Várta már a tavaszt.
Szép arcán, szinte kislányos mosoly bujkál. Hullámos fekete haja soha nem látott festéket. Itt-ott villan fel egy fehér szál, majd szégyellősen el is bújik a dús rengetegben. Ki hinné, hogy már a nyolcvanadik tavasznak ad randevút, s melengeti vele lelkét? Jó hozzá az ég… Erőben és egészségben telnek a napjai. Mily sok gyönyörűség az, amire visszatekinthet…
Lassan harminc éve, hogy eltemette huszonöt év házasság után a párját.
— Szép volt ez a harminc év… Látod Sanyikám? — emeli tekintetét a magasba.
Nem is tudja… Szerette a férjét valamikor?
Szült neki két egészséges fiút. Becsülettel felnevelte őket. Egyiket a másik ellen. Micsoda családi viszályok voltak!
Megnősültek, unokák születtek… Jaj, de szép is volt… Egyik menyét uszíthatta a másikra.
— Tudod Klárikám… Zsuzsika azért haragszik rád, mert azt hiszi, a fiad az ő urától van.
Gyönyörűséggel tölti el még ma is a fiatalasszony döbbent arca.
Nézi ölébe ejtett kezeit… Az ízületek duzzadása miatt mintha karmokban végződnének ujjai. A vizenyős kézfejét áttetsző, pergamenszerű bőr borítja, napozni engedve a lilás ereket. Tenyerének melegségét a gyulladástól, köszvénytől kapta.
De talán a két lakás ára elég lesz, hogy átkeljen majd a folyón…
Legutóbbi módosítás: 2010.02.23. @ 18:08 :: Pulai Éva
