Útban hazafelé
Koosán Ildikó
Tél. Kés? délután. Nem. Inkább már este.
A Nap bágyadt téli fényét ma korán
takarékra vette, hamar sötétedik.
Hideg van, fagyos, sietnek haza
fürgén, szaporán az emberek,
jó otthon, barátságosan meleg.
Erdély.
Negyvenes évek. Én is megyek
Nagybányáról esténként gyalog,
viselem mit a sors rám szabott,
most ez az életem:
kényszer? utam rovom egyedül
naponta hat kilométeren…
A magány társamul itt szeg?dik,
követ egy életen át.
Emlékeim csöndjébe zárva,
míg élek e furcsa világban
bennem élni fog
ez a külön világ.
*
Hegyek magasodnak körbe,
csendes kis falu búvik meg a völgybe,
ott az otthonom.
Út onnan tovább nem vezet;
aki elindulna a hegyeken át,
talán találna egy-egy Eszténát.
*
A hó tegnap még esett. Sokat.
Betakarta az utat, ahol járok.
Város, falu között
a táj fehérbe öltözködött.
Ilyen szép soha nem volt!
Ragyog a tiszta téli égbolt,
s hihetetlenül magas.
El?ttem a Rozsály .
Hófödte csúcsán trónjára
ült már a hold.
Királyi palástja fényébe zár ma
minden ábrándos alattvalót.
Élesek a körvonalak!
Mint virágbimbó, ha kipattan
úgy tárul szakadatlan
újuló er?vel elém
a szépség minden varázsa,
s benne élhetek én!
Elfog a birtoklás öröme,
az én hazám ez, egyedül enyém!
Kristályos csend van.
Az áhítat szívemig ér.
Valahol kondul egy harang,
zenéje félútig kísér, hallgatom szavát;
egyre halkulva zengi az imát,
itt elpihenhet, befogadja a havas világ.
Közelemben kedves kis dombok emelkednek,
?rt álló koboldok.
Hó-bundába öltöztek a fák,
díszesen fehér águk egész a földig ér,
ezüstös csillámmal szórta be a tél…
Távolabb már a fenyvesek
örökzöldjei díszlenek fenségesen.
Hó-csipkés menyasszony ruhájuk
fodra ott alul
a fényre csillan vártatlanul;
állnak várakozóan, mint én,
illatsóhajuk messzire röppen,
választ remél az id?tlen id?ben.
A Végtelen világa ez, az Örök Természet!
Földi halandót, ki ide beléphet
imára késztet.
Tágra nyílt szemekkel b?völten
nézem mind e szépet.
Közel- s távolban sehol teremtett lélek
kívülem. Ez a varázslat csak az enyém!
Csillagok tüze szikrázik az égen,
zuhog a fény metsz?n, fehéren,
a Hold szerelmét keresi
nem sz?n? szenvedéllyel,
az éj tengerében fürdik ma éjjel,
s felh?ruháit mind leveti….
Az egész olyan ünnepi! Szinte hihetetlen.
Egyedül állok ebben a puha csendben
porszem- a végtelennel szemben.
Milyen örömteli!
Ki elmondaná szavakat keresne,
fénnyel az árnyék táncolni szeretne,
a lélek szabadon szárnyal,
érinti a bércek csúcsait.
Tisztán, élesen látok itt!
Kitárul el?ttem a világ,
nyílik az örök titok:
látom és érzem a harmóniát.
Különös gondolat születik
bennem: nekem üzen a Tél
az égbolt nekem ragyog,
s én porszem, kis semmi lény
megbecsült vendég vagyok,
Megélhetem e ritka szépet.
Csikorgó hó, ütemre lépek…
*
Gyarló az ember, mit tehet?
túlfeszül bennem a képzelet
belülr?l vetíti a csodát,
így akarom, így élem át;
s majd szárnyalhatok
bilincsbe verten a szépség
foglyaként egész életemben;
áldom mégis a pillanatot,
hogy egyszer itt lehettem…
Ajánlás:
Herceg!
Hitem templomában
pogány oltáromon
magam áldozom
örömmel, ha kéred,
lelkem ma örökbe adom
a Szépség Istenének.
Szombathely, 2003. szeptember 2-10.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:14 :: Koosán Ildikó
