„Sok Karinthy Frigyes van. Legalább annyi, ahány olvasója. Talán mindenki tud idézni tőle valami szellemeset. Bemondásait, vicceit, tréfáit. Vagy hallotta a róla szóló legendáriumot. Mindenkinek a saját Karinthyja a legkedvesebb. A legtöbben a humoristát vélik ismerni. Kevesebben az esszéistát, a hírlapírót. A drámáit, a jeleneteit a színházba járók. Leginkább a prófétára hívnám fel a figyelmet.
Az emberiség, az ember jövőjéért aggódó gondolkodót ajánlanám. A bibliai örömhozó jövevényt, aki minden művéből kiszól. „Még nem tudom, mit mondok majd, nem én, / De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.” – írja, dadogja a Nem mondhatom el senkinek kezdetű legszebb költeményében. Hát, ez ő! Aki minden tündöklő gondolatát ennek az örömhírnek szentelte.
Nevető bölcsnek is nevezték. A nagy próféták az örömhír biztos tudatában derűsek. E derű, a nevetés – mit nevetés: féktelen röhögés! – nélkül ez a világ, az emberi élet kibírhatatlan lenne. Különösen ebben a tejjel-mézzel folyó Kánaánban, amiben élünk itt a Kárpát-medence közepén.” – (Karinthy Márton)
Egész irodalmunkban ő a leghíresebb, legnépszerűbb, a legtöbbször olvasott, idézett, emlegetett humorista – holott tulajdonképpen filozófus volt. Egy izgatott, minden iránt érdeklődő filozófus, a XVIII. század felvilágosodásának legkövetkezetesebb és legtudatosabb utóda, a század tudományos igényű humanizmusának képviselője, aki bölcseleti életművet nem hagyott maga után, hanem kitűnő regényekben, gyönyörű novellákban, de nemegyszer mulatságos humoreszkekben fejezte ki különféle nézeteit és életfilozófiáját. A kor talán legeredetibb, legmeglepőbb témavilágú regényírója és novellistája, aki legszebb szépirodalmi műveit versekben írta meg. Egy nagy költő, a Nyugat nagyjaival egyenrangú költő, aki egész életében mindössze két vékonyka kötet költeményt írt, de annál több versparódiával jellemezte írótársait és az irodalomtörténetet. Ennyi talán elegendő is ahhoz, hogy tudomásul vegyük Karinthy Frigyes szabálytalan lángelméjét.
Karinthy Frigyes: Barabbás
A harmadik nap alkonyán pedig kilépett a bolt keskeny kapuján, és csendesen megindult az úton. Két oldalt füstölögtek a romok. Lent a kiszáradt árok fenekén találta az elsőt azok közül, akik Pilátus háza előtt kiáltozták Barabbás nevét. Elfeketült nyelvvel vonított a vörös felhők felé.
Megállt előtte, és így szólt:
– Itt vagyok!
Az pedig felnézett rá, és zokogni kezdett.
– Rabbi, rabbi! – zokogott.
És a mester szelíden folytatta.
– Ne sírj! Állj fel és jöjj velem! Mert visszamegyek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé és új törvényt kérek magamra és reátok, akik Barabbást választottátok, s akikkel ezt mívelte Barabbás.
A nyomorult pedig feltápászkodott és az ő öltönyét megragadta.
– Mester! – kiáltott elfulladva és könnyek között – ó mester, jövök! Mondd meg, hogy mentsem meg magam! Mondd meg, mit tegyek! Mondd meg, mit mondjak!
– Semmit, mondta ő szelíden – csak azt, amit három nap előtt kellett volna mondanod, mikor Pilátus megállt a tornácon és megkérdezett titeket: „Kit engedjek el hát közülük, Barabbást, a gyilkost, vagy a názáretit?”
– Ó, én bolond! – kiáltott a nyomorult fejét öklével verve, – ó, én bolond, aki Barabbást kiáltottam! Barabbást, aki ide juttatott!
– Jól van – folytatta szelíden a mester – most jöjj hát velem Pilátus háza elé, ne törődj semmivel, ne figyelj semmire, csak rám, és amikor én intek neked, kiáltsd egész szívedből és egész tüdődből: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanád: „Az életemet!”
Az pedig követte őt.
És találnak útközben egy másik nyavalyást, akinek Barabbás elvette házát, feleségét, gyermekét és szemeit kiszúratta.
És ő homlokon érinté csendesen kezével és így szólt:
– Én vagyok az. Jöjj velem Jeruzsálembe, és amikor én kezemmel érintelek, kiáltsad: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanád: „A házamat! A gyermekemet! A szemem világát!”
Az pedig felzokogott és követte őt.
És találtak még másikat is, kinek lábai és kezei kötéllel voltak összekötve és nyakára hurkolva, őt magát pedig arccal lefelé bűzhödt mocsárba nyomta le Barabbás, tetvek és csúszómászók közé.
Odament hozzá, és megoldotta kötelékeit, és így szólt:
– Ismerlek téged. Te költő voltál, aki a lélek rajongó repülését hirdetted: Jöjj velem, és amikor intek, kiáltsad: „A názáretit!”; mintha ezt kiáltanád: „A szabadságot! A léleknek és a gondolatnak a szabadságát!” Az pedig megcsókolta az ő saruját és csak a szemével könyörgött, mert a szája még tele volt sárral.
És így mentek tovább, és egyre több béna és sánta és nyomorult bélpoklos csatlakozott hozzájuk, akiket Barabbás tönkretett. És mindegyik külön-külön zokogva verte mellét és könyörgött neki, hogy intsen majd, ha kiáltani kell: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanák: „Békesség, békesség! Békesség e földön!”
Estére pedig megérkeztek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé.
Pilátus a tornácon ült és estebédjét költötte Barabbással, a gyilkossal. Kövéren és fénylő arccal ültek ott, nehéz borokat ittak, és drága ételeket ettek arany edények fenekéről: skarlátpiros palástjuk messze világított.
A názáreti pedig, élén a sokaságnak, mely követte őt, a tornác elé járult és felemelvén átszegezett kezeit, szelíden szólni kezdett:
– A pászkák ünnepe nem múlt még el, Pilátus! Törvény és szokás, hogy húsvétkor egyikét az elítélteknek elbocsátod, úgy, ahogy a nép kívánja. A nép Barabbást kívánta, engem megfeszítettek – de vissza kellett térnem halottaimból, mert láttam, hogy a nép nem tudta, mit cselekszik. E sokaság mögöttem megismerte Barabbást és most új törvényt akar. Kérdezd meg őket újból, amint a törvényeinkben meg vagyon írva.
Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, és kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon és szólt:
– Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit?
És akkor ő intett nekik.
És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság.
És a sokaság ezt kiáltotta: „Barabbást!”
És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: „A názáretit!”
A Mester pedig halovány lett és megfordulván végignézett rajtuk. És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak és szájából büdös lé szivárgott és torkából úgy bömbölt rekedten: „Barabbást!”; mintha azt hörögné: „Halál! Halál! Halál!”
Pilátus pedig zavartan lesütötte az ő szemeit és mondá neki: „Te látod…”
Ő pedig bólintott fejével és csendesen felmenvén a lépcsőn, kinyújtotta kezeit a hóhér felé, hogy kötözze meg.
1917. január
Karinthy Frigyes Ernő (Budapest, 1887. június 25. – Siófok, 1938. augusztus 29.) magyar író, költő, műfordító.
Édesapja Karinthi József (1846–1921) művelt tisztviselő, a Magyar Filozófiai Társaság alapító tagja. Családneve eredetileg Kohn volt, amit 1874-ben magyarosított Karinthira. 1886. január 3-án evangélikus hitre tért át feleségével és négy leánygyermekével, Elzával, Adával, Gizivel és Emiliával együtt. Doleschall Sándor, a Deák téri német evangélikus egyház lelkésze keresztelte meg őket. Fiúgyermekeik, Frigyes és József már kereszténynek születtek. Édesanyja, Engel Karolina (1850–1895) halála után Karinthi József egyedül nevelte a hat életben maradt gyermeket.
