Csendben ásít a magány,
nyújtózkodva szobám falán…
Minden tárgy oly rideg, nehéz.
Érdesen tapintja a kéz…
Szinte már cseng a némaság,
fülsüketítve fejemen át…
Zaj, mi körbe-körbe jár,
és mindig új csodákkal vár:
Hallani vélem szirének énekét,
félrevezetve hajókat tépe szét…
De néha, mint légy zümmögése
hasít bele a mítoszi képbe…
Olykor pedig, mintha érteném
a szót más nemzetek nyelvén…
De mire felfognám az értelmet,
a szavak hamuvá lesznek…
Kusza és ?rjít?, körbeölel a láz…
Betegségt?l izzik az egész sárga ház.
Átmásznék a falon, szöknék a világba.
Nem segít már, az élet lakatra zárva…
Legutóbbi módosítás: 2012.10.19. @ 20:55 :: Furuglyás René