Semmit álmodó, magányos vágyak
áradnak a kiapadt folyók medrén,
fehérre meszelt házak falán
megcsillan a titkolt remény.
Szólj hozzám, kérlek, szólj hozzám!
Tova tűnik a múlt, az emlék,
vörös madarak vergődnek
a tegnap fogságában,
húsba mélyeszti karmait az idő.
Szólj hozzám, kérlek, szólj hozzám!
Rothadt szagot áraszt a félelem,
gyémánthegyekké fagytak a könnyek,
testünk ráncaiba vész a jövő,
rongyainkba sírjuk nyomorunkat.
Szólj hozzám, kérlek, szólj hozzám!
Felsír a fáradt éjszaka,
csillagokat rejt a sötét,
átölel a volt, kíván a lesz,
szétkenődik arcomon a jelen.
Szólj hozzám, kérlek, szólj hozzám!
Dübörög mind a suttogás,
zilált gondolatok,
uralom a természet fölött,
harmadnapra a sír üres.
Szólj hozzám, kérlek, szólj hozzám!
Az élet homokszemei,
ujjaim közül gyorsan peregnek,
zsugorodnak a törékeny percek,
bennem él az eredendő bűn nyoma.
Szólj hozzám, kérlek, szólj hozzám!
Vak hiten túl,
saját absztrakcióimba menekülök,
nem marad el a bűn és bűnhődés,
Istenem, hozzád imádkozom…
Szólj hozzám, kérlek, szólj hozzám!
– Ha kopogtattál,
miért álltál meg a küszöbön?
– Várom, hogy távozásra szólítsanak,
vagy belépésre invitáljanak,
a holnapért, hellyel kínáljanak.
———-
Nagyon sok. Nagyon sűrű. Egyhelyben toporog. Ide-oda csapódnak a gondolatok. Sehol egy kapaszkodó, egy letisztult vonal, út. Ami lehetne, az is elvész a végére, és igazán nem derül ki, hogy mit is szeretnél mondani. Úgy egy szuszra zuhant ki…. És ez a káosz végig ott van az írásodban.
A végét pedig – végképp nem értem – mi ez a „monológ” zárás…
Legutóbbi módosítás: 2015.03.10. @ 12:53 :: Lénárt Anna
