Tombor Márton : Pincenapló

 

Nyolcvankett?ben vette Apám

kétszáz darab téglaszín? százasért,

s ámulva néztem,

ahogy a fonnyadt öregasszony

pénzt olvas a csikós-t?zhely

zsíros korongján.

(Kés?bb tócsit sütött nekem ugyanott.)

Férfiszakasznak hívtuk

és takaróként húztuk magunkra

az otthontól távoli, füstös,

penészes hangulatot.

A régi helyett száraz, fanyar,

de nemes rizlinget ültettünk

és úgy örültünk a napfényt szopó els? rügyeknek,

ahogy soha még borosgazda el?ttünk.

Téli estéken a meleg, félméteres

vályogfalak közt a t?zhelyen

szalonnás-hagymás vacsora sült

egy trabant els?segély-dobozában

és sárga kéncsík haldoklott zölden a hordókban,

szürke hamuvá égve az újbor pezsg? oltárán.

Csak mi.

Csak mi értettük magunkat.

A gerendáról lógó régi bronzmedál

szeretkez? párt ábrázolt.

Apám mindig azt mondta, „csak birkóznak".

A falon lógó olajfestményt giccsnek hívta

és le kellett venni, ha anyám is ott volt.

Évek teltek így,

fürödve tudatlan boldogságban,

míg vidáman kacagó szüretek csókolták egymást

és kisgyerekb?l lassan vállas puttonyos lettem.

Évek teltek így,

mártózva tudatos boldogságban,

míg részegen röhög? szüretek váltották egymást,

és Apám egy tavaszi napon agyvérzést kapott.

Akkor sírtam utoljára.

Ezerkilencszázkilencvenhatban

a STROKE határozott kérésére

adtuk el a pincét

háromszáz darab zöld szín? ezresért,

s komoran néztem a papírhalmot

étkez?asztalunk lakkozott tetején.

—————————————-

Néha, mint eleven utószó -ha arra járok-

megállok a szabályos sorok alatt

és csak én,

csak én értem magam

hófehér telek,

remeg? nyarak,

sz?l?t?kék

földszín? kavalkádján át

örökkön

örökké.

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:09 :: Tombor Márton