn?je beszél. Tudomásunkra jutott szabadulása. Kérem csomagolja be minden szükséges holmiját, mert két óra múlva különjáratú gép indul Londonba, amelyre helyett foglaltattunk az Ön számára. Hamarosan ott lesz egy munkatársunk, aki kikíséri a repül?térre. – Megköszöntem a telefonhívást, és gyors csomagolásba kezdtem. Eszembe jutott, hogy nem ártana lecserélni a ruhámat. Minden darab, amit felpróbáltam nagy volt rám. Sokat fogytam. Azért egy nadrágot és inget elfogathatónak ítéltem. Nem volt sok cuccom, gyorsan végeztem. Utoljára elmostam a kávéscsészémet, és azt is elhelyeztem a b?rönd aljára. Már csöngetnek is az ajtón. Féltem azonnal kinyitni, ezért el?bb megkérdeztem hogy ki az.

– Michael vagyok a Konzulátusról. Önért jöttem! -Válaszolt egy jól érthet? férfihang. Ekkor kinyitottam az ajtót. Magas, mosolygós, jól öltözött angol férfi állt el?ttem repül? jeggyel a kezében. Megfogta a b?röndömet, hogy majd leviszi a kocsihoz. Megköszöntem neki. Még utoljára körülnéztem miel?tt bezártam végképp az ajtót.

Lent a bejáratnál egy szép, nagy, fekete szolgálati kocsi várakozott. A fiatalember érkezésemre kinyitotta a hátsó ajtót. Beültem és azonnal indultunk is a reptér felé. A kocsi puha rugózása tompította a durva utak rázkódásait. Utunk során forgalmi dugóba keveredtünk. Egyenruhát visel? férfi fújta sípját, és terelte a forgalmat. Szemmel láthatóan történt valami a közelben. Kiégett még füstölg? autót lehetett látni egy k?fal el?tti járdaszegély mellett. Körülötte rengeteg sebesült jajveszékelt, és több helyen halottak hevertek darabokra szakadva. A ment?sök nem gy?zték a munkát. Michael megkérdezte a forgalomirányítót, hogy mit történt. Az siet?sen csak annyit válaszolt:

– Munkáért sorba álló tömeg mellé hajtott egy

öngyilkos merényl?, aki aztán leveg?be repítette magát autójával együtt. De most már kérem, hajtsanak tovább! Ne akadályozzák a forgalmat! –

Még utoljára hátranéztem, s figyeltem a távolodó rémületet. Ebben az országban senki sincs biztonságban! Emberi életnek soha sem volt, és most sincs értéke. Prédái voltak Szaddamnak, most a katonáknak és a nemzetközileg verbuvált széls?séges iszlám szervezeteknek. – Kié ez az ország? Lesz-e egyszer saját élete, melyben maguk diktálnak, és szabják meg mi jó nekik?

Végre megérkeztünk a reptérre. Gyorsan átestem a vámvizsgálaton. Miután elköszöntem a kísér?mt?l felszálltam a géphez induló kisbuszra. A repül?gépre felérve az egyik ablak melletti üléshez irányított a légikisasszony. A gépszárnya zavart a kilátásban, de igazából nem is akartam látni semmit sem. Leültem a puha ülésbe, és kényelmesen hátrad?ltem benne. Egy id?s pár foglalt mellettem helyet. A gépt?l eltolták a lépcs?t, majd becsukták az ajtót. Beindult a motor. A légikisasszony kérte az utasokat hogy csatolják be öveiket, és a cseng?szóig ne hagyják el a helyeiket. Aztán lassan gurultunk el?re, majd egy kanyarhoz érve óvatosan befordultunk. Érezni lehetett hatalmas méretét, és súlyát. Beállt az egyenes sávba, ahol növelni kezdte sebességét, veszítve el?bb érezhet? lomhaságát. Hirtelen megemelkedett a gép orra. Lágyan hátrasüppedtünk üléseinkben. A propellerek felgyorsultak s érezni lehetet, amint a kerekek elhagyják az aszfaltot. Rézsútosan fölfelé beleszeltünk a leveg?be.

Magunk mögött hagytuk végre a borzalmak földjét.

Most már olyan könnyedén siklott a gép, mint egy hajó a víz felszínén. Láttam alattunk egyre kisebbed? autókat, házakat. Végül a felh?k eltakartak mindent. A gép egyenesen haladt tovább. Megszólalt a cseng?, hogy kilehet oldani a biztonsági öveket. Még mindig úgy éreztem, hogy álmodok. Reggel még fogságban voltam, most meg haza megyek Londonba. Kicsit zúgott a fejem. Lehet hogy a magas légnyomás is hozzájárult. A felh?k között meg-megrázkódott a gép, mintha macskaköves lett volna az út. Kint már besötétedett. Apróbb kis fények jelezték olykor, hogy városok fölött repültünk át. Többórás út után felh?k alá ereszkedtünk.

