Csak suhan, robog
sebesen ez a vonat,
a lét pályaudvaráról
zakatolva indul
mint kósza gondolat,
az id? fogságába tolató,
talpam alatt roppanó
pillanat,
gomolygó ködbe vesz?
fém, csillanó
sínpáron futó jövend?,
melyen életem halad.
Eltéríteni nem lehet,
az irány elrendeltetett.
Talán egyszer akad
olyan elfeledett állomás,
mely mint az alkonyat
fáradt csillagokat,
engem magába fogad.
Legutóbbi módosítás: 2011.12.30. @ 18:14 :: Maretics Erika