Az első, és ami a legfontosabb lehetne most, az nem igazán látható még —, pedig a bolond cimborája nem minden esetben a bölcs, vagy éppenséggel a király.
Egy alkalommal magához kérette országa legjobbnak vélt költőit az uralkodó, hogy írásaikkal dicsőítsék őt.
A legjobbnak gondolt költő érdekes mód azonban egyetlen sort sem tudott leírni az uralkodóról.
A király ekkor hóhérért küldött, ki útban is volt pallosával.
A költő az utolsó szó jogán elmondta a királynak — ki különben inkább hiú volt, mintsem zsarnok —, hogy ő megfelelési kényszerből nem képes alkotni, csupán az alkotni vágyás kényszeréből.
Majd kegyelmet nyert.
Nem úgy a bohóc, aki képtelen volt megnevettetni a királyt.
A király azonban most nem küldött hóhérért, és oda fordult a bohóchoz, és megkérdezte alattvalójától, hogy mi is a gond?
A bohóc elmondta, hogy — nem vagy igazságos király.
– De honnan veszed te a bátorságot, hogy ekként beszélj /?/ az ország első emberével — csattant ki magából az uralkodó.
A király amúgy kedvelte — sőt szerette is a bohócot —, ám azt semmiképpen el nem fogadhatta, hogy bohóccá tegyék, s ezért hóhérért küldött.
Nem legvégül pedig az — és ez az, ami semmiképpen sem hanyagolható el —, hogy ezúttal nem élhetett az utolsó szó jogával a bohóc.
A király még egy utolsó kísérletet tett, és a bohóc felé fordult, s megkérdezte őt, hogy — mi is lenne az utolsó kívánsága hát?
Mire a bohóc: — Hogyha kérhetnék valamit, úgy egy pallost kérnék, természetesen hóhér nélkül.
A király nagyot nevetett, és minden folytatódott…
Ugyanonnan:
„Egy alkalommal magához kérette országa legjobbnak vélt költőit az uralkodó, hogy írásaikkal dicsőítsék őt…”
Budapest — A. D. 2011. jan. 01-02.
Legutóbbi módosítás: 2011.01.03. @ 11:34 :: Bősze Emil Miklós