Közeledünk Londonhoz. Fényei már messzir?l jól kivehet?ek. Izgalommal töltött el. Kavarodtak bennem az érzések. Nem tudtam kiigazodni rajtuk. A légikisasszony megint arra kérte az utasokat, hogy csatolják be öveiket, mert leszálláshoz készülünk. Már a kivilágított pályát is látni véltük. Könnyeimnek most már nem tudtam parancsolni. Egy szép kanyar után egyenest ráálltunk a leszállópályára.  A gép orrával rézsútosan lefelé vette az irányt. Ereszkedünk. Aztán a kerekek érezhet?en belekapaszkodtak az aszfaltba. Még pattant egyet, s folyamatosan gurult tovább fokozatosan veszítve sebességéb?l. Mindenki egyszerre lélegzett fel. Végre beállt a kijelölt helyre.

A géphez tolták a lejárót, kitárult az ajtó. Szépen, fegyelmezetten hagytuk el a gépet. Hirtelen vaku villanó fénye csapódott a szemembe. Majdnem lezuhantam a lépcs?r?l. Riadtan kaptam el a korlátot. Aztán egyre több vaku villant. Nem értettem mi történik. Igyekeztem minél el?bb bejutni a buszba, mely ott várakozott az utasokra. Egy mikrofont nyomtak az orrom elé a busz ajtajában. Valaki kérdezett valamit, de képtelen voltam bármit is megérteni. Félelem, öröm, fáradság érzései keveredtek bennem. A buszban leültettek az útitársaim, mert látták, hogy nem érzem jól magamat. Egy n?i hang odasúgta a másiknak :

– ?az a n?, aki tizennégy hónappal ezel?tt elt?nt Irakban. – Aztán néma csend lett. Végre kiszálltunk a váróterem ajtajánál. Futószalagon kígyóztak a b?röndök. Az enyém már félre volt téve. Gyors, rutinvizsgálat után végre kiértem a váróba. Rengetegen voltak. Valaki hangosan a nevemet kiabálta. Kerestem, merr?l jön a hang. Anyukám volt az! Igyekeztem gyorsítani a lépéseimet, de a tömeg feltartott. Olyan hosszúnak t?nt a hozzávezet? út, pedig csak másodpercek telhettek el. Próbáltam furakodni. Mikrofonok, fotósok akartak megállítani. Láttam, hogy a testvéreim is ott vannak. Egymás karjaiba rohantunk. Most már nem érdekeltek a villanó fények körülöttem. Csak mi voltunk ott egymásba fonódva egyetlen nagy bolygót alkotva, tiszteletet parancsolva a többi kis csillagoknak.

– Örülök, hogy elmondhatom, mennyire szeretlek benneteket, kimondhatatlanul vágyódtam utánatok. – Könnyeinket mosoly váltotta fel.

       Igyekeztünk átverg?dni a tömegen. A reptéri biztonsági szolgálat segített ebben. Kint várt a kocsi. Hazaérve a szobámban mindent úgy találtam, ahogyan valamikor hagytam. Takarításnál ügyeltek arra, hogy semmin se változtassanak.

 

 

 

14 év 8 komment

Ezt a valós és elképzelt alapokon íródott elbeszél? történet sorozatot, Közel-Keleten fogságba esettek és kivégzettek elmékére készítettem.

 

 

Átköltöztetés délre

 

Reggel autózajokra ébredtem. Az ablakból kitekintve láttam, hogy nagy az izgalom. Sürgés-forgás, utasítgatások mindenfel?l. Siet?sen teherautókra pakolnak fel súlyos dolgokat. Gyorsan felébresztettem az alvótársaimat. Nem sokkal ezután fegyveresek jöttek be az ajtón, és egyenként rángattak ki minket az udvarra. Megrémültünk. Nem értettük mi folyik itt, és mért választanak szét minket!

Engem egy személygépkocsiba tuszkoltak be. A hátsó ülésr?l visszatekintve próbáltam keresni a társaimat. Azokat is külön autókba ültették. Hirtelen elindulva megpörgött a kocsi kereke. Érezni lehetett, amint a kavicsos homokon megcsúszik, és hátraveri az apró szem? köveket. A nap besütött az ablakon. Tikkasztó h?ség és szárazság mindenfel?l. Az utak hepehupásak, emberek által alig használtak. Teljesen felkavarta a gyomromat, ami amúgy is érzékeny volt a sok nélkülözést?l. Lakóházakat, míg a szem elláthatott sehol sem véltem felfedezni. Minél messzebbre kerültünk a civilizáltabb világtól, annál inkább veszítettem el a szabadulás reményét. – Soha sem lesz ennek már vége -, hajtottam le csüggedten a fejemet.

   – A távolban mintha mégis valami házfélét látnék -, állapítottam meg örömmel. Éppen oda tartottunk. Több lapos tetej? elkerítetlen vályogház el?tt álltunk meg. Érkezésünkre fegyveresek jöttek el?. Kiszálltunk járm?veinkb?l. Jólesett kiegyenesedni. Az arabok kézfogásokkal, forró ölelésekkel üdvözölték egymást.

– Essalam aleykom! Wa aleykom essalam – hangzott örömteli hangon.

