Mióta várlak e templomi csendben,
csak a tó tükrén csacsognak csillagok,
ma Zeusz sem dől itt nádkerevetre
a fehéren cikázó fényszálakon.
Imákat mormol a parti magányba
az ébredő Hold, s langyos szél a dalász,
hámlott fakérgen szívek várnak párban,
csak az enyémet rejti még gyantamáz.
Mézgás cseppekbe emlékeink zárva,
utat magamból hozzád hadd rajzolok,
tükörég vásznon holdezüstbe mártva
– keret a világ -, ecseted én vagyok.
