Olyan nagyon vékony kamasz kislány volt, amikor befejezte az általános iskoláit. Barátnőjének rövid haja volt, ő is olyat szeretett volna.
— Majd ballagásra — mondta az édesanyja. Akkor elvitte a fodrászhoz. Ő boldogan várta az eredményt. Mikor elkészült párás szemmel nyelte a könnyeit, hajfürtjei vállig értek. Pedig egész hajfürtöt kapott becsomagolva, hiszen előtte térdig értek copfjai. Nézte magát otthon, s barátkozott a hullámos hajtömeggel, új arcával.
Jött a nyár, s vele valami más, eddig nem tapasztalt érzés. Szerette a zenét, tudott táncolni, tíz éves korában tanult szalontáncot, később próbálkozott a néptánccal is, de azt túl feszes ritmusúnak találta, szállni szeretett, keringőzni. Édesanyja mindig sokat adott külsejére; szép ruhák, cipők. Egy vasárnap este sétájuk alkalmával a város központjában meglátta a kivilágított teraszon táncoló párokat.
— Még nem való neked — mondta az édesapja, amikor észrevette, hogyan csodálja őket.
A következő hét végén oda szerveztek vacsorát, ahova szülei őt is magukkal vitték. Boldogan hallgatta a zenét, mikor valaki táncra kérte olyan udvariasan, hogy édesanyja bólintott. Magas, barna hajú fiú volt, a szomszéd városban élt. Úgy kéthetenként találkoztak ezután. Szerelem? Akkor azt hitte, de így utólag… Hiúság volt, s jó érzés, hogy tetszik valakinek, moziba mehet, néha táncolni. Csók? Azt nem akarta.
A fiú minden levelében az volt az utolsó mondat: „Miért fordítottad el a fejedet?” Miért is? Nem tudta az okát.
Gimnáziumi évei alatt nem sokat tanult, abból élt, amit az órán hallott. Éjszakákon át olvasott, mint aki nem ebben a világban él. Néha ráeszmélt nem a fáraók temetkezési helyeit, nem az ókori Róma utcáit, s nem a középkor sikátorokat járja, s hátra van még az Élet iskolája.
Továbbtanulni nem akart. Önálló felnőtt életre vágyott. Irodai munkát vállalt. Érdekes embereket ismert meg. Jogászokat, ügyészeket. Szakirodalmukat regényként olvasta szabadidejében.
— Ezen a területen kellene tanulnia! — mondták munkatársai.
Egyetemre és főiskolára is jelentkezett. Mire megérkezett a felvételi időpontja már aláírt szerződése volt. Elment képesítés nélkül tanítani egy kis falusi iskolába. Türelem? Nem azzal született.
Jó gondolat volt? Azt mondjuk, az első gondolat a legjobb…
Sok örömet okozott neki az a tanév, a téli szünet különösen emlékezetesen telt. Népszámlálás volt. Kapott ugyan egy lovas-szánkót, de a közeli tanyákra gyalog ment. Hatalmas hó hullott, olyan derékig érő, keskeny utakat lapátoltak benne az emberek. Táskában papír, hó ellen kapucni, esernyő. Így indult el, megfeledkezve a tanyai házőrzőkről, melyek dühösen futottak elé. Még a hóba sem léphetett. Jól jött az esernyő, azzal lehetett irányítani az ebeket balra, jobbra egy-egy lépésnyit, míg a sok „Jó napot!” kiáltásra, kutyaugatásra előjött a gazda, aki megkötötte a házőrzőket.
Különös világot ismerhetett meg így, sokféle ember életébe tekintett be. Kezdte megérteni, azt a kisfiút, aki reggelente pálinkát kapott, mielőtt iskolába indult, mert az melegítette a hosszú úton. El is aludt az első órákon, egészen addig, míg Arany János Toldiját nem tanította. A kisfiú még a száját is nyitva felejtette, amikor látta, hogy a „tanár néni” csak úgy megáll a padok előtt, s végigmondja az előhangot könyv nélkül. Meg is kérdezte tőle:
— Mikor tetszett megtanulni?
— Olyan idős voltam, mint te — volt a válasz.
Attól kezdve a fiú legyőzte a pálinka bódulatát, mert beleszeretett Toldi Miklós kalandos életébe.
Kalandok? Az ő életében másfélék voltak.
Egy év tanítás után, egy rosszul sikerült „igazi szerelem” tanulságait kellett feldolgozni hat hónap „élni sem akarok” betegséggel. Legyőzte. A halállal alkut kötött, kapott még egy lehetőséget. Az utolsót? Ki tudja azt…
Fél év hosszú idő. Ahhoz elég volt, hogy másképpen lássa az életét, hogy lehúzza kezéről azt a karikagyűrűt, amelynek párját hordó valaki a hat hónap alatt egyszer sem látogatta meg.
Már csak egy dolgot akart: gyerekeket. Saját gyereket, másokét. Megtanítani nekik, mindenkinek, akinek lehet, hogy mennyi szép, tisztességes dolog van az életben. Mert az nem lehet, hogy ne legyen igaz az a sok becsületes gondolat, amit olvasott, az írott, a mondott emberi törvények.
Törvények? Igazságok?
” Forró a törvényed ember,
Hogy a fürtből bor legyen.
Hogy a szénből tűz legyen,
És a csókból újra ember.
Kemény a törvényed ember,
Érintetlen megmaradni,
Háborúban és nyomorban,
S halálos veszélyben is…”
— Paul Eluard —
Nyomor, éhezés. Néha az utóbbival akkor is találkozunk, ha úgy tűnik semmi esélyünk erre, s nemcsak a háborúban leselkedik a halálos veszély.
– Folytatása következik –
Legutóbbi módosítás: 2010.01.26. @ 15:59 :: Sonkoly Éva