Míg ?k egymással voltak elfoglalva, szemrevételeztem a környéket. T?lünk nem messze egy nagy domb van. Annak folytatásaként több kisebb. Fák nincsenek. A gyep igen gyér. Néhol ágas-bogas kis bokrok küzdenek fennmaradásukért a t?z? napon. Sivár, kietlen vidék. A nap fölöttünk ontotta perzsel? sugarait. Délid? lehetett. Hirtelen feleszméltem hogy a társaim még mindig nem jöttek meg. Hol lehetnek? Mért nem érkeztek még meg? Lehet, hogy máshová vitték ?ket? Kétségbeesés lett úrrá rajtam.

   Néhány pillanattal kés?bb egy fegyveres férfi jött hozzám. Hátamba nyomott puskacs?vel irányított a házak felé. Úgy látszik ezek nem lakások, hanem különálló, udvarról nyíló szobák. Összességében egyetlen épülethez tartoznak. Egy vasakkal, deszkákkal lekerített részen néhány birka és kecske heverészet a homokos földön. ?k is nehezen viselték a nagy meleget. Az egyik kiskecske viszontláthatóan, mit sem tör?dött mindezekkel. Jóíz?en rágcsált egy marék zamatos füvet, miközben farkincáját csóválva, mekegve követett kíváncsi tekintetével. Látványa mosolyra fakasztott. Nem sok id?m maradt bámulni a kedves, kis állatot, mert egy kéz hátulról el?bbre lökött.

– Barra! Emchi – hallatszott közben parancsolóan.

Egy ikerszobához értünk. Az egyiket nekem szánták. Rácsos ablaka nagyon kicsi volt. Küls? palettája törötten, ferdén lógott, de így is egy kicsit tompította a beáramló napsugarak meleg fényét. A bejárati ajtó vastag fából készült – mestermunkának aligha nevezhet?. Rossz méretezése végett több helyen huzatos volt.

– Szomjas vagyok – próbáltam tudtára adni a fogvatatómnak miel?tt rám zárta volna az ajtót. Leültem a sarokba. Egyetlen bútordarab sem volt benne, csak néhány házszövés? vékony gyapjúsz?nyeg. Színében mintázatában helyi kultúráról árulkodó. Igen egyszer? és színekben gazdag. Villanyég?nek nyoma sem volt. Aztán nyílt az ajtó. Középmagas, enyhén borostás bajszos férfi jött be. Nem volt nála fegyver. Öltözéke is más volt, mint azoknak, akik engem idehoztak. Egyenes szabású zsobát viselt. Látszott rajta hogy állandó viselete, mert foszlott a szál benne. Fejét kockás kend?vel tekerte be hagyományos módon. Félszegen állt az ajtóban, alumínium bögrét tartva a kezében. Mosolyogva nyújtotta felém. Sejtettem hogy inni hozott nekem. Felálltam és hozzá léptem.

Mosolyával biztatott:

– Ochrob! El halib.

Miután elvettem t?le a bögrét, távozott a helységb?l. Fehér folyadékkal volt tele. Er?sen kecskeszaga volt. Lehetséges, hogy kecsketej? – villant át az agyamon. Mivel fojtogatott a szomjúság, igyekeztem nem venni tudomást a kecske szagáról, ízér?l és gyorsan megittam. Lepihentem az egyik h?vösebbnek vélt sarokba. Hallgattam a még kintr?l érkez? elnémuló zajokat.

    Megint a társaim jutottak az eszembe. Vajon hová vitték ?ket? Miközben egymást követték össze-vissza a gondolataim álomba nyomott a fáradság. Lement a nap mire felébredtem. A távolból gépzajokra lettem figyelmes. Amint közeledtek, autók formája bontakozott ki. A fegyveresek el?bújtak a ház falai közül, hogy fogadják az érkez?ket. Újabb fegyveresek jöttek. Némelyiket felismerni véltem.

– Essalam aleykom! Wa aleykom essalam – hangzott ismét, örömteli ölelkezések közepette. Nyomukban megpillantottam Johnt és Chent. Szívem nagyot dobbant a viszontlátás örömére. De vajon hol van Enzo, és Júlia? Alighogy kigondoltam, ?ket is megláttam a teherautó mögött. Fegyveresek kíséretében lassan, komótosan kullogtak el?re. Az arabokat a mellettem lev? szobában szállásolták el, míg a négy túszt irányomba terelték. Nyílt az ajtó, majd belökték ?ket. A poros félhomályban alig vettek észre. Nagyon megörültünk a viszontlátásnak. Fáradtan d?ltek le a sz?nyegre, ami kényelmes fekvésre nem igen volt alkalmas.

Egyenként mesélték el, milyen brutális kihallgatásokon estek át. Testük, arcuk tele volt ütlegelések nyomaival. Júlia még mindig sokkos állapotban volt. Letelepedtem mellé és vigasztalni próbáltam, sokáig hasztalanul.

    Mivel egyre er?södött a sötétség, világításra csak a besz?r?d? holdvilág szolgált, nyugovóra tértünk. Az éjszaka csendjét a távoli gyér pázsitban meghúzódó kabócák sokasága verte fel hangos ciripeléssel. Miközben hallgattam ?ket, szemeim lecsukódtak az álom súlya alatt.