Karinthy Frigyes 1898 és 1900 között kezdett írni: színműveket, kalandos történeteket, verses meséket írt; emellett naplót vezetett. 15 éves volt, amikor a Magyar Képes Világ folytatásokban közölte a Nászutazás a Föld középpontján keresztül című regényét.
Érettségi után humán műveltsége ellenére a természettudomány izgatta, ezért előbb fizika-matematika szakos bölcsész lett, majd orvostanhallgató. Egyiket sem fejezte be, de szerzett magának annyi ismeretet, hogy idővel írótársai között ő tudott legtöbbet a modern természettudományról, s a maga korában ama kevesekhez tartozott, akiknél nem vált ketté az irodalmi-művészeti-történelmi műveltség meg a matematikai, természettudományi műveltség.
Egyetemista korában már benne él az irodalmi életben. Kosztolányi Dezső és Füst Milán ez időtől fogva mindvégig a legjobb barátja. A magyar felvilágosodás forradalmi hagyományait idéző nagy költemény, a Martinovics már ebben a korszakban keletkezik. Húszéves korára ugyanolyan érett költő, mint barátai, de még sokáig nem jelentkezik verseivel. Egyelőre újságíró lesz… és az is marad mindhalálig. De készül már diákkori emlékeinek kitűnő novella- és karcolatgyűjteménye, a Tanár úr kérem. De lassan készül. Előbb egy sajátos műfajjal jelentkezik: az irodalmi paródiával. Az Így írtok ti egy csapásra híressé teszi. Ezekben a parodizált versekben és prózákban találó kritikát mond az egyes költők és írók stílusáról, módszereiről. Egyszerre szatírák és műelemzések, az életművek jellemzései nagyon mulatságosan. És a végzetévé válik ez a siker. Az olvasók kezdettől fogva elsősorban mint irodalmi parodizálót veszik tudomásul Karinthyt, holott ő maga ezt a műfajt csak nagyon mellékesnek tartotta munkásságában, noha az igények folytán mindhalálig folytatta. Később már irodalmi kitüntetésnek számít, ha Karinthy valakit kiparodizál.
Karinthy Frigyes: Így írtok ti
részlet
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ,
a szimbolista
Született Harsonán, mint „A Hét” belső munkatársa, szerdán, lapzárta előtt két nappal. Még idejekorán megírhatta „Trombitaszonáta” című szezoncikkét. Később az „Innen-Onnan” rovatot vezette: ő volt „A Hét” legelső „Innen-Onnan”-istája. Színházi kritikáit ugyanott végezte. „Négy fal között” című verseskötetével tűnt fel, melyet később „Négy fal, egy plafon és egy padló között” helyesbített kiadásban ismert meg a közönség. Több politikai és közgazdasági szonettet írt: jelenleg a Trombitagyárosok Országos Szövetségének tiszteletbeli igazgatója. Ép és egészséges ember, fiatalabb korában tífuszon ment keresztül, és kétszer a Petőfi-társaságba is jelölték, de mindkét alkalommal csakhamar felgyógyult.
„A SZEGÉNY KIS TROMBITÁS SZIMBOLISTA KLAPEC NYÖSZÖRGÉSEI”
CÍMŰ CIKLUSBÓL
Mint aki halkan belelépett.
És jönnek távol, ferde illatok
Mint kósza lányok és hideg cselédek
Kiknek bús kontyán angyal andalog
Mint aki halkan belelépett.
Mint aki halkan belelépett
Valamibe… s most tüszköl s fintorog
Mint trombiták és roppant trombonok
S a holdvilágnál szédelegve ferdül
Nehéz boroktól és aranyló sertül
Úgy lépek vissza mostan életembe
Mint kisfiú, ki csendes, csitri, csempe
S látok barnát, kókuszt, koporsót, képet –
Mint aki halkan belelépett.
VIII
A kis edény.
Oly furcsa és merev.
Aranyhabos tó, emlék-temető
Emlékek ágya, ágyak ápolója,
Mély, puha párna, pincsi, pince, pólya
Emléket emtet, engem temet ő
Fehér és csendes. Ülök rajt, kis ingbe –
És távoli, mély országokba int be
Mint folyt arany és mint ezer ezüst,
Oly bús, fehér, olyan igénytelen
Becéz, reámnéz és tréfál velem
Mint egy kis fehér legyező,
Csak rátekintek s igy szólok: ez ő.
A jó, szelid, a kedves, pici teknő –
De néha megnő –
És néha horpad s néha szétreped
És szerteszökken szörnyű fergeteg
És a homályban bőszen harsonáz
És akkora már, mint a ház
És ordítunk és sírunk: diadal
És ilyen fiatal
S mint kürtök öble s vérző trombiták
És néha vág.
És néha vég.
És néha olyan, mint az ég.
S mint longa, linga, lunga, lenge lég
(Még, még.)
És borzadunk az égbe, nyögve, sírva
És néha néz ránk –
És néha olyan, mintha verset írna.
XIII
Én nyafogok
Az életben, mint kevesek
Én nyifegek
Távol mezőkön bőrző levesek
Én nyühögök
Valami van, valami nincs
Én szepegek
Valami kósza, kótya kincs
Én szüpögök
Az éjbe, későn és korán
Én szipogok
Az orromon, e roppant trombitán.
Ilyen módon eleve elkönyvelték humoristának, és ő vállalta is, mert összehasonlíthatatlan humora volt, de azért is, mert ebből meg lehetett élni, és világéletében anyagi gondokkal küzdött. Volt úgy, hogy elég sokat keresett, de felettébb rendezetlen családi életet élt, és a pénzzel sohase tudott bánni. Tehát mindig kellett pénz, és legkönnyebben a humoreszkekért fizettek. ő tehát élete nagy részében ott ült a különböző kávéházakban, és írta a humoreszkeket, nemegyszer ezekben fejezve ki líráját is, filozófiáját is, sőt keserűségeit is.
„Úgy használnak engem, mint a krumplit Európában – virágomat és gyümölcsömet (humor és vicc) tépik, a gyökérgumót (filozófiámat) eldobják.” – (Az utolsó noteszból)
Humora vitte a kabaréhoz is. A kabarénak szüksége volt mulatságos jelenetekre, és Karinthy bámulatos könnyedséggel fogalmazott színpadi tréfákat. ő maga kesernyés ember volt, de kitűnően tudott nevettetni. Meggyötörték a saját életének keserűségei, és még jobban a közélet bűnei, ostobaságai, de bánatait és felháborodásait szatíráiban fejezte ki. És a közönség nevetett, és nevet ma is a furcsa ötletek áradatán. Képzelete kimeríthetetlen volt: szójátéktól groteszk helyzetekig, furcsa alakoktól meglepő fordulatokig birtokában volt a nevettetés minden eszközének.
Azután néha elkomolyodott, és olyan tragikus novellákat írt, hogy az olvasók elámultak: hát ez is Karinthy?
„Karinthy önmagán is csúfolódott. Ebből az következett, hogy mások vérszemet kaptak, és tiszteletlenül humorizáltak vele. Gyakran panaszkodott nekem az emberek szemtelenségéről. Ha meglátták Karinthyt, már vigyorogtak, s valami ilyent mondtak neki: „Miben sántikál éppen most a mester agygörbéje?” (Nagy Lajos: A menekülő ember)
Az első világháború éveiben figyelme erősebben fordul a politika felé. Rendíthetetlen pacifista, várja a polgári forradalmat. 1918-ban ott is áll a forradalom mellett. De 1919-ben nem érti a proletariátus küzdelmének lényegét. Haladó, baloldali polgár volt és maradt: a tanácsköztársaságtól visszahúzódott. De ellentétben sok társától – azoktól is, akik 1919-ben lelkesen vállalták a tanácsköztársaságot, ő soha egy szó erejéig sem mondott rosszat vagy éppen gyalázkodót a proletárok harcáról. Bukásuk után jobban együttérzett velük, mint amikor pillanatnyilag hatalmon voltak.
