kötelet kötnek hát a nyakunkba, hogy vezessük ?ket!ââ?¬?
(Ezt egy foxibarátom mondta egyszer és ââ?¬â?? milyen igaza volt!)
Engedjék meg, hogy a kutyaillemtannak eleget téve már az elején bemutatkozzam – képzeletbeli barátságos mancsnyújtással és üde farokcsóválással a kedves Olvasó felé -: Brúnó vagyok, nyolcéves, meglett vizslaúr, enyhén deresed?, de er?teljes értelmet sugárzó pofázmánnyal, okos, mélybarna szemekkel, a korosodó kutyafik minden élettapasztalatával. Gyermekeim számát – meg ne vessenek – nem tartom számon, maradjunk abban, hogy meglehet?sen sok. Állandó élettársam nincs, de gyermeknemz? kalandjaim után már nem is vágyom az állandóságra. Néha – egy-egy nagyobb darab levescsont mellett – ugyan el-elgondolkodom, mi is hát az élet értelme, de filozofikus homlokráncolásaim – mondjuk így – a kutyát sem érdeklik, csupán emberem, bizonyos Abbonyi Dezs? doktor kacarászik rajtam hatalmasakat. Ugyan érti is ? az én mélyen szántó gondolataimat! Nem érdekli más, csak a szoknyás emberek, meg a nagy zöld fák közt kóborló négylábúak utáni szaladgálás. A szoknyások engem csak ritkán hoznak t?zbe, csupán ha néhány rúd kutyaszalámival megkapargatják érdekl?désem szunnyadó parazsát, a nagy zöld fák közt bóklászás azonban még így öregkorom felé kutyagolva is enyhe remegéssel és csaholni vágyó boldogsággal tölt el.
Nemrégiben szintén jártunk a nagy zöld fák között, el is morgom Önöknek ezt a történetet, ha még rám érnek néhány vakaródzás erejéig. Az említett esemény f?szerepl?i: egy szoknyás ember, aki a Margitka hívónévre hallgat, egy vörösbundás áruló-kutya (az emberek rókának hívják), szerénységem, emberem, valamint az ? visító játékcsontja, amihez ? – ahelyett, hogy rágcsálná – a füléhez szorítva szokott morogni. Mindezek után elgondolkodom, milyen erkölcsi alapon hülyéz le ? engem, ha egy kellemes illatú döghalban meghemperg?zöm, vagy ha komoly esztétikai érzékr?l tanúbizonyságot téve körbeásom a kertet. Tudják is ?k, mi az a szórakozás…!
Szóval történt, hogy ez a bizonyos Margitka belibbent a kapun, prüszkölésre ingerl? b?zfelh?t húzva maga után (Istenem, és ezek a döghal-illatot tartják büdösnek!):
– Jónapot, Dezs?ke! Csak beszaladtam megmondani, hogy holnaputánra elfogadom a vacsorameghívását! Gondolkodtam rajta, igaza van, túl rövid az élet, hogy elszalasszuk a boldogságot. Köszönöm, hogy türelmes volt… Holnap még felhívom, hogy pontosítsunk. Viszlát, Dezs?ke!
– Csókolom, Margitka! Várom, hogy hívjon!
Emberem, te bolond! Mit értesz te a n?khöz! Nézz meg minket, ha olyanunk van, odaszaladunk egymáshoz, és a lényegre térünk. Ti meg: „Szép a szemed!" „Repesve várlak!" „Igaz szerelem!" Hazug kutyák! Bár ezt inkább visszavonom. Amúgy emberemnek nagyon kevés állandó szoknyása volt, mióta emberemül fogadtam, a háta mögött – sosem értettem, mi köze az ?seimhez – magányos farkasnak szólították. Sokszor volt kutyaszorítóban az asszonyemberek miatt, de mindig kiszabadult bel?le. Nem is bánta. Ebül szerzett jószág ebül vész el – mondta. Ezt sem értettem. (S?t, ha már a meg nem értés jött szóba: gazdám gyakran beszélget ismer?seivel a felmen?ir?l, családfájáról, és ilyenkor gyakran megemlíti a kutyab?rt. MI AZ?! Te jószagú ég, kiráz a hideg…)
Hanem, történt másnap, hogy gazdám vette a zöld fejrevalóját, fölhúzta a b?rtappancsát, fogta a durranós öl?botját, oldaltfityeg?jét és „kalandra fel, Brúnó!" felkiáltással még jobban felizgatta a már amúgy is örömtáncot lejt? idegrendszeremet. „Rókára megyünk, Brúnó, ma megcsípjük a nyavalyást!" De meg ám!! Azt a kutyafáját! Rókára!! Ma meglakol az áruló!
Az erd?ben már csendesen lépdeltünk. Én legalábbis bizonyosan. Emberem csak azt hitte. Furcsa fülük lehet ezeknek.
