Bárányi Ildikó : Búcsú az összkomforttól. I. Változat – Garzon a negyediken

I. szereplő: GÁBOR – Első rész *

GÁBOR

 

Ahhoz képest, hogy koporsó, elég tágas és világos ez a szobácska. Főleg azt a falon futó pletykavirágot szívesen nézem — az él. Él, pedig nem mozog, nem beszél, csak nő. Nekem is növekszik a körmöm, a szakállam, a hajam — lehet, hogy ezek szerint én is élek?… Azt hallottam, hogy a halottnak is nő a szakálla egy darabig. Nekem a tegnapelőtt vágták le, máris újra nőtt. Érzem, viszket. Ha mozgatni tudnám a kezem, akár meg is vakarhatnám… Ha beszélni tudnék, behívhatnám a feleségemet — mert most már nem csak központifűtéses blokklakásom¹, de feleségem is van — és mondhatnám, hogy vakarja meg…

De csak üvölteni tudok, s ettől ő azt hiszi, hogy fáj a felfekvésem — pedig azt nem is érzem —, és elkezd tisztába tenni. Utálatos egy ügy! Sajnos az orrom, az kifogástalanul működik, biztosan a feleségemé is, látom az arcán. Vajon hogy hívhatják a feleségemet? A nevét sem tudtam megkérdezni, ő meg nem mondta. Lehet, hogy Anni? Ez volna csak az igazi! — De nem hiszem, az nem illik hozzá. Inkább Aglája, vagy Gáfia, valami G betűs neve kell legyen, úgy gurgulázik a hangja, ha erőlteti a kedvességet. Szép tőle, hogy igyekszik, nem is vártam volna…

Mikor a guta másodszor is meglapított, a nevezetes nap után, s magamhoz tértem a kórházban, egyszer csak jön a háziasszonyom látogatóba és szörnyülködik, ahelyett, hogy vigasztalna; mondaná bár, hogy ne búsuljak, lehet még belőlem ember, fiatal vagyok — úgy hát, ötven sem egészen —, de buta az istenadta, vagy mit gondoljak? Azt mondja: —”Jesszus! Hogy néz ki maga, szegény ördög, mozdulni se tud, na de remélem legalább most nyugdíjazzák, mert ezt várták bizonyosan, ha nem hülyék tudhatták, hogy az első guta után jő a második, de csak úgy dolgoztatták félig bénán, hát most aztán mehet az elfekvőbe, mert ugyan ki törődne magával, ha meg se tud mozdulni, ugye kell valaki segítség, no arra a nyugdíja is rámegy, de azért nem rossz hely az az elfekvő, az én anyám is ott van, adnak neki rendes kosztot, láttam amikor meglátogattam, és nem adnak neki inni, ami nagy áldás, hát mondom, jó hely az elfekvő.”

— Na, akkor úgy éreztem, megbolondulok. Ki a fene engedte ezt az istenverést a fejemre?! Biztosan csubukot² adott a kapusnak, hogy beengedje. Csak ömlik belőle a szó végeérhetetlen, s azt sem tudom mondani neki, hogy kuss! Fogja már be végre azt a vészmadár száját!  Mert akkor még hittem, hogy jobban leszek, s ha tolószékben is, de mozogni tudok… Az ember olyan buta tud lenni némely ítéletében, ha önmagáról van szó! Egyedül a fejem mozgott s kétségbeesetten ráztam jobbra-balra, míg végre megértette az ellenkezésemet.

„ —Ja, azt mondja, hogy nem jó hely, vagy hogy nem akar odamenni, na de nem lesz más választása, az anyám se akart menni, de nekem se volt más választásom, mert dolgozni ugye kellett, normára s egész éjjel nem hagyott aludni, részegen óbégatott, persze csak az utóbbi két évben, mielőtt az elfekvőbe dugtam volna, mert előbb nem ismertem, két hónapos koromban a vonatsínre rakott, s a pályaőr nevelt fel a feleségével.” Csak hallgatna el! Mi közöm nekem ehhez az egészhez? De nem! Mondja tovább. „Aztán mire megvénült, s én jól kerestem, házam is volt, tudja, hiszen maga is ott lakott nálam két évig, miután az anyámat az elfekvőbe vittem, de mostanig nem mondtam magának, rosszat gondolhatott volna, pedig Isten a tanúm, hányszor szedtem össze részegen az árokból, mecsergett végig az utcán a nyakamba akaszkodva, lődörögve, s hogy az emberek lássák, milyen jó kedvem van, hát én is vele énekeltem hazáig, mert más is iszik, ugye maga se vetette meg? De legalább csendben lefeküdt, s kialudta magát reggelig, eljárt rendesen dolgozni, de ő nem, és  nem! Aztán amikor nem bírtam tovább betettem az elfekvőbe, mert az egy jó hely, ott nem lehet inni, ne rázza a fejét, az egy jó hely, elhiheti! — Ja, nem azért rázza, csak maga nem akar odamenni?” — erre aztán végre igent intettem.

Hát jó na, én bemegyek a gyárba s beszélek a fejükkel, hátha megmozdul bennük a lelkiismeret. Huszonöt esztendő alatt nem tudtak lakást adni, hogy megnősülhessen, talán most adnak, s akkor annak a fejibe találunk egy jóravaló fehérnépet, akit feleségül vehet, aki elgondozza, míg él, kérdeztem a doktor urat, azt mondta akár tíz évig is elélhet, de ezt ne féljen, nem mondom meg a jövendőbelijének” — ígérte végül a volt háziasszonyom s otthagyott, kábábban, mint kómás koromban. Az jó volt, akkor nem tudtam semmit. De ez után az elfekvő, anyámtyúkja és házasodási mese után olyan volt a fejem, mint egy huzatos alagút, sajgott az agyam is, az a kevés is, ami megmaradt. Reméltem, hogy csak rossz álom az egész, nemsokára felébredek, a hideg víztől kijózanodom és indulok dolgozni…      

 

* tömbház románból átvett megnevezése.

* Csúszópénz, török eredetű szó.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Bárányi Ildikó
Szerző Bárányi Ildikó 0 Írás
Nyugdíjas orvos vagyok, benne a hetedik évtizedben. Jelenleg a Máltai Segélyszolgálat temesvári vezetőjeként szeretetszolgálati és karitativ tevékenységet folytatok.1960 óta jelennek meg írásaim. A Román Írószövetség tagja vagyok 1989 óta. Voltam már a Torony tagja, ahonnan egy időre eltávoztam, személyes érzékenység miatt. De a céljaitok tisztelete visszahozott ebbe az alkotó közösségbe.Köszönet a felajált lehetőségért!