A húszas és még inkább a harmincas években azután utálkozva néz körül az ellenforradalmi világban. A forradalmat csak idegennek érezte, de az ellenforradalmat ellenségesnek ismerte fel. Egyre erőteljesebben ábrázolja szépirodalmi műveiben az emberben rejtező eredendő gonoszságot, már-már a fasizmus embertelenségeit veti előre, amelyet már nem ért meg. Ugyanakkor egyre hevesebben igényli az emberségességet. Ekkor válik a racionalizmus szószólójává, a XVIII. század filozófusainak utódjává. Később majd meghirdeti az Új Enciklopédia szükségességét, amely ugyanúgy tisztázná a század fogalmait, mint a hajdani franciáké a XVIII. századét. Meg is próbál írni néhány címszót ehhez a jövendő enciklopédiához, de ezek nem állnak össze egésszé. Novelláiban és publicisztikájában olykor filozófus, de filozófiai igényű írásai megmaradnak a publicisztika színvonalán.
Karinthy Frigyes kétszer nősült; 1913-ban vette feleségül Judik Etel színésznőt, aki 1918-ban spanyolnáthában meghalt. Ebből a házasságból született Karinthy Gábor. 1920-ban vette feleségül Böhm Arankát. Gyermekük Karinthy Ferenc (Cini).
Egy az 1920-as évek végi, januári délutánon három unatkozó barátnő „telefonflörttel” szórakoztatja magát, és az Újságíró Kört tárcsázza, hogy egy íróval cseveghessen. Szép Ernőt hívnák a telefonhoz, de ő nincs a klubban, választásuk Karinthyra esik: így kezdődik meg Karinthy Frigyes és Bőhm Aranka viharos, mind a kortársakat, mind az utókort élénken foglalkoztató szerelme, majd házassága.
Karinthy Frigyes: Levél kisfiamnak
(Részlet)
„Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. Most, ezen a furcsa nyáron, mely úgy hat rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és bolondos álom után, először válik tudatossá bennem, hogy egész életemben kerültem ezt a szót… íme, erőlködöm és nem tudom kimondani most se, különös szemérem fog el, nem tudom legyőzni; pedig nem volnék éppen zárdaszűz, se vénkisasszony – nevén szoktam nevezni, nemcsak a gyermeket, de ama boldog és áldott bölcsőt is, ahonnan származik. Megpróbálom megmondani, mi az, amit érzek, akkor talán nem kell kimondani; ugye?”
Karinthy Frigyes – Levél kisfiamnak
Egyre jobban elmélyülnek regényei és novellái. Ezeknek az egyik főtémája a férfi és nő kibékíthetetlen harca. Bizonyára saját élmények alapján úgy véli, hogy a férfi-nő viszonyban mindig a férfi az elnyomott, a kihasznált, a megcsúfolt. De hangja nem a nőgyűlöleté, ellenkezőleg: szinte áhítatos leborulás a női nem egésze előtt. A Karinthy-prózában egy nagy szerelmi lírikus is lappang.
Természettudomány, filozófia, csapongó fantázia kavarog ezekben a regényekben és novellákban. Nemegyszer Swift utódaként (akihez humorának igen sok köze van) maga is Gulliver-regényeket ír, folytatván a halhatatlan utazó kalandjait. Így jut el Gulliver a Faremidóban a tudatra ébredt gépek országába, a Capilláriában pedig az uralomra jutott nők világába. Utolsó regényében, a Mennyei riportban dantei utazást képzel el a túlvilág tájain. Humor és bölcselet, emberségigény és lélektan kavarog ebben a látomásban. De novelláinak sok kötetet kitevő kavargása még sokoldalúbban mutatja képzeletének véghetetlen változatait.
Érdekes módon a lírai költő újra csak a végső években jelentkezett, holott az volt kezdettől fogva. A Nem mondhatom el senkinek című kötet 1930-ban jelent meg, az Üzenet a palackban pedig halála évében (1938). Ha csak ezt a két vékonyka könyvet írta volna, helye ekkor is a Nyugat költőinek első sorában maradna. Még formaművészként sem áll a nagy bravúrosok mögött.
Karinthy Frigyes – Előszó (elmondja Latinovits Zoltán)
Negyvenkilenc éves volt, amikor agydaganat támadta meg. Ezt akkor még világszerte alig tudták gyógyítani. Olivecrona, a híres svéd sebész operálta. Úgy látszott, meg is mentette. Karinthy betegségéről és a műtét élményéről írta egyik leghíresebb és sajátosan érdekes könyvét, az Utazás a koponyám körült. Önmegfigyelés, dokumentum és líra egészen különös ötvözete ez a magában álló mű: különös klasszikusa irodalmunknak.
A műtét után két évvel, nyaralás közben Siófokon váratlanul meghalt.
Jellegzetes humanista volt: hitt az emberben, hitt a tudományban, hitt a kultúrában, elkeserítette az embertelenség, harcolt a gonoszság ellen. A társadalom nagy összefüggéseit nem tekintette át, haladó eszméiben tehát utópista volt, aki szövetségese minden haladó eszmének. Ez volt egyéniségének a lényege, de a felszínen elsősorban a humorista, a nagy mulattató látszott. És azért volt ez lehetséges, mert valóban nagy humorista, nagy mulattató volt, aki nevettetés közben csaknem elfeledteti, hogy a józan ész bajnoka, a tudomány propagátora, a kor egyik nagy elbeszélő prózaírója és, alig észrevetten, kitűnő költők közt maga is kitűnő költő.
Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem
(1916)
részlet
Kosztolányi Dezső emlékének
BEVEZETÉS
Az udvaron keresztül belopóztam – fél tíz után járhat az idő, most a folyosók kihaltak és konganak, csak néha, mikor egy becsukott ajtó előtt elmegyek, csap ki felém a zümmögés és egyszerre mélyen és igen komolyan elszorul a szívem. A második emeleten, jobbra a tanári szoba mellett, a VI-ik b) osztály ajtaját kinyitották, levegőzés miatt. Leveszem a kalapomat, zsebre teszem. Aztán óvatosan bemegyek az ajtón, félrefordított fejjel meghajtom magamat a katedra felé és nesztelen léptekkel hátravonulok. Az utolsó padban, a kályha mellett, üres egy hely. A tanár nem nézett rám, rendben van, legyintett egyet, azt hitte, idetartozom, én vagyok az, aki öt perccel előbb kiment. Nesztelenül megkerülöm a köpőládát és a szemétkosarat. Rálépek egy fél kiflire, óvatosan megfordulok és beülök az utolsó padba. Vörösesszőke, szeplős fiú ül mellettem – oh igen, oh igen – és majdnem felkiáltok örömömben, meglepetésemben, boldogságomban: hiszen ez a Büchner! – milyen, milyen régen nem láttam, hol jártam én, istenem, milyen borzasztó álmaim voltak. De most itthon vagyok megint, a jó, igazi valóságban, az én valóságos életemben, amiből nem volt jó kimenni – oh, itthon vagyok, én vagyok az, Karinthy Frigyes a hatodik béb?l, hát persze, mi csoda ostoba álom volt az. Egyszerre minden szag ismerős: remegve nyúlok be a padba és kihúzok egy füzetet. Egy pillanatig káprázik a szemem, de aztán világosan elolvasom: az én nevem, hatodik bé, magyar dolgozatok.
