Lassan leszáll az est a külváros fölött,
és a leomlott gyárak lucskos udvarán.
Valami régi méla öntudat henyél,
akár szelt kenyér a lét léha abroszán.
Egy ócska felh? ledobja ónos rongyát,
a falakra köpött, s ahogy jött el is áll.
Sanda izmus lapít a romok között, mint
olajtócsák fonnyadt tükrén a félhomály.
Az éj gondolkodik, hogy felköti magát,
szénporból nyakára röhögve hurkot fon.
Kirúgja alóla ében székét a szél, s
a fákra hull árnya, konokon, vastagon.
Mégis, e fekete bársony paplan alatt
még él, szuszog, farag, kalapál a világ.
Akár lomha szív, bár acél bilincs fogja,
rozsdás szirmát ledobva n? az új virág.
Lassan leszáll az est a külváros fölött,
s a leomlott gyárak lucskos udvarán.
Valami régi méla öntudat remél,
akár szelt kenyér a lét léha abroszán.
