Szomorúságból fon koszorút homlokomra az ősz
dicsérni utálatos elmúlást, termény teremtőt.
Emlegetni tavasznak kihűlő, majd sosemvolt emlékét,
csak szavakban élő előbb fehér, és ezer színét.
Bőkezű hőjét a nyárnak töménytől nehéz
kocsmai témává nyomja az örökkön eső sok-sok eső,
borostás állakba lefolyó fogatlan szájak
szavakba próbálják formálni a forróság
elillant emlékét.
Kihűlt kabátok döcögnek záróra után
a sötét utcán.
A lámpafényt fázósra nyomja a károgás,
varjú hangja szitálást ösztökél
áthat mindent a nyirkosság
és fázik, aki él…
Aztán a tél.
Meleg szobából kitekintve
szép a tél.
Valahová hazaérve
szép a tél.
Most még nyár vége van.
Paradicsomot szedtem.
De este, ha tekerek, már érezni a nyár
elillanó langymeleg illatát, és
szomorúságból fon koszorút homlokomra az ősz.
Legutóbbi módosítás: 2009.08.30. @ 11:18 :: Pogány Gábor