Büchner, édes Büchnerkém, hogy vagy, te drága, vörös ember. Büchner kissé csodálkozva néz rám, nem érti, minek örülök úgy, hogy értené! Pszt, mondja, meglök, és mérgesen néz rám oldalt. Persze, én itt lármázok, mikor odakint felelnek – ki felel? ahá, a Steinmann, a Bódog! – és aztán! Neki lesz baja belőle! De édes Büchnerkém, nem érted, alig tudok uralkodni az örömömön. Büchner nem érti, hogy lehet valaki ilyen marha, aszongya, minek röhögsz úgy, tudod, hogy pikkje van rám, azt hiszi, én bolondozok és azon röhögsz. Különben pedig miért nem férsz a bőrödbe? Pszt, lassan beszélj.
Hát idehallgass, édes Büchnerkém, milyen marhaságot álmodtam – és most boldog vagyok, hogy csak álmodtam. Azt álmodtam, hogy én nem vagyok már tizenhat éves, hanem sok év telik-múlik és tudod, és sok zavaros és zagyva dolog jön, egészen másképpen, mint ahogy én most elképzelem. Tudod, álmomban leérettségiztem, képzeld (na és örülsz, hogy csak álom volt, te hülyőke, bár már túl volnánk rajta!) -, szóval leérettségiztem, és kiléptem az élet iskolájába, amiről Lenkei tanár úr szokott beszélni. Bizony, nem is tudom, hányadik osztályába jártam az élet iskolájának, de nagyon sok osztály volt és úgy volt (pszt! ne ordíts úgy! idenéz és kihívhat, amilyen pikkje van rám!), szóval úgy volt, hogy már huszonhét éves vagyok, és ülök egy kávéházban, és nem jól éreztem magam, képzeld, pedig mostanában hogy szerettem volna huszonhét éves lenni. Szóval a kávéházban ültem, és úgy volt, hogy tényleg egy író lettem, ami lenni akartam, és már sok könyvem megjelent, és ismertem személyesen Bródy Sándort, és elfogulatlanul beszélgettem Molnár Ferenccel, és autogramot kértek tőlem, és képzeld, mégse éreztem jól magam, nem furcsa? Szóval kiderült, hogy érettségi után nem olyan jó lesz, mint hittem. És amint ott ültem a kávéházban, esett az eső, és minden szomorú volt – ekkor én egyszerre eltűnődtem álmomban, és azt gondoltam, hogy ez mégiscsak lehetetlen, hogy én már huszonhét éves vagyok, és minden így megy: – és egyszerre eszembe jutott az osztály, és hogy hiszen én tulajdonképpen a hatodikba járok, és nekem még sok dolgom van, meg kell csinálni a mértani rajzot, át kell néznem a történelmet és közben gondolni kell a jövőre, ami nagyszerű és csodálatos lesz, mert hiszen még csak tizenhat éves vagyok. Szóval jól átgondoltam mindent, és világosan rájöttem, hogy én most nyilván csak álmodom, és méghozzá nem valami szép és dicsőséges álmot, hanem egy elég kellemetlen és tökéletlen álmot, és hogy a legokosabb, amit tehetek, ha erőlködöm és fölébredek, és átnézem a mértant, és bejövök az osztályba. Az esős ablaküveghez szorítottam a fejem, és erősen elhatároztam, hogy most felébredek és egészen más szemmel nézem majd azt az igazi életemet, a középiskolában. Nem látom olyan keservesnek és fárasztónak és nyomasztónak; hanem figyelni fogom benne mindazt, ami benne kedély és humor és emlék és szép fiatalság: amit innen, ebből a távolságból olyan tisztán látok már – megnézek mindent jobban, mint eddig – és nektek, édes barátaim, kedves középiskolai tanulók, újra megmutatom, és figyelmeztetlek benneteket, hogy mennyi szín és furcsaság és élet mindez és mennyi emlék és mennyi remény.
Dr. Laáb Ágnes: Karinthy és Kosztolányi szellemi párbajai
Kosztolányi és Karinthy között legendás barátság volt. „Ez a marha volt köztünk a legnagyobb zseni.” – mondja Kosztolányi Karinthyról. Ezt a szót használja, hogy „marha” és ezt, hogy „zseni”. Hogy ez miért érdekes, a szóhasználattól eltekintve? Kosztolányi két évvel hamarabb született, mint Karinthy, és két évvel korábban halt meg, mint a másik. Mindketten 51 évet éltek. És bár Didus halt meg korábban, ő mond véleményt Friciről, és ő siratja el közös emlékeiket, múltjukat.
A Karinthy, Kosztolányi és Harmos Ilona különös szerelmi és irodalmi háromszögének állított emléket 2008. novemberében a Magyar Televízió a Nyugat-mesék legújabb darabjában, “Pesti csillagok” címmel.
E hármasságból – mint életük más nagy fordulataiból – is az utókor profitált. Az irodalom “pletykarovatának” egyik legkedvesebb története 1910-re vezethető vissza. A Vígszínházban történt: a próba szünetében Kéri Pál újságíró lépett oda Kosztolányi Dezsőhöz, aki történetesen egy fiatal színésznő, Harmos Ilona mellett ült, ekkor még ismeretlenként. Beszélgetni kezdtek, majd Kéri így szólt: “kérem, mutasson be a húgának”. Maguk is rácsodálkoznak a hasonlóságra, beszédbe elegyedtek, s a színházból már ismerősökként távoztak. Nem lettek szerelmesek, de ezután folyton keresték egymás társaságát.
Igazi “se veled, se nélküled” kapcsolat alakult ki köztük. Dide és Manyi eleinte csak pajtásoknak tűntek, szerepeket osztottak egymásra, hogy polgárpukkasztó jeleneteket adhassanak el? az utcán, sokak megbotránkozására. De a barátok gyorsan átláttak a szitán, ketten is segédkeztek abban, hogy a kínzó szerelemből végül házasság alakuljon: Kosztolányi unokaöccse, Brenner József doktor, azaz Csáth Géza, és barátja, Karinthy Frigyes. Kosztolányi mindössze 26 éves volt, mikor találkozott későbbi feleségével, Ilona 21, Karinthy 23.
Az életrajzírók ugyanis Kosztolányi házasságának történetében többnyire a “nevető harmadik” szerepét osztják Karinthy Frigyesre, s azt nemigen hangsúlyozzák, hogy a szépírói vénával is megáldott Hamos Ilona később nem csak a férjének szentelt életrajzi kötetet…
Kosztolányiné személyes élményeivel együtt rengeteg anekdotát mesél el Frici és Didus viccelődéseiről, fonákságairól, Judik Etelről, Karinthy és Aranka házasságáról, családi háttérről. Írásai arról árulkodnak, hogy Kosztolányi előtt Karinthyhoz is gyengéd szálak főzték a színésznőt. Kétségtelenül szórakoztató, bohém társaság lehetett a hármuké, de a színfalak mögött vallomások és heves viták tarkították furcsa kapcsolatukat.
A Karinthy Kosztolányi párost mindenki a legnagyobb tréfacsinálóknak tartották. Vajon miben hasonlított annyira ez a két ember?
Ilonka így jellemzi ezt: Karinthy Frigyes
“Külsőben semmiképpen sem hasonlítottak egymásra, annál inkább lelki alkatban. Mindketten rendkívül érzelmesek, kamaszosan játékosak, konvenciómentesek. Fütyültek minden hivatalos tekintélyre, a sajátjukéra is. Kosztolányi akaratlanul is tudott tekintélyt tartani, míg Karinthyval mindenki, még a környezetébe került legsilányabb szellemű ember is frère et cochon módján bánt, vagyis mintha együtt őrizték volna a disznót.”
