Mikor hosszú idő után ismét Budapestre látogattam, még nem akartam megkeresni régi ismerősöket, barátokat, de érlelődött bennem a dolog. Bizonyos dolgok miatt nem igen leveleztem barátokkal, mert többször kellemetlen meglepetés ért. Én akkor ezt arra vezettem vissza, hogy biztos kellemetlenségek érték amiatt, hogy kapcsolatban voltunk és leveleztünk, és emiatt lanyhult a levelezés, a kapcsolatfenntartás.
Ámbár ez nem minden esetben állta meg a helyét. Sok barátom, ha kerülő úton is, de írogatott. Mikor másodszor engedtek be látogatóba Budapestre, elhatároztam, utána nézek dolgoknak. Tila ötlött eszembe legelőször, hiszen közel is laktunk egymáshoz és talán ő volt a régmúlból a legjobb barátom. Elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen hogy is szakadt meg a levelezésünk és főleg miért. Mikor még alig szoktam bele az új életbe – amit választottam –, szinte minden lehetőséget megragadtunk, hogy levelezzünk, sőt a technika révén magnó hangkazettákkal is üzengettünk egymásnak. Na nem teljesen egyenes utakon, hanem közbenső közvetítők segítségével. Volt egy ismerősünk, aki Erdélyben élt. Neki címeztük a küldeményeket és ő továbbította aztán azokat. Egyszer a magnókazettán egy különleges kérés érkezett.
„Kedves Tökös/mert így nevezett/ !
Szeretném, ha vennél nekem egy Levis farmert, és azt az ismert úton eljuttatnád címemre. Leírom a főbb méreteimet. Remélem. nem okoz gondot ez a kis kérés, de tudod mennyire nehéz itt eredeti, jó minőségű farmerhez jutni. Gondolom, kint ez nem gond, így számíthatok rád.
Üdvözlettel Tila!”
A kérés nem volt nagy, de azért mégis. Munkám még nem volt, anyám nyugdíja sem volt teljesen elintézve, a segélyek, amiket kaptunk, az éppen fedezte az igényeinket. A rokonság persze erejéhez mértem szintén támogatott minket. Lesz, ami lesz, utána nézek, mennyibe is kerül egy farmer. Igaz még magamnak se vettem, pedig szerettem a márkás farmereket, de valahogy nem gondoltam ilyenre. Igaz nem is járkáltam szórakozni, hiszen éppen az új nyelv elsajátításával voltam elfoglalva és ez kötötte le minden időmet. Mégis egy nap, amikor bejutottam a városba, megnéztem, mibe kerül a kért portéka. Kissé elcsodálkoztam. A kért típus dollárban majd negyven dollárt tett ki. És akkor hol, van még a postai költség. Meghánytam–vetettem magamban a dolgot és arra az elhatározásra jutottam, hogy ezt most még nem tudom teljesíteni. Láttam egy más típust, Leet, ami pont a fele pénzbe került. Osztottam, szoroztam és végeredményben arra jutottam, hogy ha most nem is, de a jövő hónapban meg tudom venni, ha kicsit lecsípek a zsebpénzemből. Meg is írtam a levelet és gyorsan feladtam. Két hét sem telt el és jött a válasz.
„Tökös! A Lee az nem kell. Csak Levis. Szerintem az sem lehet sokkal drágább. Kérlek, azt küldj, amit kértem.”
Ejnye! Miért utasít így? Nem vagyok Rortschild, hogy hipp–hopp megvegyem azt a nyomoronc Levist. Meg is írtam, hogy sajnos csak erre futja per pillanat, ezért meg ezért. Válasz nem jött. Írtam vagy jó félév után, hogy most már van pénzem, és ha még érdekli a dolog, akkor elküldöm a farmert. Válasz ugyanúgy nem jött. Próbálkoztam még kétszer–háromszor, de többé nem kaptam választ. Az erdélyi közös ismerőst is kérdeztem, de ő csak annyit mondott, hogy Tila nagyon meg van sértve, hogy ilyen fösvény lettem a nagy nyugaton. Többet nem is foglalkoztam a dologgal. Bántott a dolog, hogy csupán ennyit ért a barátságom, de aztán azzal könyveltem el, hogy biztosan más okok is vannak.
Most meg itt álltam annyi idő után, hogy választ találják erre a rég bosszantó dologra. Először csak megnéztem a házat és a lakók névsorát végigfutva meggyőződtem róla, hogy még mindig itt laknak. Nem akartam üres kézzel beállítani, ezért egy közeli Inturiszt boltban vettem egy üveg Johny Walkert és egy karton Kent cigarettát. Ezekkel felszerelkezve csengettem be Tiláékhoz. Kicsit visszautaztam az időben. Vajon ki fog ajtót nyitni és milyen lesz a fogadtatás ennyi idő után? Tila apja állt előttem.
