Nem kell középkori kuruzsló, csak egy istállónyi illúzió, hogy idáig eljuss, és átokütésre önkéntes plátói plebejus legyél, egy monogám igavonó, aki fogpiszkálónak használja az irányt?t, mert nem hajlandó hajózni a sóvárgó elme. Bárgyú horgonyoddá tesped a vesztesek skorbut-szerelme, és a h?béres zátonyon pátoszgerendákból kalyibát tákolsz. Éjjelek borongós szántóföldjein múzsalatyakba süppedsz, szemedbe a rímrobottól sz?k látókör gúvad, és mint infantilis dúvad -míg a fenyvesben vágytelet huhog a hóbagoly-, muszáj, hogy tajtékozva híg csókmondókát szótagolj. Az álomekét?l csendhólyagos a tenyered. Unalmat mormolva csócsálod szikkadt reménykenyered, de desszertnek pudingot szervíroznak – kehelyben zanzás irónia-szója – , az meg már az igazság csökött csimborasszója, hogy némely pajkos zsarnok lakomában lubickolva mereszti bársony-ványadt valagát, hátáról hódolókat súrol. Nálad észaszályról vall a gát, higgadt, feln?tt folyásúról maximum bl?d tanmesékben hallhatsz. Hisztiüledékbe kárhoztat a kultusz. Sehogy sem szabadulsz a hömpölyg? keser?ségb?l, fél doboz cigaretta vígasztal, mialatt a verandáról vizslatod a vihart. Bicebóca fényekben pukedliznek a tuják. Pulóver helyett melegedni önsajnálat-skatulyák, hangulatoddá hordod az áldozat-maskarát. Hétf?nként poz?r agóniába szippant a kaszt, de versek után egy vasárnap majd lázadásra fakaszt, és m?szakzáráskor megszöksz, mint én. Csak a zsémbes ihlett?l búcsúztam. A vasmacska vígan dorombolt a fedélzeten, és arra gondoltam, többé senki sem kényszerít strófa-adó fizetésre -közben a partot pásztázta a renyhe reflektor-, meg hogy a gondviselésnél nincs csapnivalóbb lektor.
32 múltam, 4 évesen rímeltem először. 7 (vagy 8?) éves korom óta írok verseket, 18 éves korom óta angolul is. Az első regényemet 11 évesen írtam, a másodikat már rég be kellett volna fejeznem. 2019 szeptemberében jelent meg az első kötetem (Blues szól a másodikon). Van 2 perzsa macskám, 26 tetoválásom, 2 orr piercingem és 1 aranyfogam (korona).