 

Csendes, békés reggelre ébredtünk. A bárányok bégetése, kecskék mekegése nem maradt el. A közelben egy kakas kukorékolása segített nekik megtörni a reggel csendjét. – Mennyi életet rejt ez a messzi pusztaság!

A nap eseménytelenül telt. Szenvedtünk a nagy melegt?l, a fürdés hiányától, az egyhangú gyér étkezést?l, a szemtelen legyekt?l, melyek vidáman szaporodtak az állatok ürülékeiben. A fegyveresek is henyéltek udvaron kifeszített sátor árnyékában, ami nem állt másból, mint vastag gerendára feszített nagyméret? szövött sz?nyegb?l. Két férfi egymással szemben ülve kavicsokkal játszott. Úgy láttam, társasjátékot, mert néha felváltva örömujjongásba törtek. Balra t?lem egy kecske ácsorgott, t?gyei tejt?l duzzadtak. Szerencsétlen le sem tudott ülni t?le.

    Asraf jött ki az egyik szoba ajtaján. ?az a férfi, aki alumínium bögrében hozott inni nekem az els? napon. Egyik kezében kisebb sámlit, a másikban egy ütött-kopott vödröt vitt magával. Odament a kecskéhez, aki nem zavartatta magát. Hagyta, hogy Asraf leüljön mellé a székre, és aláhelyezze a vödröt. Közben unottan rágcsálta a szájában maradt f?csomót. Mire a kecske befejezte az evést, Asraf is befejezte a fejést. Színültig telt a vödre friss tejjel. Felállt, s  ekkor kilöttyent néhány csepp a földre. Erre Asraf szájához emelte az egészet, és jó nagyot hörpintett a széleskarimájú vödörb?l, megóvva a fölös tejet attól, hogy veszend?be menjen. Majd miután gondosan megtörölte bajszát, elindult az ajtó felé. Amint figyeltem Asrafot, azon t?n?dtem ki lehet ?? Mit keres a fegyveresek között? Fegyvert soha sem hord magánál. Lehet, hogy tényleg helybeli és övé a lakás, melyet bitorolnak a fegyveresek? De miért engedi be ?ket? Lehet, hogy nincs más választása? Mi van, ha szimpatizál velük, és azért ad nekik menedéket? Lehetséges, de nem valószín?. Asrafon érezni, hogy békés ember, nem  vérszomjas. Beéri a kecsketejjel – mosolyodtam el közben. Vajon biztos lehetek én ebben?

      Teljesen összezavartam magamat kusza gondolataimmal. Mindegy! Bárki is légyen Asraf, megoldást úgysem hoz bajunkra – sóhajtottam fel véget vetve elmélkedéseimnek.

    Társaim ma csendesebbek voltak. Mindenki gondolataiba merülve saját világában járt. Szépen lassan beesteledett, h?vösebb leveg? érkezett. Szinte felüdülés volt számunkra, mégsem tudtam elaludni. Figyeltem a csillagokat, amelyek most még fényesebben ragyogtak, mint egyébként. A hold is feljött. Hatalmas méretével nagy helyet foglalt a fekete égbolton, tiszteletet parancsolva a többi kiscsillagoknak. A kabócák harsány ciripeléseikkel üdvözölték jövetelét. Milyen hatalmas a világegyetem! Mi meg milyen kicsik, és esend?k vagyunk benne! Legesend?bbek mi vagyunk, itt valahol a messzi idegenben. Ma még vagyunk, de a holnap ki tudja, mit tartogat számunkra? A napokat már régóta nem számoljuk. Nincs semmi jelent?sége. Mások döntenek létjogosultságunk felett. Nem értem, miért hagyott el, és felejtett el engem mindenki! Mért kerültem ebbe a helyzetbe? Soha nem ártottam senkinek.

 

Ó, te hatalmas hold, ki most betöltöd a fél világot! Fénysugaraiddal behatolsz minden otthon ablakán. Keresd meg édesanyámat, aki tán még virraszt miattam, és testvéreimet, akiket úgy szeretek. Mond meg nekik, hogy élek és örökké szeretni fogom ?ket! Talán soha többé nem lehetek veletek! Lelkemet ekképp gy?rte-markolászta a keser? bánat, s dobta kegyetlenül a messzi távolba.

Óvatosan visszabotorkáltam a helyemre, és próbáltam elaludni, magam mögött tudva ezt a napot is.

 

 

 

14 év 5 komment

Ezt a valós és elképzelt alapokon íródott elbeszélő történet sorozatot, Közel-Keleten fogságba esettek és kivégzettek elmékére készítettem.