Karinthy Frigyes: Tanítom a kisfiamat
— Ha kilenc kályhában öt és fél nap alatt tizenkét köbméter bükkfa ég el — mennyi nap alatt ég el tizenkét kályhában kilenc köbméter bükkfa …
— Ha kilenc kályhában …
Az íróasztal előtt ülök, valami cikket olvasok. Nem tudok figyelni. A másik szobából már harmincötödször hallom a fenti mondatot.
Mi a csoda van már azzal a bükkfával. Muszáj kimenni.
Gabi az asztal fölé görnyedve rágja a tollat. Úgy teszek, mintha valami más miatt mentem volna ki, fontoskodva keresgélek a könyvszekrényben. Gabi lopva rám néz, én összehúzom a szemem, mintha nagyon el volnék foglalva gondjaimmal és nem vennék tudomást róla — érzem is, hogy erre gondol, közben görcsösen mondogatom magamban: „Ha kilenc bükkfa … tizenkét köbméter … akkor hány kályhában … „ Ejnye, a csudába! Hogy is van?
Elmegyek előtte szórakozottan, megállok, mintha ebben pillanatban vettem volna észre.
— Na, mi az, kisfiam, tanulgatunk?
Gabi szája lefelé görbül.
— Apukám …
— Mi az?
— Nem értem ezt a dolgot.
— Nem értem?! … Gabi! … Hogy lehet ilyet mondani?! … Hát nem magyarázták el az iskolában?
— De igen, csakhogy …
A torkomat köszörülöm. Aztán már nyersen és ellenségesen:
— Mi az, amit nem értesz?
Gabi mohón gyorsan és megkönnyebbülve, máris hadarni kezdi, mint akinek nagy súlyt vettek le a válláról.
— Nézd apukám, ha kilenc kályhában öt és fél nap alatt tizenkét köbméter bükkfa ég el.
Én dühösen:
— Papperlapapp! … Ne hadarj! … Így nem lehet értelmesen gondolkodni! … Tessék mégegyszer nyugodtan, megfontoltan elmondani; majd akkor meg fogod érteni! Nna, adj egy kis helyet.
Gabi boldogan és fürgén félrehúzódik. Ő azt hiszi, hogy én most nem tudom, hogy ő most vidáman rám bízta a egész dolgot — ő nem tudja, ő persze nem emlékszik ugyanerre a jelenetre, húszegynéhány évvel ezelőtt, mikor én húzódtam így félre, boldogan és megkönnyebbülve, és az apám ült le így mellém, ugyanezzel a bosszankodó és fontoskodó arccal, mint most én. És ami a legborzasztóbb még hozzá — ebben a pillanatban villan át rajtam — erről ugyanerről a példáról volt szó akkor is! … Úgy van, nincs kétség! … a bükkfa és a kályha! szent Isten! … pedig akkor már majdnem megértettem — csak elfelejtettem! …
Az egész húszegynéhányéves korunk egy pillanat alatt semmibe süllyed. Hogy is volt csak?
— Nézd, Gabi, mondom türelmesen — az ember nem a szájával gondolkodik, hanem az eszével. Mi az, amit nem értesz?! … Hiszen ez olyan egyszerű és világos, mint a nap — ezt az első elemista is megérti, ha egy pillanatig figyel. Nézd, fiam. Ugye, itt van az, hogy kilenc kályhában öt és fél nap alatt ennyi és ennyi bükkfa ég el. Nnna. Mit nem értesz ezen?
— Ezt értem, apukám … csak azt nem tudom, hogy az első aránypár fordított és a második egyenes, vagy az első egyenes és a második fordított, vagy mind a kettő egyenes, vagy mind a kettő fordított.
A fejbőröm, a hajam tövében, lassan hidegedni kezd. Mi a csudát fecseg ez itt össze az aránypárokról? Mik lehetnek azok az átkozott aránypárok?! … Honnan lehetne ezt hirtelenében megtudni?
Most már hangosan szólok rá:
— Gabi! … Már megint hadarsz! … Hogy akarod így megérteni? … Az ember a szájával, izé … Mi az, hogy fordított meg egyenes, meg egyenes meg fordított, papperlapapp, vagy a falramászott nagybőgős!
Gabi röhög. Ráordítok:
— Ne röhögj! Ezért taníttatlak, kínlódom veled! … Ez azért van, mert nem figyelsz az iskolában! … Hiszen te azt se tudod … hiszen te azt se tudod … (Elképedve meredek rá, mintha egy szörnyű gyanú ébredt volna fel bennem.) Hiszen te talán azt se tudod, hogy mi az az aránypár?! …
— Dehogynem, apukám … Az aránypár … az aránypár … az aránypár az a két viszony … amelyben a belső tagok hányadosa … illetve a külsű tagok szorzata …
Összecsapom a kezem.
— Mondom! … Tizennégy éves kamasz, és nem tudja mi az az aránypár!
Gabi szája megint lefelé görbül.
— Hát mi?
— Hogy mi? Na megállj, te csirkefogó! … Most azonnal előveszed a könyvet, és harmincszor elmondod!! … mert különben …
Gabi megszeppenve lapozgat, aztán hadarni kezdi:
— Az aránypár azon mennyiség, melynek két beltagja úgy viszonylik két másik mennyiséghez, valamint … igen, apukám, de melyik itt a két beltag, a bükkfa térfogata és a napok száma, vagy a kályhák száma és a bükkfa térfogata? …
— Már megint hadarsz! Add ide azt a könyvet.
És most rettentő komolyan kezdem:
— Ide nézz, Gabi, ne légy már olyan ostoba. Hiszen ez olyan világos, mint a nap. Na nézd, milyen egyszerű. Na. Ide figyelj! Ugye, azt mondja, hogy kilenc kályhában ennyi nap alatt ennyi és ennyi bükkfa. Tehát ha ennyi és ennyi bükkfa kilenc nap alatt, akkor világos, ugye, hogy tizenkét nap alatt viszont nem ennyi és ennyi, hanem …
— Igen, apukám, eddig én is értem, de az aránypár …
Dühbe jövök.
— Ne fecsegj bele, így nem érte … nem érted meg. Ide figyelj. Ha kilenc nap alatt ennyi és ennyi — akkor tizenkét nap alatt, mondjuk, esetleg ennyi és ennyivel több. De viszont, pardon, azért nem több mégse, mert nem kilenc kályhában, hanem tizenkettőben, tehát ennyivel kevesebb vagyis ennyivel több, mintha ugyanannyival kevesebb volna, mint amennyivel több … Itt ugyanis az aránypár … az aránypár …
Egyszerre világosság gyúl az agyamban. Mint egy villámcsapás, úgy ér a Nagy Megismerés, aminek hiánya húszegynéhány év óta lappang és borong bennem — úgy van, most rájöttem! … Nincs kétség — akkor … ott … egészen nyilvánvaló — úgy van, nyilvánvaló, az apám se értette ezt a példát!
Lopva a Gabira nézek. Gabi közben észrevétlenül kinyitja a történelemkönyvet, és most félszemmel azt a jelenetet nézi egy régi képen nagy kéjjel, ahogy Kinizsi Pál két törököt dögönyöz.
Nagyot ütök a kobakjára, csak úgy csattan.
— Nesze! … majd bolond leszek itt kínlódni veled, amikor nem figyelsz!
Gabi bőg, mint a két török együttvéve.
Én pedig megkönnyebbülve ugrom fel, és a múlt ködén keresztül egy arc rajzolódik elém — az apámé, amint nagyot üt a kobakomra, vígan és megkönnyebbülve mintha azt mondaná: „add tovább a fiadnak! énnekem már elég volt!” és fütyörészve, zsebre dugott kezekkel, vígan indul el a sír felé, ahol egészen mindegy, hogy hány nap alatt ég el kilenc köbméter bükkfa és hatvan-hetven év élet.
Karinthy Frigyes: Heuréka. 73—77. p.
