Koosán Ildikó : Útban hazafelé

Portrém kiegészítéseként

 

 

Útban hazafelé

 

 

      Koosán Ildikó

 

 

 

Tél. Kés? délután. Nem. Inkább már este.

A Nap bágyadt téli fényét ma korán

takarékra vette, hamar sötétedik.

Hideg van, fagyos, sietnek haza

fürgén, szaporán az emberek,

jó otthon, barátságosan meleg.

 

Erdély.

Negyvenes évek. Én is megyek

Nagybányáról esténként gyalog,

viselem mit a sors rám szabott,

most ez az életem:

kényszer? utam rovom egyedül

naponta hat kilométeren…

 

A magány társamul itt szeg?dik,

követ egy életen át.

Emlékeim csöndjébe zárva,

míg élek e furcsa világban

bennem élni fog

ez a külön világ.

 

 

                *

 

Hegyek magasodnak körbe,

csendes kis falu búvik meg a völgybe,

ott az otthonom.

Út onnan tovább nem vezet;

aki elindulna a hegyeken át,

talán találna egy-egy Eszténát.

 

 

                *

               

A hó tegnap még esett. Sokat.

Betakarta az utat, ahol járok.

Város, falu között

a táj fehérbe öltözködött.

Ilyen szép soha nem volt!

Ragyog a tiszta téli égbolt,

s hihetetlenül magas.

 

 

 

El?ttem a Rozsály .

Hófödte csúcsán trónjára

ült már a hold.

Királyi palástja fényébe zár ma

minden ábrándos alattvalót.

Élesek a körvonalak!

Mint virágbimbó, ha kipattan

úgy tárul szakadatlan

újuló er?vel elém

a szépség minden varázsa,

s benne élhetek én!

Elfog a birtoklás öröme,

az én hazám ez, egyedül enyém!

 

Kristályos csend van.

Az áhítat szívemig ér.

Valahol kondul egy harang,

zenéje félútig kísér, hallgatom szavát;

egyre halkulva zengi az imát,

itt elpihenhet, befogadja a havas világ.

Közelemben kedves kis dombok emelkednek,

?rt álló koboldok.

Hó-bundába öltöztek a fák,

díszesen fehér águk egész a földig ér,

ezüstös csillámmal szórta be a tél…

Távolabb már a fenyvesek

örökzöldjei díszlenek fenségesen.

Hó-csipkés menyasszony ruhájuk

fodra ott alul

a fényre csillan vártatlanul;

állnak várakozóan, mint én,

illatsóhajuk messzire röppen,

választ remél az id?tlen id?ben.

                              

 

 

A Végtelen világa ez, az Örök Természet!

Földi halandót, ki ide beléphet

imára késztet.

Tágra nyílt szemekkel b?völten

nézem mind e szépet.

Közel- s távolban sehol teremtett lélek

kívülem. Ez a varázslat csak az enyém!

Csillagok tüze szikrázik az égen,

zuhog a fény metsz?n, fehéren,

a Hold szerelmét keresi

nem sz?n? szenvedéllyel,

az éj tengerében fürdik ma éjjel,

s felh?ruháit mind leveti….

 

 

Az egész olyan ünnepi! Szinte hihetetlen.

Egyedül állok ebben a puha csendben

porszem- a végtelennel szemben.

Milyen örömteli!

Ki elmondaná szavakat keresne,

fénnyel az árnyék táncolni szeretne,

a lélek szabadon szárnyal,

érinti a bércek csúcsait.

 

Tisztán, élesen látok itt!

Kitárul el?ttem a világ,

nyílik az örök titok:

látom és érzem a harmóniát.

Különös gondolat születik

bennem: nekem üzen a Tél

az égbolt nekem ragyog,

 s én porszem, kis semmi lény

megbecsült vendég vagyok,

Megélhetem e ritka szépet.

Csikorgó hó, ütemre lépek…

            

                 *

 

Gyarló az ember, mit tehet?

túlfeszül bennem a képzelet

belülr?l vetíti a csodát,

így akarom, így élem át;

s majd szárnyalhatok

bilincsbe verten a szépség

foglyaként egész életemben;

áldom mégis a pillanatot,

hogy egyszer itt lehettem…

 

 

Ajánlás:                             

 

Herceg!

Hitem templomában

pogány oltáromon

magam áldozom

örömmel, ha kéred,

lelkem ma örökbe adom

a Szépség Istenének.

 

 

Szombathely, 2003. szeptember 2-10.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Koosán Ildikó
Szerző Koosán Ildikó 952 Írás
Koosán Ildikó vagyok. Jelenleg Szombathelyen élek.