Sonkoly Éva : Végre, megtaláltam! – 8.

Nyomtatás

Csendben ülök egy ideig az autóban, mert látom, András nem arrafelé indul ahol lakom, tehát megkérdezem.

— Hová megyünk? Azt mondtad, hazaviszel.

— Így is van, de azt ugye nem gondoltad, hogy itt az autóban mondom el, amit olyan régen szeretnék?

Tudom, igaza van, de mégis rosszul érzem magamat. Nem szeretek mások életébe beleszólni, ha nem feltétlen szükséges. Látom, a belváros felé megyünk, tehát hallgatok. Megáll a Fő utca közelében.

— Gyere, beülünk a Sthümmerbe egy kávéra!

— A  kávé elmaradhat, már ittam ma hármat.

— Rendelhetsz, amit akarsz, közben elmondom, miért is kereslek olyan régen.

Helyet találunk egy viszonylag eldugott sarokban, csak azért csendes a kávézó, mert ilyenkor már alig van vendég. Lassan fogyasztom a hideg üdítőmet, és hallgatom Andrást.

— Említetted Anikót az előbb, tudod, én már csak épphogy emlékszem rá, meg a történtekre. Amikor veled viccelődtem, s azt mondtam, ki kell használni minden percet, mert csak egyszer élünk, azt komolyan is gondoltam. Nemrég megismerkedtem egy nagyon kedves, szépasszonnyal. Nem kertelek, komoly a dolog, akár feleségül is venném, de nem vált még el a férjétől, bár külön élnek. Két gyereke van. Meg terveink, terveink vannak. Komolyan gondoljuk. Tudod, hol szoktam ismerkedni?

— Honnan tudnám?

— Ahol Anikót is megismertem, egy internetes portálon, ott láttam meg Ágica fotóját is. Aztán találkozgattunk. Elmesélte, hogy amikor külön költözött a férjétől, kapott tőle egy háromszobás lakást, a közös családi ház meg, ki tudja miért, ott maradt a férjénél.

— A  férjét pedig Péternek hívják?  — kérdeztem.

— No látod, ügyes vagy te!

— Meg sem kérdezed, honnan tudom?

— Nem! Mást kérdezek.

— Tudod, hogy Anikó él az én Ágicám férjével?

— Ma tudtam meg.

— Akkor figyelj rám. Nekem jól menő üzleti vállalkozásom van. Megvehetném azt a házat, ahol élnek, de nem eladó. Vehetnék kétszer akkorát is, szóval nincsenek anyagi gondjaim. Valamiért én mégis azt szeretném. Nem miattam, nem Anikó miatt, a sértését is elfelejtettem. Ágicának szeretném megvenni, hogy újra otthon érezze magát, mint régen.

Elcsendesedett, várta mit gondolok, mit mondok. Hallgattam, azon tűnődtem, hogy kerültem én ebbe a helyzetbe. Válások, szerelmek, lakások, házak, egyebek. Mi közöm hozzájuk? A szomszéd Anikó, mint szomszéd, volt szomszéd az összekötő kapocs. Akár fel is állhatnék, elköszönhetnék, de a kíváncsiság fogva tartott. Vajon mit szeretne tőlem András, mert hogy nem véletlen hívott ide, az biztos.

— Hogyan vennéd meg azt a házat, hiszen nem adja el Péter? Te mondtad.

— Minden eladó, csak tudni kell az árát, hallottad már? — kíváncsian néz rám.

— Ebben az esetben nem hiszem, hogy… — félbeszakított.

— Dehogynem. Mondjuk, ha Anikó valamiért már nem szeretne ott lakni… eladó lenne azonnal.

Megdöbbentem. Vajon mit forgat a fejében? Hiszen azt mondta, szereti az ő Ágicáját, akkor érte mindenre képes? Mi mindenre? Hogy jövök én a képbe? És még valami, ha jól emlékszem. Ágnes, aki most Ágica valamiféle Tamással kötötte össze az életét Anikó szerint. Akkor már annak is vége? Ezt nem említette Anikó… Tűnődésemből András hangja ébresztett.

— Ismered Ágicát?

— Nem, dehogy csak hallottam róla.

— Pétert?

— Látásból.

— Szóval csak Anikót ismered közülük?

— Igen.

— Ez még akár jól is jöhet. Majd gondolkodom. Kereslek, ha jutottam valamire.

— De miben tudok én…? Szóval mit szeretnél tőlem?

— Még nem tudom, de kitalálom. Mehetünk? — kérdezte kedvesen.

Ettől a kedves mosolytól olyan különösen éreztem magam, mint aki valami nagyon rossz dolog előtt áll.

András előtt álltam. Elköszöntünk a lépcsőháznál.

Folytatása következik