Csönd lehelt békét, álmosan billent az asztal.
Körüle ásító purdé virrasztott meghitten a családdal.
Az asztalfőn egy tányér üres volt megint – egy szék nem kelt el.
Valakire vártunk mind, aki lélekben jött néha el.
… Megismerném: ő az, ki a fényben él! Csend mesél róla ma, s a családom.
Nagyapó, ki a fényben jár, bekopog újra, mint egy szép álom… őt várom!
Egyszer majd ideül közénk, s nem fényes, mennybéli székére.
Nagyanyó meg – aki angyal lesz – odaül szépen melléje.
… Székeket festett ő, gyalult, s faragott illatos forgácsot.
Éreztem soká’ álmomban enyv-illatát, s ahogy ölében lágyan tartott.
Egymást ölelik ők majd fényes-szép éjen, égi szobában.
Szívük-lelkük fénytáncára csillagvirág nyílik ott fönn, párban.
Beszélgettünk, s estebédünk – ahogy mindig – áldással befejeztük.
Énekelt anyánk még soká’ halkan, ahogy mind szerettük.
Vele kélt dalra szépen, lágyan egy kis angyal – láttam…!
Az ölembe tévedt akkor éjjel, s hogy ne féljek, ott aludt el nálam.
Utolsóként – alig szólalt meg egy szép dal – mennie kellett.
Féltve őrizgettem az estből, s a dalból minden percet!
Hát még azt az angyali álmot, mi akkor nálam maradt!
Ablakomban azután minden hajnal angyali dallamra pirkadt.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.01. @ 16:22 :: Gősi Vali