Fölkapaszkodtunk a fanéz?kére, leültünk. (A lexikális pontosság végett: az emberek ezt magaslesnek hívják, holott egy kutyaugrásnyi az én szótáramban nem nevezhet? magasnak. A góré teteje, az a magas, sosem tudtam rá felmászni, hogy közelr?l megszakértsem a tyúkjaink által ottfelejtett tojásokat. Azt hívhatnák magasgórénak…) Kutyanehéz percek ezek: ülni, ha az ember – akarom mondani a kutya – fölborzolt sz?r? izgalomban van… Lényeg a lényeg, már er?sen zsibbadt a tomporom, amikor megláttam a vörösbundást kisompolyogni a fák mögül. Emberem is észrevette, és lassan, kutyalelket kínzó lassúsággal emelte az öl?botot, amikor… amikor éktelen visításba kezdett oldaltfityeg?jében a játékcsont, az áruló visszaugrott a s?r?be, huss, mintha itt sem lett volna. Emberem morogni kezdett, majd rájött, hogy még nem a játékcsontnak morog, hát füléhez emelve morgott neki tovább, az pedig Margitka hangján vissza és ez így ment egy darabig:
– Dezs?ke, ne haragudjon, nem fog menni mégse…
– Nem baj, megette a fene már az egészet.
– Hogy mondja? Rossz a vonal. Nem nagyon van térer?. Vadászatba' van? No mindegy, szóval értsen meg, túl friss még a seb, amit a Tóki Tibi ejtett rajtam..
– Nem volt elég mély…
– Hogyan? Nem hallom. Tehát értse meg, a Tibi emléke még nagyon friss és egy új kapcsolat… át kell még gondolnom, mert tudja, ez olyan…
A többire már nem figyeltem, mert a hangról eszembe jutottak az udvarunkban kapirgáló tyúkok, azokról egy nagy, gusztusos, illatos comb, és éktelen korgásba kezdett a gyomrom. A Margitka-hang még kotkodált a játékcsontban, amikor emberem hirtelen maga elé tartva megnyomott rajta valamit. Kaján mosollyal bámult maga elé:
– Hopp, ez megszakadt! Milyen kár! Hajajj, Brúnó, fene az egészbe! Most se n?, se róka!
Ugyan, kérlek – gondoltam magamban – n? van annyi, mint bolha a faluszéli Kolompárék tacskóiban, de róka, barátom, a rókáért még elzsibbadhat egypárszor az üleped, mire elcsíped! Hja, te bolond, sosem tudtál sorrendet tartani!
Hazabaktattunk, eléggé gyászos hangulatban. Az igazat megvallva haragudtam emberemre, a Margitka-kotkodálásra, az áruló-kutyára (hogy ilyen ijed?s), meg persze a vinnyogó-sipogó játékcsontra is (azóta megtudtam, az emberek telefonnak hívják). Emberem iránti haragomat néhány feléje lövell? szúrós pillantással próbáltam tudtára adni, de rám se nézett az istenadta. Hazaértünk után azért sikerült kiengesztelnie egy tálka kutyakonzervvel, ha humoros kedvemben lennék, azt írnám: cseppi end-del végz?dött a sztori.
Most, hogy e sorokat kapirgálom (hogy okuljon a következ? ebnemzedék!), néhány alvásnyira vagyunk a történtekt?l. (Ez embernapban sajnos nem tudom, mennyit jelent, hiszen én napközben is lelkesen ?zöm az alvás nev? szellemi sportot.) Az imént is éppen kipihentem a kutyaélet fáradalmait emberem tágas, h?s szobájában, ahol a falon rólam is van egy kép. Igaz, eléggé el?nytelen rajta az ábrázatom, emberem deformált humorérzékét tükrözi, hogy villanó masinájával fácántollas vadászkalapjában, számban egy nagyfül? nyúllal, lábamnál sörösüveggel örökített meg. A képre az „Igaz magyar vadász" feliratot kaparta. Mentségemre legyen mondva, hogy keveset láthattam a kompromittálásból, hiszen szemembe csúszott az a nyavalyás kalap. Hogy ezt is minek hordják? S?t, úgy általában a ruhát…? Bár egyszer volt szerencsém emberemet ruhátlanul megpillantani, bizony, elég gyér sz?rzettel rendelkeznek…
Édes álmomból (csirkecombok táncoltak el?ttem, miközben két kéz a füleimet, kett? a hasamat vakargatta) megint az a vinnyogó izé ébresztett fel. Így hát kijöttem ide a kertbe lekaparni emlékirataimat.
…várjunk csak, jól érzem…? Pfujj! Ez ?! Egy pillanat, mindjárt jövök…
…Röviden írom csak le, mi történt. Szégyenletes. Gyarló, esend?, gyenge. Emberem, te…! Margitka állt a kapuban, emberem széles vicsorral üdvözölte, megnyalogatták egymás képét, Margitka a n?i lélekr?l karattyolt, most pedig kihallatszik a szobából kacarászásuk. Azt hiszem, bemegyek az ólamba, és háttal fordulva tagadom ezt a kétszín? embervilágot. A b?zfelh?t, a vinnyogó telefonizét, mindent.
Ha közben elaludnék, az csupán a következ? írói remekm?veimre való rápihenés lenne. Igen, meg kellene végre írnom a Föl, föl, ti rabjai az embernek! cím? ebhimnuszomat, A kutya tragédiája címmel történeti drámámat, valamint a Kedv, erd?k, levescsontok, Isten véletek! cím? rezignált ódámat.
Zárom soraim, mert lekopik a karmom.
Lejegyezte: Brúnó, a nagyszer? vadászvizsla (egy igazi hungarikum, ahogy emberem szokta mondani) s.k.
Kelt: a kertben, Brúnó után 8 évvel
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:48 :: Kántor B. Péter