Emlékszel?
Akkor kifest?könyv volt a világ,
régen két kockával huszonnégyet dobtam,
és mesebeli pasztell-lilák látták,
hogy fáramászás közben
csendcsigákat loptam.
Heves homokháborúkra fogócskabéke,
a szédüléshez pörg? körhinta kellett.
Nem rakódott ránk az évek id?törmeléke,
fontosabb volt,hogy kié melyik jel lett
– hóember, ház, vagy élénkpiros fés? –
mint a b?rszín, a felszín,
a fert?z? stílus.
Milyen meleget önt a kályha,
ha emlék-tüzelés??
Hogy lett pocsolyából patak,
patakból a Nílus?
Emlékszel?
Megálló-földrészeket felfedezni
vitt a villamos,
és a sínek mellett büszkén
göndörödött a zászló.
A kanyonból kilépve
izzadtságcsillagos lett homlokom.
Indiáncsapdát kurjantott a gázló.
Emlékszel?
A teremt? b?rfészekbe fejem
vígasztalni fúrtam.
Kíváncsiságom szelíden terelte
az ujjölelés.
A naiv vakmer?ség helyén fél?s
fiúarcú úr van,
csíp?dön ráncok, miket az elmúlás
rút öve vés.
Látod?
Játékból szimbólummá lett a libikóka,
mert felt?znek oszló felh?karókra,
imbolygó mérlegszerelemre,
szakadt papírszárnyú bókra,
jegyet váltok mégis
lyukas léghajókra,
aztán a rutinná rombolt zuhanás.
Emlékszem.
Ez csak szószél,
amit versem fúj.
Mese volt az egyensúly,
a déli-sarki túra, jegesmedve,fóka,
a pegazus, az angyal, a beszél? róka…
miért lett játékból szimbólum, mondd,
a libikóka?
