Nyomtatás

Előhang

Ha regényt írnának egyszer rólam, egészen biztos, hogy nem ilyen helyszínen kezdődne: vonat, az éjszaka közepe, mikor az egész táj időtlenségben úszik. Teljesen közhelyes lélekelveszejtés a fiatalság egyik utolsó hajnalán: a vonat ablakán felkúsznak, majd róla újra leosonnak a fák, a hegyek, az idők és a terek vonallá mosódott sziluettjei.

Ám ez a regény nem rólam szól. Nem is a lányról, aki most a vagon műszálas díványába ragadva, a szemközti ülésre támasztja lábát, és maga elé mered, ahogy a fülében kitartott vonatzúgás segítségével saját magába fordul, és gondolkodik, szenved, kiüresedik, újjászületik, vagy éppen álmodik, míg tökéletesen megismételhetetlen arckifejezéssel egy elsuhanó ház szürke foltját nézi (ha valaki most látná, értené, mennyire magányos, és mennyire szomorú, hogy nem érti senki), és hátrasimítja a szemébe lógó tincset. Nem, nem róla szólnak ezek a sorok, nem is az álomról, ami saját maga, a mostani pillanat és a megdermedt változás között piheg a lány megrebbenő pilláin, ahogy homlokára nehezül az idő. Nem erről, és nem is a vonatútról. Nem, nem szól a szabadságról sem, az ujjaink hegyéről a végtelenbe tartó fulladó lélegzetvételekről, nem a szeretetről szól, nem az esténként hazafelé tartó fiatal diákról, és nem is az égről szól – nem szól a patak medréről sem. Nem szól róla sem, aki épp most kezd megöregedni, átlépve az örök tűznek ígért menyasszonyi fátylon – nem a másik lányról szól, aki csak fekszik nyitott szemmel, a plafont bámulva ugyanazon az éjjelen, mikor az álmodozó utazó az ország valamelyik véletlen pontján száguld át másnaposan, félálomban, egy vibráló neontól klórszagú kupéban. Nem arról a másik lányról, aki csak tűri, ahogy a nehéz férfikezek arcát keretbe foglalják, és azon gondolkodik, vajon a szobával hullámzik-e együtt valami messzi tengeren, vagy csak a férfi liheg, liheg, liheg…

Nem rólam szól ez a regény, nem szól az időről, s nem neked írtam, nem belőled. Arról szól csak, mi sosem létezett úgy, ahogy a matt nappal létezik, ahogy a felhőkarcolók léteznek, mikor súrolják az eget, ahogy egy park létezik a város szívében.

Amiről szól, az inkább megszólal. Úgy szólal meg, ahogy egy éjszaka beszél végigciterázva bőröd pórusain, mikor a síneken sétálsz, és hagyod, hogy lábad alatt életre keljen az út, az otthontalanság, és karikás szemekkel hagyod és élvezed, hogy hideg kezét bokádra kulcsolja, s felhúzódzkodjon egész a szívedig. Megszólal, s csak érthetetlen szavai, zavaros motyogása, mindennél igazabb gügyögése miatt hallhatod meg valahol legbelül saját belsőd szívdobbanásnyi csendjein. Úgy van csak, ahogy az átzötyögött éjszakai magányos repülőutak, ahogy az ég csillagmintáinak vetületei éghetnek szemedbe – úgy van csak, ahogy Te vagy és Én vagyok – mindentől messze – ahol távolság sincs már.

Álmodunk róla néha, de már nem emlékszünk, mit írtunk volna az odakészített füzetbe ébredés után, s minden hajnalon, mikor egy pohár vízért kelünk fel, elfelejtjük a megismételhetetlen, az ébrenlétnél lényegileg igazabb, elevenebb utat az asszociációk labirintusában, pedig még szinte talpunkon pihegnek a legigazibb egyedüllét, a legsárgább éjszaka, teremtett másunk, elveszejtett felünk felé vezető ösvény csillámai – tehetetlen hagyjuk, hogy végleg kivesszen belőlünk az irracionális, az elmondhatatlan – az álom. Ilyenkor oson halántékunkba a Kék rózsák kertjének illata, bújik meg szemünkben a pavilon kupolájának mintázata, némul el dobhártyánk visszhang-rezdülésein az igazi csend.

Sok mindenről nem szól ez a regény. Csak suttog talán. Suttog valami időtlen csecsemőkorról, ami egy örökkévalóságig volt közös bölcsőnk – az érzésről, ami lelkünk szegletén átsuhan, ha egy-egy elfelejtett jelentőségű, fiatal, mégis ezeréves illat kúszik orrunkba, arról, ami megragadhatatlan, s szemünk sarkában bújik meg néha, s mikor feléje néznénk, már elillant távoli rengetegek, sosem látott, titokzatos másik felek, belehalt álmok és végtelen búzamezők szőnyegei, a fák árnyaiból életre kelő szörnyetegei felé, mikor egy öregedő, elsorstalanodó, de még élénk női arcot látunk, egy halovány kezet, ahogy a cigarettát elvékonyodott szájához emeli. Arról, amikor egy pillanatra megértünk egy félhomályba burkolózó női profilt egy festményen, ami egy régen porosodó titokzatos szatént meglebbent bennünk, arról, amikor valahol távol egyedül meglátunk egy régi lábnyomot, vagy az eget nézzük kiszakítottan – árulókról szól és elárultakról, káinokról és ábelekről, kimondott, elhalványult igazságokról és cserbenhagyottakról, és egy helyről, ahol mind járt, ki ember, és mind visszajut – elfelejtve, mindent elveszítve lehever, vagy érezve lángol a pázsiton – a helyről szól, ami sose létezett, s csak egy delíriumos vízió csupán – a helyről, ahol mindnyájan jártunk már egyszer, de elveszített felünk képe, ahogy a dombtetőn ül, és vár reánk, a kép, mikor újra megtaláljuk, és feloldódik bennünk minden görcs-hordalék, mi egy élet alatt remegő idegeink dúcaira rakódott, és az utolsó tiszta éjszaka képe ördögszekérként végleg kigördült szemünk sarkából, és nem tudjuk, elérünk-e még valaha, oda, ahol végre szabadok lehetünk, kiszáradt árkokkal szemünk alatt, pokrócként magunkra húzva minden örökké tartó árva éjszakát – a helyről szól, ahol végre emberek lehetünk.