 

Elraboltak

 

 

Álmosan nyújtózkodom a takaróm alatt. Óvatosan keresem az ébresztőóra kapcsológombját. Örömömre szolgált hogy megtaláltam, mert így nem veri fel a reggel csendjét. Jól esne még tovább szunyókálni, de munkába kell mennem. Felülök az ágyam szélére, beletúrok kócos hajamba, és erőt veszek magamon, hogy felálljak. Próbálok kibotorkálni a konyhába, ügyelve arra, hogy a közelgő ajtónyílásokat középen vegyem célba. Felteszek egy kávét. Takarékra állítotton a gáz lángját, hogy legyen időm letusolni, míg az lefő. Most már egészen friss vagyok. Érezem a kávé zamatos illatát, s azt, hogy rám vár. Előveszem a kedvenc csészémet, amelyet még otthon Londonban vett nekem az édesanyám. Nagy dőlt betűkkel rá is íratta a nevemet: TINA. Valahányszor kezembe veszem úrrá lesz rajtam a honvágy. Ilyenkor mindig megfogadom, hogy dolgom végeztével hazamegyek

            Miközben jólesően kortyolgatom a fekete nedűt, kitekintek a negyedik emeleti lakásom ablakán. Alkonyodik. Bagdad néptelen utcáin béke honol. Csak a romok, omladékok, felrobbant autóroncsok jelzik viszontagságos életét. Kicsit távolabb látom a piacot. A standok most még üresek és csupaszok. Egy nagy lyuk tátong a piac közepén. Nem rég hatalmas lövedék tépte ki annak szívét, sok halottat és sebesültet hagyva maga után.  Mire odaértem, a mentőszolgálat már nagyjából megtisztította a terepet. – Merénylet volt! – Hallatszott innen-onnan a tömeg szájából.

            Távolban a nap narancssárga színével igyekszik megtörni a sötétséget, és ébredésre bírni az élőket. Egy kerékpáros hajt el az út szélén. Nyomában nem sokkal két gépkocsi. Nekem sem árt indulnom, mert nem szeretik, ha elkések. Könyvelőként dolgozom egy angol cég kirendeltségén. Gyorsan elöblítettem a csészémet, majd sietősen összeszedtem apró-cseprő dolgaimat, és elindulok az ajtó felé. Utoljára még körülnézek, majd bezárom az ajtót. Gyalog indulok lefelé a lépcsőn, mivel a lift meghibásodott egy bombázást követően. Beülök a kis Volvómba, elindulok.  Az út csendes, akadálymentes, így igen gyorsan beérek a munkahelyemre.

 

Egésznap tombolt a hőség. Jóval 40 ° C fölé emelkedett a hőmérő higanyszála. Ilyen időben csökken az ember munkabíró képessége. Délidő van. Az ebéd és a szieszta ideje. Szinte elnémul, ellustul a környék apraja-nagyja. Nekem sem volt kedvem hazameni lepihenni. Inkább bent maradtam az irodában, és befaltam egy nagy szendvicset.

     Légkondi az nincs. Csak egy forgófejes asztali ventillátor, amely inkább csak kavarja a levegőt, de nem hűti. Délután hat óra van. Letelt a munkaidőm. Gondosan összeszedtem asztalomról az iratokat, és helyükre teszem. A főnököm még tovább akart maradni. Mivel nem volt rám szüksége, nem marasztalt. Beültem a kocsimba és elindultam hazafelé. Nagy volt a forgalom. Sok gyalogos lassította a haladást. Mindenfelől katonák figyeltek éberen, és végezték ellenőrzéseiket. Jelenlétük szüntelenül terror fenyegetettségre figyelmeztet mindenkit. Még mindig igen meleg van, a  kocsiban meg annak is a duplája. Letekerem teljesen az ablakot, de hasztalan. Csak porral és zajokkal lettem gazdagabb.

            A következő nagyobb kereszteződésben forgalmi dugót okozott egy elromlott jelzőlámpa. Dudaszók tömkelege szította a türelmetlenséget. Senki sem akarja megadni másiknak az elsőbbséget. Éppen most érkezett egy katonai jármű, melyből kipattan egy kiskatona . Sietősen beáll a kereszteződésbe, és hangos sípszóval, határozott kézmozdulatokkal rendet teremt. Végre elindul a sorom. Innen már gyorsan haza is értem. Feltekerem az ablakot, gondosan bezárom az ajtót, és elindulok a lépcsőház felé. Közben eszembe jut, hogy a lakáskulcsot a kesztyűtartóban felejtettem. Gyorsan visszafordulok. Éppen nyitni próbálom a kocsi ajtaját, mikor hangos fékcsikorgásra figyelek fel. Egy megviselt állapotban lévő, poros krémszínű 200-as merci farol be a járda mellé, pontosan a kocsim mögé. Két középkorú arab férfi pattan ki belőle. Szemvillanás alatt mögöttem teremnek. Az egyik megmarkolja a vállamat, és arra akar kényszeríteni, hogy velük menjek. Mivel próbáltam ellenállni, óriási pofonnal hozza tudomásomra, hogy nem viccel.

Mire felocsúdtam, már a kocsijukban találtam magam. Gyorsan haladtunk az úton, gondosan kikerülve az ellenőrzési pontokat. Egy darabig sejteni véltem merre járhatunk, majd egy földes útra értünk – innentől ismeretlen volt számomra minden. Egyre jobban aggódtam.  Nem értettem mit akarnak tőlem ezek az emberek. Próbáltam kérdezni, de egy oldalamba nyomott pisztoly csövével válaszolt a mellettem ülő férfi. Lerombolt városszéli negyedhez értünk. Lakói már alig voltak, csak arab fegyvereseknek szolgált búvóhelyül.