– Kit tetszik keresni?
Egy pillanat alatt kellet döntenem. Lehet, hogy nem ismert meg? Nem változtam én annyit. Vagy ennyire feledékeny és rossz az arcmemóriája? Döntöttem és nem fedtem fel kilétemet, csak annyit mondtam, a Tilával szeretnék beszélni, ha otthon van.
– Várjon itt kint a konyhában – azzal beljebb ment a lakásba, hogy szóljon Tilának. Körülnéztem és láttam szinte semmi sem változott. Ugyanaz a konyhabútor, a hűtő, csupán a festés volt új. Kis idő után végre kijött Tila.
– Nézd csak, a Tökös! Mi szél hozott erre?
– Csak beugrottam, mert erre jártam. Most vagyok másodszor Budapesten. Nem tudtalak értesíteni, meg különben sem írtál egy rohadt sort sem azóta, mióta nem tudtam azt a rohadt farmert elküldeni.
– És most hoztál magaddal farmert? – csillant meg a szeme.
– Mondom, nem tudtam, hogy jövök, de hoztam egy kis apróságot – nyújtottam át a szatyrot, amiben a whyski és a cigaretta lapult. Unottan vette át és letette a konyhaasztalra.
– Mesélj mi van veled?
– Semmi különös. Megnősültem és van egy lányom. A nejemet kell, hogy ismerd, Andi. Tudod, aki a János kórházban…
Nem tudtam befejezni a mondatot, mert a szavamba vágott.
– Az a csaj aki a legutolsó szilveszteri bulin veled volt?
– Igen, ő a nejem. Most hazalátogattunk a gyerekkel.
– Akkor van lóvéd is már, meg jól is élhetsz, ha látogatóba tudsz jönni. Én is megnősültem, van egy fiam, és ahogy látod, még mindig itt lakom. Kupacban a szüleimmel, mert itt nem változott semmi. Van egy jónak nevezett állásom a Tungsramban, ahol anyám is dolgozik. Mint villamosmérnök osztályvezető vagyok. Vettünk egy Daciát és éljük a hétköznapjainkat.
– Mit tudsz a többiekről? Bubu, Tunyás meg a többiek?
– Szinte semmit. Azután, hogy elmentél, nem találkoztunk már olyan sűrűn, mint régen. Hol van az embernek arra pénze, hogy elmenjen akár az Alkotásba is egy sörre, és jót dumáljon? Tunyás el is költözött valahova vidékre, Bubu egy ideig ott dolgozott ahol én, de elment máshová. Lehet, hogy nem bírta, hogy én vagyok a főnöke és ugyanazzal a diplomával többet keresek, mint ő. Nem tudom, mi van vele.
– Mondd, mit szolnál, ha összekürtölnénk a régi csapatot és lemennénk a Víg Hajósba?
– Fizeted?
– Miért ne fizetném? De azt is lehetne, hogy mindenki maga fizetné, amit fogyasztott?
– Azt is lehetne, de abban mi a boni? Elvégre te akarsz látni minket és nem fordítva. Neked van több pénzed, te vagy a nyugati, mi csak a csóró magyarok vagyunk továbbra is.
Nem tudtam mit mondani nagy hirtelen, de belül ölt valami. Rettenetesen rosszul kezdtem érezni magamat. Nem vártam „piros szőnyeget” vagy fene sem tudja mit, de hogy cirka tizenöt évi barátság így semmivé vált csupán azért, mert elmentem nyugatra? Még hellyel sem kínált, a feleségét sem mutatta be, és beljebb sem invitált, holott az apja, anyja éppen olyan jól ismertek engem, mint ő. Sőt az én szüleim és az ő szülei is néha összejártak beszélgetni.
– Figyelj Tila. Adj egy telefonszámot és visszahívlak majd, ha beszéltem a többiekkel is.
– Van már itthon is telefonunk, megadom azt. Akkor számítok a meghívásodra, még ha a többiek nem is jönnének.
– Rendben. Még tíz napig maradunk, addig csak összehozom.
Nem hoztam össze semmit sem. Tunyás sajnos fiatalon meghalt. Két gyerek és egy feleség maradt utána. Bubut már meg sem mertem keresni.
Azóta rengeteget jártam már Budapesten, de soha eszembe sem jutott bárkit is megkeresni a régiek közül. ’89 után, a rendszerváltáskor gondolkoztam, hogy hátha megváltozott a gondolkodásuk is az embereknek, de inkább nem kockáztattam.
Légy barátom egy farmer erejéig. Csak ennyit ért volna?
Legutóbbi módosítás: 2010.01.19. @ 13:59 :: Avi Ben Giora.
