Fekete éjszakában rozsdás szögesdrótok mögött
betűket tapogatva sorokba, távolba üzensz,
félig szítt cigarettád füstje karikái között
próbálsz meg emlékezni Fannira, csókjára, szenvedsz
mint ember, mint magyar, kit az uralom kitagadott,
mert valaha Jézus mögé bújva a hatalom nőtt
az értelem fölé, épült Bábel tornya, elhagyott
gyártott Istened, és most vad hordák írják az időt
pengék élére vérpatakok forrásaként, miként
latrinák szélére ültetetteket aláz porig
és csak a bűz párolog a hegyek között méregként,
féled már a jövendőt, ha ki is bírod holnapig,
tudod, hogy hiába lázadsz, most fegyverek döntenek,
az igaz szavak hallgatnak, mint kripta halott csöndje,
Fanni szája íze, ölelése – már mind eltűntek,
hideg szél nyargal a világban, s az ember Istene
fejét töri, miként pusztítson még többet –
krematóriumok füstjéből hamu eső hullik rád.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:07 :: Tiszai P Imre
