Délelőtt felhívtam Jolit, és mondtam, hogy háromkor indulok érte, csak semmi vonatozás, térdelő rajtban várjon a lépcsőház előtt, mire odaérek.
Ehhez képest, amikor a hozzájuk vezető út utolsó piroslámpájánál felhívtam, hogy mindjárt, mintha némi pánikot hallottam volna ki a hangjából.
Beparkoltam a ház elé. Joli sehol. Gondoltam, semmi gáz, legalább kifestem magam. Elővettem a lila lakktáskámat, amit a kollégáim nem véletlenül emlegetnek ideiglenes lakcímemként, nemhogy sminkcucc, de tán még plasztikai sebész is akad benne… szóval nekiálltam nőbbé maszkírozni magam.
Komótosan… Joli sehol. Fésű, különböző frizuravariációk, hétköznapi dizájn visszaállítva… Joli sehol… Körömlakk, színtelen, áh, inkább valami vörös… Joli sehol… Fűtés maximumon, lakk szárad, lakk megszáradt (a másik, hanyagul visszacsavart, közben orvul csorgott a táskám egyik félreeső zsebében). Joli seh… na végre.
A sarokig elszavalja a versét, a következő sarokig javítja az utolsó rímet, módosítás jóváhagyva, irány Budapest. Megnyugtatom, hát persze, Jolimszivem, tudom, hova kell mennünk. És amíg ezt végigmondtam, rádöbbentem, hogy egy frászt tudom, legfeljebb csak nagyjából. No de először is közelítsük meg a helyszínt, elegendő lesz majd idegösszeomlanom úgy a negyedik eltévedésnél.
Egyebekben úgy történt, ahogy szokott, az Erzsébet hídon lelassítottam a mögöttem jövő rátenyerelt a dudára, ahogy szokott, mivel már sötétedett, a „hülye szőke p…” kezdetű monológ nyilván elmaradt, én, ahogy szoktam, meghatottan közöltem, hogy imádom ezt a várost az összes bűzével, sose kedvemre való irányból egyirányúsított utcáival, a peremkerületek kibogozhatatlanságával együtt (uhh… Irodalmi Rádió… Rákospalota… de ez egy másik történet).
Kissé megszaladtam a Baross utcán, de hát Isten bölcsen megteremtette vala a benzinkutasokat utolsó mentsvárul a magamfajtáknak, így aztán csakhamar megtaláltam a 32-esek terét és roppant büszkén beparkoltam egy frissen felszabadult helyre. Elégedetten szemléltem a szobrot és arra gondoltam, micsoda mázli, hogy valamelyik toronytársam betette kommentbe ezt a képet, mert hát így mégiscsak egyszerűbb volt.
Megszólítottam az első járókelőt, hogy melyik a Fazekas gimi. Nem tudta. A következő közölte, itt olyan nincs. Mondom, lehetetlen, hiszen ott volt a kép. Ez a szobor. Galamb ugyan nincs rajta, no de… Megmakacsolta magát, itt olyan nincs.
Vallatóra fogtam a lila táskát, és valóban, valamikor a héten kinyomtattam a toronyhírt. Horváth tér! Na… hát csoda, hogy elfelejtettem?! Ilyen nevet…?!
Negyed óra múlva már Fecske Panna versét lihegtem a mikrofonba (legközelebb, ha három emelet után kell verset mondani, valami erotikusat választok kezdésnek). Hangulatos felolvasás volt, nem azé’ gyerekek, de egyre jobban belejövünk. Csúcs volt a Rózsa Iboly – Bátai kettős, Péter Erika Bátai Tibi versével, Szulimán Nórika, Attila a „kiolvashatatlan” verssel, a mindörökké toronyhű Pálóczi Antal, a már többször színpadra lépett, de most először tényleg hallott Tarány Sanyi, a széphangú Petz Gyuri… de mindenki… közben múltidézőn recsegtek a székek, s aztán a megdermedt ízületek, Joli hol itt, hol ott sutyorgott valakivel, a hátsó sorban kisebb társaság beszélgetett, kávét is kaptam, összefacsarodtam, lélekmelegedtem… s ott bolyongott az ezúttal tényleg távolmaradt Vandra Attila „szelleme” is köztünk, kezében az elmaradhatatlan hazaival… később a nyakam se törtem ki a lépcsőn lefelé menet a monostoplisban.
A vacsoraasztal mellé kicsit odavarázsolódott Kecel, a nyár, még korábbi estek… Az étel finom volt, rengeteg, köszönet a konyháshölgyeknek és a Petz Gyurinak érte. Örömmel váltottam szót Dudás Sanyival, S. Szabóékkal, Kovács Ilonnal, Ilonom, el is felejtettem mondani, a szerencseköved azóta is nálam van. Persze, hogy a lilában.
Kedves Horváth István, köszönöm, hogy odajöttél hozzám irodalomkodni kicsit, P. Borbély Katalin, Bereczki Gizike… és persze mindenkinek, akivel sikerült kezet szorítani. Avikám, szép a könyved, már be is készítettem esti olvasmánynak, Erikám, a tiéd is biztos szép, lenyúlták a gyerekek. Elmaradt kézfogás: Verő Léna… szerettem volna még megölelni a mindig kedves Fitó Icát, valahogy nem volt rá alkalom… majd legközelebb. Mert mindig van legközelebb.
Később még, hogy kerek legyen az este, Hajniékkal és Noncsiékkal és persze Jolimszivemmel még agyonvágtunk egy randit, átvonultunk ugyanis egy közeli könyvtárba (hehe, a 32-esek terén), ahol egy ifjú, elsőrandis párocska asztalszomszédságába sikerült keverednünk. Hát… szegényeknek nem sok esélyük volt egymásra figyelni, ellenben azt hiszem, zömében jól szórakoztak, s kétségtelenül izé…. tetemes többlettudással zárhatták az estét. Mi is jól szórakoztunk, egyszer csak egy óra lett. Fél négyre értem haza. A szintén akkor hazaérkező seggrészeg szomszéd fiúkkal fölcipeltük a könyveket, s ha már fölcipelték olvasgattak is egy kicsit. Meglehetőst angolos kiejtéssel. (Ma délután az anyjuktól megtudtam, valójában fél kettőkor értek/tünk haza, kutya bajuk se volt, ezt én is tanúsíthatom, elvégre – ahogy szokták – felhozták a cuccomat. Így volt, na. Naná. 😉 )
Külön sort érdemel: Beri Robi, köszönjük a szép gitárjátékot.
Ja, és volt nálam még egy könyv is, a Premier Plán. Mert 2010 mégiscsak a tigris éve volt.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.28. @ 18:18 :: Nagy Horváth Ilona