Karinthy Frigyes kiadatlan naplójából
részletek
Ascher Oszkár közlésében adjuk itt azt a naplótöredéket, melyet egy tépett kis Karinthy-notesz rejtett: első felesége, „Boga” Judik Etel halála utáni hónapok rapszódikus feljegyzései ezek. (Judik Etelt 1918 októberében az első spanyolnátha-járvány vitte el.)
1918. október 28.
Kezdem elfelejteni az arcát. De ma álmomban láttam megint. Az ágyban föléje hajoltam, a ritka éjszakák egyikét ismételtem meg, mikor én közeledtem hozzá – felmosolygott rám, olyan szép volt, mint azelőtt a legnagyobb mámorok idején. Aztán valami hosszú és kusza dolog volt, ő börtönben ült sokáig, aztán felmentették, aztán öngyilkos lett.
Október 28.
A lelki sérülés nem gyógyul be soha: de hozzászokik a lélek. Úgy érzem, agyamban daganat képződött, vagy egy éles idegen tárgyat döftek bele, amikor ő meghalt ezt a kést nem húzhatom ki belőle többé, mert hiszen ő halott marad (csak ha feltámadna, ami lehetetlen,), de idővel hozzászokik majd az agyam a késhez és járni fogok vele, mint aki golyót hord a koponyacsontban. Nyomorék lettem, egész életemre.
Október 28.
A legrosszabb napom ma volt. Délután krízisen mentem át: órákon múlt az életem. Elolvastam a leveleket, amiket Berlinben írtam hozzá – éjjel-nappal együtt voltunk és mégis leveleket írtunk egymáshoz, oly rettenetesen és tébolyultan szerettük egymást. A leveleket eltettem.
Én nem sajnálom őt, hiszen meghalt.
Október 29.
Most azt tette ő velem, amit akkor, régen, mikor megismerkedtünk! Kínoz, elhagy, kárörömmel élvezi, hogy szenvedek miatta, hogy vágyom rá. Akkor cinikusnak tettem magam, gúnyosan odaköszöntem neki a kávéházban, odébbálltam, adtam az erős férfit. És ez hatott… Megalázva és sírva jött hozzám. Talán ezt kellene tennem most is. Erősnek lenni, vidámnak – talán visszajönne, ha látná, hogy nem sikerül engem boldogtalanná tenni.
Október 30.
Nem bírom elviselni. Beledöglöm és nem lesz kár értem – érte kár volt. Ma egész nap terveket dolgoztam ki a múltra: felidéztem száz jelenetet, amik eszembe jutottak: Margitszigeten ülünk, ballagunk hazafelé, este, szótlanul, egymás mellett. És én kidolgozom pontosan, hogy mit mondjak neki.
1919. január 13.
Mondd, halott, te könnyekből élsz? Mennyi könnyre van még szükséged? Óh, mennyit sírtam már, azóta! de ha tudnám, hogy kell neked, hogy könnyekkel kimoshatnálak a föld alól, nemcsak este sírnék, amikor szoktam, de sírnék reggeltől estig, boldogan és szabadon; elárasztanám könnyel a temetőt és könnyek szennyes csatakján úszna a koporsód.
Tegnap este megkértem őt (mert már régen nem álmodtam róla), hogy ezen az éjszakán jelenjen meg álmomban. Megjelent és sokáig voltunk együtt – nevettünk és beszélgettünk. Még mindig a válásunkról beszél, de már érzem, hogy nem ragaszkodik hozzá, meg hagyja győzni magát.
Ebben a feljegyzésben csaknem szóról-szóra benne van jóval később megírt „Halott” című versének minden mondata, gondolata.
Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 12. szám
http://epa.niif.hu/00000/00022/nyugat.htm
A képen (balról jobbra): Szép Ernő, (mögötte) Erdélyi József, (mellette) Gellért Oszkár, Móricz Zsigmond, Lackó Géza, Babits Mihály, Tóth Aladár, Török Sophie, Schöpflin Aladár, Füst Milán, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes. (Budapest, Zeneakadémia, 1932. január 10.)
Karinthy Frigyes: Pesti nyelven
Hogy vagy, kedves kortársam Pesten, ezerkilencszáztizenhétben, remélem rosszul. Én köszönöm, százezer koronával még lehetne segíteni rajtam. Ha eleget libáztad már a mamuskákat itt a korzón, jere be egy fagyra a hangliba, dumálni, mint ahogy okos gyerekekhez illik.
Hogy ez itt mi a kezemben? Ez fiam, Madách szerkesztő úrtól „Az ember tragédiája” népszínmű, harminc felvonásban, nem tudom, hogy került hozzám, unalmamban bevettem az egészet, és most azon vagyok, nem lehetne-e mozit csinálni belőle, persze rendes dolgot, link alapon. Nem emlékszel rá, miről szól? Hát kérlek alássan, egy Ádám nevű pitiáner a főgyerek benne, akivel végig mindenféle pech történik. Ez először a Paradicsom lokálban van szerződve – csak röviden mondom el –, jön az angyal, hogy mindent lehet, de a tudás fája meg a bölcsesség fája fiatalra van állítva. Ádám nem bánná, de a mamuska murgázni kezd, hogy ő pont arra pali. Lucifer, aki szintén bukik rá, hogy minél nagyobb zrí legyen a dologból, bedumál nekik, hogy csak egyenek belőle.
Mármost csak hagyják magukat falhoz állítani, a tatát mamuskával együtt kiteszik a lokálból, mire kezdődik az egész világtörténelem.
Mégpedig szóba kerül, hogy az egyiptomi fáraók idején a népnek piramisokat kell építeni, amitől őrült murisak lesznek, de nem mernek hangosan murgálni, mert a zsarnokság minden lázadást fiatalra állít. Ellenben Pitiáner úr főzve van attól, hogy ezeket fel kellene szabadítani, választójogot kellene adni, hogy ne csak a tutista éljen jól. Meg is adja nekik, de pechje van, pár száz év múlva kiderül, hogy a nép nem egy okos gyerek, nem egy link fiú, mire Démoszthenész papa elhatározza, hogy vízbe hagyja az egész politikát, elköltözik vidékre.
Nahát, aztán rájön, hogy ez se volt egy link ötlet, fiam, mivelhogy nem érzi jól magát a mamuskák közt mint római tutista, most megint valami eszmére, valami hitre, valami élettartalomra volna palkó, valamiért, amiért az ember akár az életét is fiatalra állítaná, csak legyen valami, amibe hinni tudjon. Erre a szerkesztő úr bedől Pál apostolnak, elmegy Palesztinába, a lövészárokba, ahol a vitézséggel szemben tanúsított ellenséges magatartásért plecsnit is kap, de itt is pechje van, az emberek nem buknak a dumára, Ádámról el akarják kapcsolni a mamuskát, Évát.
Most megint attól lesz főzve, hogy nem érdemes az emberiségért se élni, se meghalni, hogy minden közügy fiatal, hogy joggal éppen olyan pitiáner az ember, mint jog nélkül, hogy a tömeget mindig, minden korban huszonnyolcra vették, ha murgázott, elküldték túróért, ha bajba volt, vízbe hagyták.
Szóval, én már nem tudom, miket dumál még, elég az hozzá, hogy mindenféle tudományokban kezd utazni, talán ott csinál valami haupttreffert. Közben nyugodtan folyik doktor Háború, mindenki front dienstes, nem lehet a szenvedések elől meglógni, Grey lefújja a békét, ellenben kenyér meg zsír fiatal.
Hát egyszerre csak hallja, hogy valahol éppen a Marseillaise megy, táblás házzal, az emberek kezdenek megint murizni, doktor Lajos király nagy gőzbe van, Danton főszerkesztő úr fiatalra állítja az egész régi rendet, papuska és mamuska őrülten murizik, hogy neki joga van az élethez, a kenyérhez – szóval doktor Egyenlőség. Az okos gyerekből egyszerre csupa szacsmáler lesz, beverik az ablakokat, mindenki élni kezd, az élet, az öröm és boldogság minden nagyszerű lehetősége, az egyéni szabadság örök eszméje kint van a vízből, doktor Szabadgondolatból link fiú lesz egyszerre, és tiszapista a legnagyobb gólemben van.
