A bérc tetejér?l
tekintve szerteszét
hallgatom a fenyves
ózondús énekét.
Él? csend dúdolja
meghitten dallamát;
hangtalan e magam-
ból ismer?s magány.
Lenn a völgy hullámzó
vetésein a nyár
munkál. Az ég kékjén
vitorlázó madár.
Gólya az? Sejtelem?
Fénnyé tágult álom…
Nézem, de mit nézek?
Madarat nem látok.
Észrevétlen halál
szemem-vesztett röpte!
Istenem, így tüntess
el engem örökre!
