– Tudja kedves tanárnő, nagyon sokat nem segít ezzel az önkéntes lelki segélyszolgálattal, tulajdonképpen semmi szükségem nincs rá, mégis olyan jól esik néha felfedni valakinek -akiben megbízom és akit tisztelek-, a legmeredekebb titkaimat.
– A múltkor ott hagytad abba, hogy mit is csináltál Icuval. Nem fejezted be, nagyon érdekelne. Már csak azért is, mert köztudottan, mindig a nő választ. Nagyon csiklandozza a fantáziámat, hogy vajon miért éppen téged választott.
– Kedves tanárnő, ez igen relatív, hogy a nő, vagy nem a nő választ.
– Eddig egyetértek, olyan persze nincs, hogy a férfi választ! No, meséld tovább, hogy is jutottál révbe a szemétláda Icukával!
– Tudja tanárnő, több mint két éve találkoztunk először. Szerelem volt, azt hiszem mind a kettőnk részéről.
– És? És? Folytasd! – mondta az önzetlen fizika tanárnő, akihez Tamás a köztudatban fizika órákra járt.
– Az igazi első randevú lőtt szét mindent.
– Hogy lehet, hogy csak egy randevútok volt, mégis akkora szerelemről beszélsz?
– Tetszik tudni a klubban jó néhány héten át egymás társaságába burkolózva töltöttük az estéket. Az első randevúhoz a központi park -az a kicsi, tetszik tudni-, közepén lett volna. Meg is jelent időben, de nem egyedül, a volt barátjával. Onnantól kezdve az egész csak fájdalom volt, részemről befejezettnek tekintettem mindent. Sétáltak körbe, körbe a járdára szegezett szemekkel, andalítóan beszélgetve, mintha nem is létezne a külvilág. Szokatlanul kihalt volt a park, észre sem vett, pedig szinte mellettük mentem el, amikor a továbbállást választottam. Aztán ebben a buliban, amelyről már meséltem, egész jól összemelegedtünk. Kézenfogtam. Nem tudtam akkor sem nem szeretni, főként, hogy emlékeiben úgy szerepeltem, mintha nagyon hosszan együtt jártunk volna. Lementünk az első sarokig és vettünk egy gyereket.
– Mit vettetek? Ez már több, mint érdekes!
– Á, semmi! Így neveztük a negyedest. Viccből úgy szoktuk mondani, hogy van egy gyerekem, apja már van, de anyja még nincs. Hát általában értik a csajok.
– Ti alkoholizáltok?
– Dehogy alkoholizálunk! Amennyiben havonta egy negyedes két-három személy általi elfogyasztása alkoholizálásnak minősül, akkor igen…
– Megbocsájtható. Folytasd!
– Most, hogy így megbocsájtotta kedves tanárnő a sutyiban alkalmi jellegű iszogatásainkat, kizárólag a maga kérésére folytatom. – A dzsekim belső zsebe kimondottan túlméretezett, tökéletesen belesimult a gyerek -tetszik tudni, a negyedes-. Kézenfogva vezettem Icukát, akinek előbb nyirkosra izzadt, majd átforrósodott a tenyere. Beszélgettünk. Az arca olyan piros volt, mint egy lázas betegé, a szemeit tükörnek lehetett volna használni, úgy csillogtak. Rezonált.
– Csak ne mondd, hogy te nem rezonáltál!
– De, nagyon is rezonáltam, majd szétpattantam a gerjedelemtől. Tudja néha elképesztően makacs tudok lenni. Van az a mondás, hogy a férfiak ilyen helyzetekben nem a fejükkel gondolkodnak, ez -mint férfi mondom-, erősen megalapozott állítás. Ha az ember berezeg, az önkontrollja szétpukkad.
– Nekem magyarázod?