 

 

Fogságban

 

Homokszínű lövedékekkel átlyuggatott ház előtt álltunk meg. Kiszállt mellőlem az arab férfi, és hangosan tanácskozni kezdett az odaérkező társaival. Miután befejezték intett, hogy én is szálljak ki a kocsiból. Nem bírta kivárni, míg kikecmergek az ülések közül. Megragadta a karomat, és kirántva onnan nagyot zuhantam a földre. A durva kavicsos talaj felsértette a térdeimet. Csípett és fájt, de a bennem lévő félelem ennél sokkal erősebb volt. Egy nagy fehér terembe vittek be. A sarokban – közel az ablakhoz – egy kopott rozoga íróasztal állt, mellette két székkel. A kísérőm lenyomott az egyik hozzám közelebb eső székre. Ezt követően néma csend lett. Vártunk valamire. Hatalmas legyek szelték a levegőt hangos zümmögéssel. Homlokomon gyöngyözött a veríték. Figyeltem az ablakon beszűrődő zajokat, párbeszédeket.

     Közben azon töprengtem, mért hoztak engem ide. Kik ezek az emberek? Egyre valószínűbbé vált számomra, hogy szélsőséges Iszlám szervezettel állok szemben. Alighogy gondolatom végéhez értem, nyílt az ajtó. Egy magas testes arab férfi lépett be rajta. Katonaruhát viselt. Fejét kockás, hosszú kendővel tekerte be. Dús kerek fekete szakállát ez sem takarta. Leült velem szembe az íróasztal mögé. Egymás után nyitogatni kezdte a fiókokat, Türelmesen keresgélt valamit. Kisvártatva meg is találta. Papírt, tollat vett elő. Még mindig szöszmötölt némán. Egy nagy légy szállt tollának a végére, szopogatni a tinta nedvét. A férfi határozott mozdulattal elhessegette, mely aztán rémülten keresett menedéket a csillárhelyén lógó áramvezető dróton. Most rám emelte tekintetét, és nekem szegezte az első kérdését.

– Mi a neved?

– Tina Bjork vagyok – válaszoltam.

– Mit keresel itt Irakban? – hangzott el a következő kérdés.

– Dolgozom. Egy angol cégnél vagyok közalkalmazásban – válaszoltam magabiztosan.

– Hazudsz! – szólt fennhangon a mellettem levő arab fegyveres, miközben jól arcul vágott. Az ütés erejétől a földre zuhantam.

 – Nem hazudok – feleltem dörzsölgetve sajgó arcomat.

Próbáltam feltápászkodni a földről, mire újból hasba rúgott többször is. Közben egyre csak azt kiabálta:

– Te hitetlen vagy, a hitetleneknek kémkedsz!

Nem emlékszem aztán még miket ordított össze, mert a rúgások, ütlegelések következtében elvesztettem az eszméletemet.

 

Egy üres helységben tértem magamhoz a földön fekve. Nagyon fájt a fejem, gyomrom. Szerettem volna felülni, de az erős fájdalmaktól, és hányingertől visszahuppantam a földre. A kimerültség hatására megint elaludtam. Talán még mindig aludtam volna, ha nagy robajjal ki nem nyílik az ajtó. Újabb túszokat hoztak be. A zajokból ítélve négyen lehettek. Miután visszatért a csend, valaki valamivel óvatosan törülgetni kezdte az arcomat. Hűsítően hatott rám. Szerettem volna megköszöni. Bedagadt szemeimet csak résnyire tudtam kinyitni, azon át egy kedves fiatalembert láttam. Fogolytársaim törődésének köszönhetően szépen lassan felépültem. Sokat beszélgettünk, ábrándoztunk. Volt időnk rá bőven. A fiatalembert elmondása szerint John-nak hívják, és huszonnégy éves. Az amerikai haditengerészetnél szolgál. Földi bevetésnél esett arab fogságba. Mellette ült Enzo. Harminckét éves olasz állampolgár, két gyermek apja. Éppen most telepedett le közénk Chen. Ő külképviselő egy kínai cégnél. Szintén lakása előtt ejtették fogságba. Harmincnyolc éves, két gyermek apja. Mellettem foglalt helyet Júlia. Huszonnyolc éves amerikai újságírónő, aki még nem túl sikeres. Szeret sokat utazgatni, és tudósítani a világból. Kicsit húsos, de jól áll neki. Hosszú aranyszőke haja, kék szeme, telt mosolya nagyon bájossá tette küllemét. Teltek a hosszú forró napok. Szinte események nélkül. Várakoztunk. De vajon mire? Talán arra, hogy kiszabadítanak, vagy kiváltanak minket? Ahogy múlnak a nappalok, és telnek az éjszakák, veszítjük el egyre jobban reményeinket, hogy bárki is gondol még ránk.

