Vandra Attila : Házi feladat (I. rész)

Nagy ny?g az ember nyakán az egyke… Hát még kett?!

 

Egyetlen gyermek se születik azért, mert bejelenti:

    – Édesanyám, édesapám, én világra akarok jönni. Én élni akarok! Világos? Ez számomra egy komoly szükséglet, így hát kérve kérlek benneteket, hogy ma este bújjatok ágyba, és hozzatok áldozatot azért, hogy én világra jöhessek. Egy életen át adósotok leszek mindazért a komoly er?feszítésért, amit értem tettetek. Ezért e megterhel?, és számotokra oly kellemetlen feladatért majd b?ségesen megfizetek nektek.

    Nem. Ez sajnos ez nem így történik. S most ne azt az esetet tárgyaljuk, amikor a gyermek egy – talán megterhel?, de kellemetlennek egyáltalán nem nevezhet? – esemény, esetleg szül?i felel?tlenség mellékterméke, amely felel?tlenség bizonyos el?vigyázatossági szabályok mell?zésében nyilvánul meg. Nem, hanem arról az tudatosan kitervelt akcióról van szó, amelyet némely esetben több hónapos, akár több éves következetes kísérletezés, netán némi hormonkezelés, s még rosszabb esetben lombikbébiprogram, komoly költségek, és áldozatok is megel?zhetnek. Igen, és amelynek sikere esetén a fél várost meghívod potyavacsorára, hogy a városban, s?t az országban, vagy nem is, hanem a Földön, vagy talán az univerzumban is egyedülálló, megismételhetetlen csodatettet hajtottál végre: megszületett a TE els? gyermeked! A tied, és nem a másé! Ne ringassukk magunkat illúzióban, nem mi szül?k tettünk egy nagy-nagy szívességet a gyermekünknek, hogy kész tények elé helyeztük, s életet adtunk neki, hanem ? gyakorol mérhetetlen kegyet azzal, hogy méltóztatott megszületni…

    A kegyet soha sem osztogatják ingyen. Aki kegyet osztogat, az megkéri az árát hódolat alakjában. Kö-ve-te-li a gondozást, az ölelést, a rajongást, a csodálatot, a… Na jó, na ne soroljuk tovább. A szül? pedig alig várja, hogy mindezt megadhassa, s oda van a boldogságtól, amikor annak a már említett eggyütlétnek a mellékhatása megajándékozza egy teli bili illatozó termékkel, melynek a nevét jobb házakban nem illik kiejteni vagy papírra vetni, máshol pedig illik becézni. Ett?l a becézést?l a nevezett kifejezés azonnal szalonképessé válik (állítólag).

    S a csodálat és imádat sohasem igazi, ha kevés a rajongó, így hát azonnal leborulnak el?tte a nagyszül?k, dédszül?k, nagynénik és nagybácsik, keresztszül?k, rokonok, ismer?sök, stb. is. Hamarosan kialakul a “Kit szeret jobban” nev? verseny, amely arra jó, hogy ha a nevezett jövevénynek még némi kételye támadt volna is afel?l, hogy ?-e a kiskirály(n?) és a világ közepe, hát e népes rajongótábor e kételyeket tzunamiként elmossa.

    Eközben a szül? bemeséli magának, hogy ? milyen önzetlen altruista, és mennyi áldozatot hoz a

kiskirály(n?)ért, s mennyi, de mennyi abszolút feltétel nélküli szeretettel látta el a csöppséget. Isten ments, hogy a gyanúnak még az árnyéka is rávetüljön, hogy saját szül?i szükségleteit elégíti ki, amikor gondozza, óvja, írányítja, neveli, tanítgatja, satöbbi. Az a rágalmazás, hogy ezt ? egy befektetésnek szánja, amit majd behajthat – “Megszültelek, felneveltelek, etettelek, öltöztettelek, óvtalak, rád áldoztam éjszakáimat, mindent megadtam neked, mindenr?l lemondtam miattad, annyit elvárhatok, hogy tanulj!” –  aztán már egyenesen vért kíván. Most hagyjuk, hogy erre a klasszikus válasz az, hogy “Ki kért rá?”, hanem inkább ismerjük el azt a tényt, hogy ez a kiskirály(n?) egy rém rendes és kegyes uralkodó, hiszen minden igyekezetével azon van, hogy a neki hódoló szül?knek megadjon minden lehet?séget, hogy mindezt gyakorolják a nap bármely pillanatában.

    Így hát követeli a szül?k társaságát a krimi vége felé, délutáni álmuk közben, amikor apja épp földhöz szeretné vágni a televíziót, mert megcsúszott a csavarhúzója, amikor anyja épp elmélyülten pletykál röpke másfél órája, az éjszaka kell?s közepén, vagy horribile dictu, amikor épp zihálva veszik a lélegzetet, miközben épp sikertelen kísérletet akarnak végrehajtani egy újabb átkozott kölyök létrehozására. Mert az az átkozott kölyök vagy nem igényli már a segítségüket, amikor épp irányítgatni szeretnék, vagy igényli, de nem akkor, amikor a szül?k akarják. Magyarul ezt úgy mondják, hogy fáziskülönbség…