Tovább még nem olvastam, de mint okos gyerek, már most tutira veszem, hogy doktor Embernek most is pechje lesz, akár megcsinálja a forradalmat, akár nem – a forradalom éppúgy vízbe hagyja, mint doktor Abszolutizmus, akárhogy főzve van tőle, mivel hogy ő egy peches pitiáner, akiből sose lesz tutista, bis hundert Jahr.
Ennek következtében tehát mi ketten, kedves tata, örüljünk neki, hogy mi ketten okos gyerekek és link fiúk vagyunk, és hogyha Madách főszerkesztő úr erről a korról is megírta volna a maga nem tudom hányadik felvonását, doktor Világháborúról és doktor Békéről és doktor Világátalakulásról és doktor Forradalomról – ebben a felvonásban te, kedves tata, kedves kortársam Pesten, ezerkilencszáztizenhétben, bizonyosan nem te képviselnéd Ádámot és nem én képviselném Lucifert és Évát se képviselné az a mamuska ott, a korzón, a harmadik széken, az új hadicipőkben – hanem egészen más valaki, aki nem okos gyerek és nem link fiú és nem link mamuska.
(Pesti Napló 68/165 (1917. július 1.): 11)
Művei
Utazás a Merkurba, regény, 1898-1900
Nászutazás a Föld középpontján keresztül, regény, 1902
Így írtok ti, paródiák, 1912
Esik a hó, novellák, 1912
Ballada a néma férfiakról, novellák, 1912
Együgyű lexikon, 1912
Görbe tükör, humoreszkek, 1912
Találkozás egy fiatalemberrel, novellák, 1913
Grimasz, novellák, 1914
Két hajó, novellák
Legenda az ezerarcú lélekről, novellák
Beszéljünk másról, karcolatok
Ó, nyájas olvasó, karcolatok
Aki utoljára nevet, karcolatok
Így láttátok ti, paródiák
Tanár úr kérem, 1916
Holnap reggel, dráma
Utazás Faremidóba, regény
Krisztus vagy Barabbás, elbeszélések, 1918
Bűvös szék, dráma, 1918
Viccelnek velem
Ne bántsuk egymást, humoreszkek, 1921
Hököm-színház, jelenetek, 1921
Jelbeszéd, novellák, 1921
Gyilkosok, novellák, 1921
Capillária, regény, 1921
Kötéltánc, regény
Nevető dekameron, esszék
Ki kérdezett?, esszék
Minden máskép van, karcolatok
Nem mondhatom el senkinek, versek
A delejes halál, novellagyűjtemény (sci-fi), 1926
Hasműtét, novellák
100 új humoreszk
Még mindig így írtok ti, irodalmi karikatúrák
Barabás, novellák
Nevető betegek
Mennyei riport, regény, 1937
Utazás a koponyám körül, 1937
Üzenet a palackban, versek, 1938
Művei alapján készült filmek
Mágia, 1917, rendezte Korda Sándor
Barátságos arcot kérek, 1935, rendezte Kardos László
Tanár úr, kérem, 1956, rendezte Mamcserov Frigyes
Utazás a koponyám körül, 1970, rendezte Révész György
Holnap reggel, 1970 (TV-film), rendezte Horváth Jen?
A Nagy Ékszerész, 1978 (TV-film), rendezte Karinthy Márton
1 és a semmi, 2004 (rövidfilm), rendezte Molnár Péter
Lux úr szabadalma, 2006 (rövidfilm), rendezte Gerő Marcell
Hangoskönyv formában megjelent művei
Az emberke tragédiája és más íráskák
Így írtok ti
Tanár úr kérem
Utazás a koponyám körül
Műfordításai
Charles Dickens: Két város regénye
Heinrich Heine: Mit nekem már cifra zsoltár… (Laß die heil’gen Parabolen)
Stephen Leacock: Rosszcsirkeff Mária és társai
Stephen Leacock: Gertrúd, a nevelőnő
A. A. Milne: Micimackó (átdolgozás)
A. A. Milne: Micimackó kuckója (átdolgozás)
Christian Morgenstern-versek
Luigi Pirandello: Hat szerep keres egy szerzőt
Jonathan Swift: Gulliver utazásai
Mark Twain: Tom Sawyer kalandjai (fordítóként, majd Koroknay István új fordításának közreműködőjeként feltüntetve)
Metta V. Victor: Egy komisz kölök naplója
Franz Wedekind-novellák
Babits Mihály: Karinthy, szellemidézés
Minduntalan rajtakapom magam, hogy úgy gondolok rá mintha élne. Például az imént arra gondoltam, mit szól majd ehhez a cikkhez? Tudok-e olyant mondani, ami őt is érdekelheti? Milyen csalódás rádöbbenni, hogy ő ezt nem olvassa már! Nemcsak ezt: semmitsem fog már olvasni, akármit írok is, semmitsem fog tudni rólam eztán, akármit csinálok. Ő nem halt meg bennem: de én meghaltam őbenne. Csak most jutok tudatára, mennyire megszoktam őt, mint életem tanúját. Kortársaim sorra dőlnek ki mellőlem; ahogy ő mondta: „erősödik a tüzelés”. Én úgy érzem: egyre sűrűbb a csönd. Az ember másokban él. Mintha csak hegyek dőlnének ki, minden naponta visszhangtalanabb. A levegő ritkul körülöttünk.
Lám, lám, magamat siratom, pedig őt kellene… Dehát nem tudom őt halottnak érezni! Tudat alatt valahogy meg vagyok győződve, hogy él, és hogy ezt a kalandot is éppolyan tiszta öntudattal, éber kiváncsisággal tapasztalja végig, mint két évvel ezelőtt az agyműtétet, melyről híres könyvét írta. Hisz lényéhez tartozott, hogy éljen és figyeljen. Nem csodálom, hogy halálhírével kapcsolatban mindenki a „mennyei riportot” emlegette. Szinte nem csodálnám, ha meg is csinálná ezt a riportot.
Abban az agyműtétről írott könyvében arról beszél egyhelyt, mennyire külön érezte mindig a lelkét a testétől. Csupa értelem és gondolat volt, érdeklődő, bíráló és élcelő, a saját életével szemben is. Érzésem természetesnek találná, hogy az maradjon a halálával szemben is. Sok író szelleme teljesen együtt vonaglik a tényekkel, mondhatnám, testi életük tényeivel, mintha csak e tények függvénye volna. Ő nem tartozott ezek közé. Az ő szelleme fölülemelkedett a tényeken: a lehetőségek, a logika birodalmába. Ezért úgy tűnt föl mintha a testi élet tényei ezt a szellemet nem is érinthetnék. Egy csöppet sem lepett meg, hogy betegségét, kínjait, szédüléseit, sőt önkívületeit szinte a kivülálló nyugodt figyelmével tudta leírni. Az lep meg, hogy a halálát nem tudja így leírni.
Valahogy csakugyan kívülről nézett mindent. Pedig igazán benne volt mindenben, s forrón izgatta az élet, minden amit látni és átélni lehet. A riporter is látni és átélni akar. De egészben látott, mint aki kívülről néz; valahogyan mindig szemben állt az élet egészével. Így nézte az életet, partjaival, határaival és végleteivel. Túl látott rajta, ahogy rendesen nem igen láthat túl aki egészen benne van. Nemcsak az élet érdekelte, hanem a halál is és az élet összes alternatívái, az idegen, nem emberi, életformák, az állati vagy fantasztikus lét minden elképzelhető formája, a lehetséges és lehetetlen túlvilágok.