Tamás a mesélés hevében, miközben össze-vissza nézett, ekkor szegezte tekintetét a tanárnő szemeibe. Feltűnt neki, hogy ugyanazt a túlhevült, piros arcos csillogást fedezte fel és azt, hogy akarva, akaratlanul, a combközépig érő otthonkában, a sámlin ülő tanárnő megigazította a pongyoláját. Állott ez abból, hogy az utolsó gombot kinyitotta és remegő combjain egy picit feljebb húzta a ruhadarabot.
– Folytassam tanárnő?
– Nagyon kiváncsi vagyok, miért választott téged Icuka.
– Hát a választás az mindjárt jön. Felmentünk. Nálunk senki nem volt otthon. Sikeresen elfogyasztottuk a flaska tartalmát és néztük egymást.
– Ennyire bamba vagy?
– Úgy nézek ki?
– De hát fiatal férfi vagy! Hogy tudtál ellenállni?
– Nem álltam ellen, csak néztem amint remeg és susogva, pihegve hátradől a kanapén.
– És te?
– Fából én sem vagyok. Odadőltem és egy hangszerhangoló hozzáállásával elkezdtem beállítani a húrokat.
– Ne cizelláld!
– Nem cizellázom. Mind a ketten reszkettünk a vágytól.
– És? Mondd tovább!
A tanárnőnek a hangja is remegett, az arca és a combja is. Tamás nem úgy mesélt, ahogy korábban tette, minden sejtjével az eddig gondjaira megoldásokat adó tanárnő reflexeit leste, amint egyre kevésbé ura önmagának.
– Térj már a lényegre! Kiváncsi vagyok minden részletre!
– Tetszik tudni tanárnő, Icuka akkor fatális hibát követett el.
– A nők ilyen helyzetben soha nem hibázhatnak, ha hiba történik, az csak a férfié lehet! Mi kiszolgáltatottan átadjuk magunkat nektek.
– Maguk tanárnő?!
– Igen, mi nők általában. Mit mondott Icuka és hogy zajlott a légyott?
– Tulajdonképpen mire kiváncsi?
– Az összes részletre, de talán a végeredményre, hogy szegény lánytól testileg-lelkileg kielégedetten váltál-e el.
– Nem váltunk el.
– Ne feszítsd az idegeimet! Mi történt?
– Remegő hangon annyit mondott Icuka. „Ugye te is azt akarod, mint minden férfi ebben a helyzetben”. Ha ezt nem mondja, akkor magától értetődően fel sem merül bennem az a kérdés, hogy ne azt akarjam.
– Elgyávultál? Valami vőlegény komplexusod alakult ki a túltisztelettől?
– Dehogy tanárnő! Egyszerűen csak elégtételt vettem a két évvel azelőtti megalázásomért. Felemelkedtem, az órámra néztem -közben matamatikai képleteket és egyéb kiábrándító, higgasztó dolgokat vizualizálva magam elé, hogy saját hormontevékenységemnek legalább részben ura lehessek,- annyit válaszoltam, „arra most nincs idő húsz perc múlva a suliban kell lennünk”.
A tanárnő felugrott már hasig kigombolt otthonkájában, gerjedten és idegesen, azonosulva a megalázottnak gondolt Icukával. Reszketegen sivította:
– Disznó! Hogy lehettél ilyen aljas!
És kirohant a szobából. Tamás az asztalra könyökölve nézte a könyveket. Enyhén remegő lábakkal kisétált az erkélyre és onnan könyökölve bámult a semmibe, hogy visszacsillapodjon mesemondás előtti nyugalmába.
Negyed óra után fagyos arccal -ahogy az osztályban is szokta-, tekintélyt parancsoló úrinői szigorral tanárnője egy könyvet nyújtott át neki.
– Itt ez a példatár, holnapra az összes feladványt végezd el!
– Nem lesz ez egy kicsit sok?
– Ne szemtelenkedj és főleg ne közvetlenkedj! Fizika órára jársz, ha jól tudom!
Legutóbbi módosítás: 2010.10.15. @ 19:11 :: Boér Péter Pál