    Jóból is megárt a sok, így néha jól jönne egy kis szabadság. Nehéz egykét nevelni, mert az állandóan a nyakadon lóg… A szül?k addig nézik igykedve a barátaikat, akinek a gyermekei békésen játszanak, amikor ?k oda vendégségbe mennek. Nagy sokára, tisztán a gyermek érdekében és abszolút önzetlenül eldöntik, hogy ennek a gyermeknek kell egy játszótárs! (Amíg ?k játszanak, nekünk lesz nyugalmunk!) Egy dolgot nem vesznek csak figyelembe, hogy a barátaik gyerekei közt csak másfél év a különbség. Így születik meg a családban a második egyke…

    A kiskirály(n?) várva várja a jövevényt, hiszen jóhiszem?ségét?l elvakítva elhiszi, amivel beetetik: hogy lesz végre neki is egy játszótársa. A trónfosztás lehet?ségét pedig mindenki gondosan elhallgatja. Valójában ez kizárt, hogy megtörténjen, hiszen ?k majd egyformán szeretik a gyermekeiket, nem fognak különbséget tenni, mint mások. Az meg se fordul az eszükben, hogy milyen nehéz lesz az egykori kiskirály(n?)t, ki már iskolába jár, pelenkázni, szoptatni, illetve a trónbitorlót odatenni ágyat vetni, rendet rakni, s leckét csinálni… Hogy egyenl?ség legyen… Az meg aztán végletekig felháborító, amikor a nagyobbik visszaélve erejével, bántalmaza a kicsit. Ilyenkor hangzik el a száz százalékig jogos szül?i fenyegetés: “Ha még egyszer a kicsihez mersz nyúlni, agyonütlek/szíjat hasítok a hátadból! Nem illik egy kisebbet megütni! Legyen több eszed, mert te vagy a nagyobb!” Ne részletezzük, hogy mi lesz az egykori kiskirály(n?) sorsa, ha az el?bbi okfejtésben elrejtett logikai ellentmondást szóvá merészeli tenni: “Akkor te se üss hozzám, mert te vagy a nagyobb! Neked miért nincs több eszed?” Szóval hagyjuk az éremnek ezt az oldalát, mely végletekig fokozza a kedvét a kistestvérrel való játszáshoz. Inkább elemezzük azt, hogy mit játszhatna vele?

    Azt, hogy babázzon vele, az a szül?k szemszögéb?l eleve kizárt. Hiába minden igéret, hogy nem szúrja ki a szemét, mint Lili babának, s nem tépi a karját, mint Brumi macinak, s nem is fogja felboncolni, mint a távirányítós autót, hogy lássa hogyan m?ködik. Hát ki akar olyan nebántsvirág játékkal játszani, amelyikhez csak szül?i felügyelet mellett lehet hozzáérni, s… Ne részletezzük. “Egy kicsit n?jön még…” –  vigasztalják a szül?k. De hát mi öröm van abban, hogy az ember mindenféle lyukakba kockákat dugdos? Vele pedig nem lehet semmilyen komoly játékot játszani… “Még n?jön egy kicsit….” A baj ott van, hogy közben a nagyobbik is “n? egy picit”… Ugyan három-négyéves kora körül felvillan egy halvány reménysugár, amikor megtanulja a “Keresd meg a párját!” nev? kártyajátékot. A szabályai egyszer?ek: a kártyákat a színükkel lefele helyezzük el az asztalon, aki soron van, az felfordít két lapot, s ha két egyformát, pl. két piros hármast fordított fel, akkor azt elteheti, ha viszont nem, akkor  visszateszi a lapokat, a következ? jön. De jaj, alig egy hónap leforgása alatt, már a családnak össze kell fognia a kicsi ellen, mert hát neki jobb a memóriája, és a megfigyel?képessége! S hát ki szeret olyant játszani, amiben mindig megverik?

    A szül?k közben elkeseredetten szemlélik szertefoszlott álmaikat. Hiszen ha ketten nem játszanak, akkor megint társaság-igényük lesz… Amíg a kicsi nem volt meg, addig legalább rá lehetett förmedni, hogy “Nem látod, hogy dolgom van? Menj anyádhoz/apádhoz!” Most már nincs kihez küldeni, mert a másik szül? is “foglalt.” S ha ez még nem volt elég, akkor f?szernek ott vannak a konfliktusok: “Vele többet foglalkozol, mint velem!” Ha az egyik A-t akar, akkor a másik elvb?l B-t. A szül? arról már rég letett, hogy “foglalkozz a kistestvéreddel, amíg én…”, de amikor a nagyobbik életuntan zongorázik a TV távirányítóján, még akkor se akarjon a kicsivel játszani egy kicsit, inkább olyan kifogást talál, hogy “megyek tanulni…”, az már több a soknál…

     Ilyen, amikor két egykét nevel az ember. Utolsó szalmaszálba kapaszkodva a szül? még megkéri, hogy segítsen els? osztályos öccsének a leckéivel kapcsolatban. Hátha… Mégiscsak közös tevékenység. Erre természetesen kamaszos feleselés a válasz, hogy “És ? mikor fog nekem segíteni?” hiszen semmi sem jár ingyen. A szül? mély lélegzetet vesz, hogy kioktassa arról, hogy a sógorékkal mennyit szokták egymást segíteni, aztán lemond mindenr?l. Itt már megoldás nincs.

 

(Folytatása következik)

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 746 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.