Különös érzéssel gondolok ma erre: ha a halált túl lehetne élni, éppen neki való kaland lenne! Más írók a halált is csak az életben látják, az életre való hatásában, az élettel való kapcsolatában. Mi van az életen túl, az nálunk talán csak őt izgatta. A halál, mint utazás, mint kísérlet… Mi van az életen túl, s mi minden lehet még az aktuális emberi életen kívül? Az ő számára, ahogy mondtam, nemcsak a tények léteztek, hanem a lehetőségek is, akár egy matematikus számára. S a tények a lehetőségek közé ágyazva úgy tűntek föl, mint furcsa véletlenek…
Mert, aki ebből a távlatból néz, mi más lehet annak a tényleges élet, mint furcsa véletlen? Miért éppen úgy vannak a dolgok, ahogy vannak? A sok lehetőség közül miért éppen ez az egy? Mindez valóban fantasztikus és nevetséges. A világ egy otromba csak-kal felel a kérdésekre, s a logika alig tehet egyebet mint hogy kacag, ez jobb mint ha sírna, és kritizál. Valóságos swifti kacagás ez, és swifti kritika. De mégsem olyan kétségbeesett, hisz a nevetséges és ostoba valóságot éppen nem tekinti szükségszerűnek. Ez a valóság távolról sem az egyetlen s végleges; különben magától is folyton változik s alakul. A tudomány napról napra csodákat valósít meg, s a csodák állandósulnak, megmaradnak. A csodák világában élünk, semmisem lehetetlen, s ez a nevetnivaló világ egyúttal izgatóan érdekes is, tele határtalan kilátásokkal.
Ilyen világnak volt ő írója. Egészen különös vegyülék: skálája a legbohózatosabb humortól utópisztikus és filozófikus messzeségekig ível, s titkos, mély összefüggés van humora és fantasztikuma közt. Dehát mindannyian ismerjük űt. Ismerjük műfajait az újságkrokitól a filozofáló esszéig, a fantasztikus novellától a regényes utópiáig: egy kicsit Bernard Shaw, egy kicsit Bertrand Russel, egy kicsit H. G. Wells, s mégis annyira különböző mindegyiktől! De sohasem különböző önmagától, mindig egészen Karinthy! Szabályszerű regényre nem képes, pedig erős a valóságérzéke s pompás a megfigyelése: de valahogy nincs előtte elég tekintélye a valóságnak. Annál képesebb a versre, ami pillanatra talán meglepő, hisz logista, észember, s a logikai lehetőségek kategóriáiban nézi a világot. Dehát a matematikusok szeretnek muzsikálni, s a logikának rejtélyes kapcsolatai vannak a ritmussal.
Helyzete egészen kivételes, mondhatnám, csodálatos volt az irodalomban. Ő maga gondolkodónak érezhette magát, a kor egyik szellemi vezetőjének, és joggal: címszavakat írt egy nagy Enciklopédiához. A fogalmak tisztázását tartotta feladatának, eszméltetést a lehetőségekre. Igazában komolyan és fölülről nézett a világra, mely furcsának, bohózatosnak és ostobának tűnt föl előtte. A világ viszont fölülről nézett őrá, s őt tekintette bohócnak és mulattatójának. Titokban azért mégis érezték, hogy annál sokkal több. Ez valami kétértelműséget adott népszerűségének, amellyel szemben neki nem volt semmi ellenállása. A kétértelműség az ő magatartásából sem hiányzott. Nem volt előtte semmi tekintélye az életnek. S mégis szenvedélyesen izgatta az élet! Így, vállalta is a bohóc-szerepet, s haragudott is érte. Sokat idézték mostanában azt a híres mondását: „Humorban tréfát nem ismerek!” De volt egy másik mondása is: „Humorista az akivel viccelnek.” Ővele vicceltek, s az egész világ csak egy furcsa vicc volt. Az egész világ viccelt vele: de ő maga nem viccelt. őmaga komoly volt, s megelégedett avval, hogy rámutatott a világ vicceire.
A nagy írói teljesítmény mindig: egy új attitűd az élettel szemben. S voltaképp nem is fontos, hogy ez írásművekben jelenjen meg, ha meg tud jelenni és az utódokra örökül maradni máshogyan. Vannak írók, mint Sókratés vagy dr. Johnson, vagy ilyen például Oscar Wilde is, akiknek igazi vagy legfőbb írói teljesítményük az emberi alak és magatartás, mely nem annyira írott műveikben, mint inkább kortársaik által leírt viselkedésükben s följegyzett szavaikban jutott az utókorra. Karinthy remekműveket hagyott ránk. Mégis nem csodálom, hogy a halála alkalmából íródott megemlékezések szinte többet foglalkoztak az emberrel, mint az íróval. Az új attitűd az élettel szemben, a jellegzetes Karinthy-attitüd, éppúgy kifejezésre jutott emberi karakterében, s szinte legmindennapibb, elejtett szavaiban is, mint legigényesebb irodalmi alkotásaiban, sőt néha talán jobban. A kett? egy volt és együtt hatott. Karinthy író volt abban is, hogy írt és abban is hogy volt. Mint író, bizonnyal nem adta ki egész tehetségét; még sokat lehetett volna várni tőle. Életműve kevésnek tűnik föl, lángeszéhez és nagy erejéhez képest. Alakja mégis teljes, s küldetését befejezettnek érezhetjük. Önmagát, az élettel szemben való attitűdjét, egészen kifejezte.
Az irodalommal egyébként nagyjában hasonló volt a magatartása, mint az élettel. Az irodalomban is benne élt és mégis igazában kívülről nézte; pályájának természetes indulás volt az irodalmi karikatúra. Az irodalom lehetőségei érdekelték: hogyan írnak az írók és hányféle módon lehet írni? Paródia-sorozata voltaképp az irodalom lehetséges formáinak végigpróbálása és leleplezése: irodalmi fantasztikumok és utópiák. A közönség az Így írtok ti után valami Így írok én féle kiállást várt; de Karinthy nem volt hajlandó „egyéni” stílust és modort vállalni. Az irodalomnak éppoly kevéssé volt tekintélye előtte, mint az életnek. Sokat írt mesterségből és kényszerből, és sokszor pongyolán. Itt is híjával volt minden nagyképűségnek és ellensége minden modorosságnak; itt is a logikát kereste, a fogalmak tisztázását, a tiszta mondanivalót, melyet annyiszor eltorzít az író „egyénisége” és önmutogatása. Ő figyelmeztetett hogy az igazi nagyoknak nincs is „egyéniségük”. Igazában puritán volt, s minden grimasza a grimaszok kicsúfolása. Mondatain szinte meztelenül jött át az amit mondani akart, s kíméletlen tudott lenni minden tetszelgéssel és cifrázással szemben. Talán ő volt legkomolyabb írónk.
Az imént föltettem a gramofonra a lemezt, amely a hangját őrzi. Némi szorongással tettem föl: valami kísértetes érzéstől féltem, amely a szellemidézőt rendszerint meglepi. De a hang oly természetességgel és egyszerűséggel szólalt meg, mintha csakugyan ő maga beszélne valahonnan a másik szobából, s egyszerre megint nyugodt voltam: lehetetlen őt halottnak érezni! A hang komoly volt, élénk és magától értetődő. Komoly, póztalan és halhatatlan
Forrás, szakirodalom:
dr. Mohácsy Károly: Irodalom a középiskolák III. osztálya számára 342-345.old. (Korona Kiadó, Budapest 1992.)
Halász László: Karinthy Frigyes alkotásai és vallomásai tükrében, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1972 (Arcok és vallomások sorozat)
Naplóm, életem (szerk. Szalay Károly), Magvet? Kiadó, Budapest, 1964.
Hegedűs Géza
mek.niif.hu
literatura.hu
epa.niif.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