 

 

14 év 7 komment

– mese –

Élt egyszer egy földm?ves aki dolgos, jószív? és önzetlen volt. Napkeltét?l napnyugtáig m?velte a földet, hogy gazdagon term?vé váljon. Egyszer – munkáját befejezve,-hazafelé tartva – lát egy szárnyaszegett kis hollót a földön verg?dve. Látszott rajta hogy repülne szegény, de nem tud – bármennyire próbálkozik – pedig ha nem tud felemelkedni, vadállatok martalékává vàlhat.

Megsajnálta a földm?ves, felemelte, kabátja zsebébe helyezte, és hazavitte. Etette, itatta, szeretgette. Pár nap elteltével felépült a kismadár. Szárnyait próbálgatva repkedett a szobában, konyhában, verandán.
Az asszonynak nem tetszett hogy a férje ennyit foglalkozik a hollóval, akárhányszor közelébe repült, mindig durvàn elhessegette. Zavarta a látványa is.

Egyszer tésztát dagasztott az asszony, majd otthagyta az asztalon, hogy szépen megkeljen, miel?tt formára szaggatja. Egy óvatlan pillanatban odarepült a kisholló, és kiváncsian csipegetni kezdte. Ízlett neki nagyon a tészta.
Amikor az asszony visszatérve ezt meglátta, nagy haragra gerjedt. Elkapta a kismadarat, és kivágta a nyelvét, majd úgy elhajította, hogy messzire zuhant le a háztól.

Ebédid?ben hazajött a gazda. Amikor megtudta, mi történt a kishollóval, nagy bánat lett úrrá rajta.
Nem is akart már enni, hanem azonnal a madár keresésére indult.
A nap már leereszkedett a fák lombjáig, mire az erd? széléhez ért.Harsány hangon szólitgatta.

– Hol vagy holló ? Hol vagy kis barátom ?

A holló az ismer?s hangra fölfigyelt a fák lombjai között. Sebesen a hang irányába vette útjàt. Amikor megpillantotta az embert, fojtott hangon próbálta jelezni hogy :

– Itt vagyok! – Majd, amikor közel értek egymáshoz, örömmámorban úszva üdvözölték egymàst. A holló a faágakon ugrándozva mutatta emberének a fészkéhez vezet? utat. Bemutatta neki fiókáit és a feleségét, akik örömmel fogadták. Megvendégelték amivel tudták.

Másnap haz indulni készült emberünk, amikor a holló két zsákot mutatott neki. Az egyik nagyobb volt, mint a másik. A holló arra kérte az embert, hogy válasszon közülük egyet ajándékba, útravalónak. Az ember szerény volt, és így a kisebbet válszatotta. Szépen elbúcsúztak egymástól majd a férfi elindult hazafelé a s?r? fák között.

Amikor hazaért látta ám, hogy az asszony dühösen várja. Kérdései szinte záporoztak:

– Hol töltötted az éjszakát ? Hogyan mertél engem egyedül hagyni ? – hajtogatta egyre.

Amikor kifogyott a szuflából, a gazda sorjában elmesélte neki, mi is történ. Akkor az asszony elvette t?le a zsákot, és kinyitotta.

Szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól, amikor megpillantotta benne a sok gyémántot és ragyogó aranyékszereket. El is határozta, hogy másnap ? is meglátogatja a hollót, és hoz egy ilyen zsákot t?le.

Ahogy felvirradt a nap, és a kakas kukorékolásától lett hangos a vidék, gyorsan felpattant az ágyából. Összeszedte motyójàt, és útnak indult. Ment ment és közben csak arra a sok kincsre gondolt, mely majd a zsákban lesz. El is érkezett az erd?höz. Szólítgatta a hollót, aki meg is jelent a hivásra. Örömmel fogadta az asszonyt, és vendégül látta fészkénél.

Amikor elérkezett a búcsú ideje, a holló neki is el?vett két különböz? méret? és súlyú zsákot, majd felajánlotta útravalónak az egyiket. Az asszony csak méregette, hol az egyiket, hol a másikat, majd a nagyobbikat, súlyosabbikat választotta.
Aztán megköszönte a hollócsaládnak kedvességüket, és elindult hazafelé. Jócskán elhagyta már az erd?t, amikor a kívàncsisága ràvette hogy kibontsa a zsákot, és megnézze, mi van benne. Kioldozta a zsák száját. Látta hogy a mélyén kígyók, skorpiók mozognak, sziszegnek vérszomjasan a hirtelen fény hatására, mely megzavarta nyugalmukat.
Az egyik majdnem megmarta a kezét. Rémülten dobta le a zsákot, és sikoltozva, eszeveszetten rohant hazáig.

14 év 3 komment

Mese feln?tteknek.

Volt egyszer egy gazdag ember. Nem sz?kölködött semmiben. Hatalmas hàzzal és vagyonnal rendelkezett, még sem érezte magàt boldognak. Néha  kint ült a teraszàn és messzir?l  figyelte a kertészét, miként szorgoskodik a kertben, és hancurozik kisfiàval. Feleségével is igen jól megértették egymàst. Soha sem veszekedtek. Ebédük mindig egyszer? volt, de még is elégedettek voltak és hàlàsak Istenek hogy ez is megadatott nekik – imàval  köszönték meg minden egyes alkalommal.

   A gazdag ember viszont ki nem àlhatta a feleségét, mert érezte hogy a pénzéért ment hozzà feleségül. Gyerekeinek a sok pénz sem volt elegend?. Mértéktelenek, és pazarlóak voltak. Érezte:  szinte màr a halàlàt vàrjàk,  hogy az örökségen osztozhasanak. Amint ezek a gondolatok foglalkoztattàk, az az ötlete tàmadt, hogy megsegiti a kertészt és csalàdjàt.  Magàhoz hivatta kertészét, és 5.000 dinàral teli erszényt nyújtott àt neki,  majd azt mondta :

-Làtom milyen szépen éltek, és csak a pénz hiànyzik a teljes boldogsàgotokhoz. Megérdemlitek a könnyebb életet . Kölcsön adom neked, hogy befektethesd valamibe. Aztàn majd visszaadod nekem, ha màr jól megy a sorotok.

   A kertész alig tudott szóhoz jutni az örömt?l,  és a döbbenet?l, hiszen az ura fösvénységér?l volt híres. Hazasietett a pénzel. Egész úton azon töprengett hovà tudnà úgy elrejteni, hogy a felesége se talàljon rà. Végül a pàrnàjàba dugta. Gondolatait teljesen lefoglalta a pénz sorsa. Vacsora közben sem énekelt màr, gyerekével sem jàtszott . Csak ült a sarokban,  és gondolataiban messze jàrt. Majd àlmossàgot színlelt, hogy minnél el?bb elt?nhessen a szobàjàba . Amint beért, újra el?vette a pénzt, és àtszàmolta.

   Az asszony nem értette mért vàltozott meg ennyire a férje. Kés?re jàrt. Mindenkit mély àlomban talàltak a telihold ragyogó sugarai, csak a kertész kerülte el az àlom. Ábràndozott, tervezgetett. Arra gondolt, hogy oliva olajba, vagy vaj készítésébe fekteti a pénzét. A felesége az oliva olajat, és a tejet szereti, a kisfia pedig a vajat, és a cukrot. De ? inkàbb gyapjúval kereskedne.  Juhokat venne,  melyeknek lesznek majd kicsinyei. Aztàn lesz sok gyapjúja. Vagy inkàbb sz?v?gépet venne, és a gyapjút készàrúnak eladja a piacon. Nagy lesz a forgalma, sok haszonnal. Aztàn több vàrosban fog nyitni újabb és újabb kis boltokat,  ahol majd àrúsithatja termékeit.

   Amikor àgyàban megfordult szembetalàlta magàt az alvó feleségével. Abban a pillanatban elillantak nagyszer? tervei. Dühös lett feleségére, amiért félbeszakitotta az álmodozásban – miel?tt eljutott volna a teljes gazdagsàgig. Gyorsan elkezdte tapogatni pàrnàjàt, pénzes erszényét keresve. Nagy megnyugvàssal tapasztalta, hogy minden a helyén van. Ezzel szépen lassan elaludt.

   Eljött a reggel. Kakas kukorékolàsa kergette el az éjszaka maradék leplét. Az asszony sietve felkelt hogy reggelit készítsen urànak miel?tt munkàba megy. Amikor dolgàt végezve vissza ment a szobàjàba,  csodàlkozott, hogy a férje még mindig alszik. Pedig ilyenkor szokta begy?jteni a friss mézet a kaptàrból. Próbàlta ébresztgetni, ?  visszont àlmosan és gorombàn tromfolta le  asszonyàt. Olyan szavakal illette, melyeket azel?tt még soha sem hasznàlt. Közben felébredt a kisfiú is, és a szokàsos reggeli puszival akarta köszönteni az apjàt. Az durvàn  lökte el magàtól úgy, hogy a földre zuhant. Értetetlenül fogadta édesapja elutasitó viselkedését, könnyekel szemében csalódottan hagyta el a szobát.

   A gazdag ember volt az els? aki észre vette a vàltozàst, és nagyon elcsodàlkozott rajta. Egy este a kertész is belefàradt a sok tervezgetésbe, àlmodozàsba és arra eszmélt hogy màr semmi sincs rendben körülötte. Minden olyan h?vös, magànyos, és szomorú. Pedig milyen vidàmsàg volt itt még nem is olyan régen ! –  emlékezett. Azóta van a változás, hogy  a pénzestarsolyt behozta a hàzba. Úgy döntött nem kell neki, és visszaviszi.

   Màsnap reggel ez volt az els? dolga. Éppen akkor kelt a gazda és nem értette mi olyan sürg?s a kertészének. Amint a gazdag ember színe elé ért, er?teljesen levàgta az asztalra a pénzelteli erszényt, és azt mondta:

– Köszönöm uram jószàndékodat, de nekem nem kell ez a pénz, mert boldogabb voltam nélküle !

Majd felszabadultan, futva igyekezett otthonàba. Örült, hogy újra minden a régi lett: szeretet, nyugalom, és békesség.

Gati Katalin Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.